A terepasztal mint emlékezetmodell

Vannak olyan könyvek, amelyek csak történeteket akarnak elmesélni, és vannak olyanok, amelyek inkább egy sajátos érzékelési módot építenek fel. Abafáy-Deák Csillag Terepasztal című kötete az utóbbiak közé tartozik. Már a cím is olyan metaforát kínál, amely túlmutat önmagán: a terepasztal nem egyszerűen kicsinyített világ, hanem olyan modell, amelyen a valóság újrarendezhető. Nem a világ másolata, hanem annak értelmezése. Annie Ernaux mottója – „Az elbeszélésnek nem a valóság felkutatása, hanem a megteremtése a célja.” – pontosan kijelöli ezt az irányt.
A kötet nem dokumentálni, hanem újraszervezni akarja az emberi tapasztalatot. Már az első ciklus novelláiban is jól kirajzolódik a könyv poétikája: hétköznapi szituációkból kiinduló, finoman építkező történetek, amelyek a hiány, a veszteség, az emlékezés és a véletlen találkozásokból bontanak ki emberi sorsokat, miközben a realista elbeszélés több ponton szimbolikus, olykor esszészerű irányba nyílik.

„Sok-sok évig nem kaptam Romániában útlevelet, túsz voltam, harminc éves koromig. Még Magyarországra se utazhattam el. A diktatúra hűséges nőt akart faragni belőlem. Mégis hűtlen nő lettem. Másik nagy szerelmem van, igazi szerelem-gyűlölet viszony. Nem hangzik eredetinek, de az új, nagy szerelmem Velence. Egyszerűen Velence. Lehet ez egyszerű?”

A Terepasztal novelláinak első pillantásra hagyományos realista szerkezete van. Ismerős helyszínek, hétköznapi figurák, hétköznapi konfliktusok jelennek meg, és néhol Grecsó Krisztián empatikus realizmusát idézik. Egy könyvbemutató, egy zálogház, egy lakótelepi folyosó, egy cukrászda vagy éppen a Duna-part. Az olvasó azonban hamar felismeri, hogy ezek a terek nem pusztán díszletek. Minden helyszín egy lelkiállapot-térképe, ahol a szereplők saját múltjukban, veszteségeikben és elhallgatott történeteikben próbálnak tájékozódni. A novellák sem egyszerűen kerülnek egymás mellé, hanem motívumhálózatot alkotnak; az első rész („A méret számít”) realista novelláit egy önreflexív, esszéisztikus dimenzióval egészíti ki a második ciklus („Faiskola”), mintegy tovább tágítva a horizontot.

A novellák több ponton esszészerű gondolati rétegekkel gazdagodnak: a filozófia, az irodalomtörténet, a humor és a képzelet természetes módon fonódik össze bennük, anélkül, hogy a történetek elveszítenék epikus hitelességüket. A kötet legnagyobb erénye talán éppen az, hogy a nagy drámák helyett következetesen a kis rezdülésekre figyel. Az események ritkán robbannak ki látványosan; inkább lassan ülepednek le az olvasóban. Egy gyűrű, egy futócipő, egy régi fénykép, egy mandarinháló vagy egy Dunából megtöltött vízipisztoly a novellákban önálló jelentéssel telítődik. Emberi sorsokat, kapcsolatokat és elmúlt élethelyzeteket idéznek fel, miközben némán megőrzik mindazt, amit az idő, olykor pedig maguk az emberek is elveszítenek.

„Ne vigyorogj, mert csomagolok, elköltözöm. A futócipőshöz? Igen, tegnap felpróbáltattam vele, úgy tettem, mintha magamnak vettem volna, hogy ha jó a méret, másnap reggel, meglepetésként, eredeti dobozában neki ajándékozzam. Megvártam a futópályán. Sokszor hívott, hogy tartsak vele, de nem mentem. Sokat panaszkodott, hogy még a titkos szeretője se akar vele futni. Elege van a férfiakból.” Utazások, kalandok, színek, ízek és útvesztők. A kötet első felében Abafáy-Deák prózája erősen dialóguscentrikus, szereplői sokat beszélnek, ám legalább ilyen fontos az is, amit nem mondanak ki – s talán ez egy tudatos novellista legfontosabb ismérve. A párbeszédek természetes ritmusát finom humor kíséri, s a kimondott szavak mögül lassanként kirajzolódik a szereplők múltja. A novella szerkezetének egyik visszatérő eszköze a késleltetés: a történetek valódi súlypontja rendszerint csak a végén válik láthatóvá, amikor egy addig jelentéktelennek tűnő részlet új megvilágításba helyezi az elbeszélést.

A szerző empátiával ábrázolja alakjait. A kötet szereplői nem hősök, de nem is vesztesek. Elváltak, özvegyek, magányosak, háborúból érkezők, családi töréseket hordozók vagy egyszerűen olyan emberek, akik rosszkor rosszul döntöttek. A szövegek azonban nem ítélkeznek fölöttük. A narrátor nem mond ítéletet szereplői fölött. Meghagyja az olvasónak a döntés szabadságát.

„Egész életünkben utasok vagyunk. Akkor is, ha nem mozdulunk ki városunkból, országunkból. Én se mozdultam ki szülőhazámból három évtizedig, angol nyelvtanárként sem léphettem át a határt, nem adtak útlevelet. Aztán kinyílt a világ, családommal emigrálhattam, hontalan útlevéllel Németországba. Nem tudtam, hogy Európában a 20. században is eladhatóak az emberek. Ceauşescu pénzt kapott minden német felmenőkkel rendelkező személy után. Beáraztak. A felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek magasabb ára volt. Megvettek.”

A könyv egyik visszatérő témája az emlékezés működése, ám az emlékek itt nem lineáris rendben szerveződnek, hanem váratlan asszociációk mentén: egy mozdulat, egy kéz tartása, egy cipő vagy egy folyóparti kavics egész történeteket nyit meg. Ebben a tekintetben a kötet több ponton is közel kerül a kitalált elemekkel színesített önéletrajzi mű és az esszéisztikus próza hagyományaihoz. A harmadik ciklust („Színváltás”) követő írások ezt a tendenciát tovább erősítik: az irodalmi reflexió, a kétértelműség, a személyes emlékezés és a képzőművészeti érdeklődés egyre szorosabban fonódnak össze, különösen a Nádas Péterről szóló szövegben, ahol a fa egyszerre válik természeti képpé, családtörténeti metaforává és az írás allegóriájává.

Stilisztikailag a Terepasztal tudatosan kerüli a nyelvi virtuozitás látványos gesztusait. A mondatok többnyire rövidek, világosak, a metaforák pedig ritkák és visszafogottak. Ez a letisztultság azonban nem jelent egyszerűséget. A próza ereje éppen abból fakad, hogy a szerző nem kommentálja túl szereplőit, a jelentés pedig többnyire a jelenetek közötti csendekben keletkezik.

Ugyanakkor úgy vélem, a kötet nem minden ponton egyenletes. A novellák olykor túlságosan is a csattanóra épülnek, néhány történetben pedig a párbeszédek egyértelművé teszik azt, amit a helyzet önmagában is érzékeltetne. Időnként a szerző erős empatikus szándéka enyhe didaktikusságba hajlik, különösen akkor, amikor egy-egy erkölcsi tanulságot közvetlenül fogalmaz meg. Ezek azonban nem hibák, inkább aránybeli kérdések.

A Terepasztal egyik legfontosabb értéke abban ragadható meg, hogy a hétköznapi emberi kapcsolatok ábrázolásában is képes megőrizni az emberi méltóságot. Olyan korban teszi ezt, amikor a kortárs próza jelentős része vagy a történelmi traumák monumentális elbeszélésére, vagy a nyelvi kísérletezés radikalizmusára épít. Abafáy-Deák Csillag ezzel szemben a mindennapok apró gesztusait választja vizsgálódása tárgyául. Novellái azt sugallják, hogy egy ember életét gyakran nem a nagy fordulatok, hanem a látszólag jelentéktelen találkozások alakítják. A Terepasztal így egyszerre novellafüzér és érzékeny emberi atlasz. Történetei ugyan külön-külön is működnek, együtt olvasva fokozatosan rajzolnak ki egy olyan világot, amelyben minden szereplő egy-egy apró figurája annak a képzeletbeli terepasztalnak, amelyen az élet véletlenjei és az emlékezet rejtett sínpályái keresztezik egymást. Ez a csendes, empatikus prózagyűjtemény nem a rendkívülit keresi, hanem a mindennapok rejtett emberi pillanatait. Arra emlékeztet, hogy a legfontosabb történetek sokszor ott kezdődnek, ahol már azt hisszük, nem történik semmi.

Abafáy-Deák Csillag: Terepasztal, Parnasszus könyvek, 2026.