Ugrás a tartalomra

Apád

A levél végére János odaírta, hogy apád. Aztán sokáig nézte ezt a négy betűt. Mintha nem aláírás volna, hanem valami jogcím, amelynek az érvényességét már nem ő állapítja meg. Apád. Ezt sem lehet csak úgy odaírni, csak úgy, kontroll nélkül, gondolta. Ehhez is kell egy másik, egy viszonyítási pont.

A borítékot nem zárta le rögtön. A konyhában ült, a viaszosvászon apró repedéseibe morzsák szorultak, a hűtőszekrény időnként halkan fölzúgott, aztán abbahagyta. A felesége a szobában nézte a televíziót. Hallatszott, hogy valakik nevetnek. Bizonyára megvan rá az okuk. János az utóbbi időben sokat gondolt arra, hogy minden nevetésnek kell legyen oka, csak ő nem találja a magáét régóta.

– Kész vagy? – szólt ki Ilona.

– Kész.

– Akkor küldd el. Attól, hogy nézegeted, nem fog válaszolni.

János a borítékra tette a tenyerét. Mintha egy apró állatot melengetne, amelyik még éppen lélegzik.

Negyedrangú vádlott volt. Így mondta később, amikor szóba került, és így írta most Juditnak is. Negyedrangú. Az ítéletben negyedrendű állt, de a rang valahogy jobban illett ahhoz, amit meg akart értetni. Hogy még ott sem számított igazán. Még ahhoz sem volt elég fontos, hogy a saját baját egészen a magáénak tekinthesse.

A kisvárosban ötvenhat őszén a tanácsháza előtt állt a többiekkel. Bevitt két széket, mert valaki ezt kérte. Aztán fölolvasta az udvaron, egy teherautó platójáról egy idegen beszédét. Csak fölolvasta, nem ő fogalmazta. Nem is értett mindent belőle. Azt a mondatot, amely a szabad választásokról szólt, el is rontotta, újra kellett kezdenie, s valaki hátulról rákiáltott, hogy hangosabban, János, ne motyogjál, mint valami hülyegyerek! Később, a tárgyaláson már ezt a kiáltást is úgy idézték föl, mintha csak ebből az egy dologból kiderülhetne, miféle ember ő.

Másfél évet ült. A börtönben megtanulta, hogy a rab akkor is bocsánatot kér, ha nem tudja, mit követett el. Előbb csak a szája tanulja meg. Utóbb a válla is. A háta. A dereka. A lába. Az a mozdulat, amellyel fölkel a padról, ha nyílik az ajtó.

Hazatérte után Ilona gyakran korholta, ne járjon úgy, mint egy vénember. János igyekezett kihúzni magát. A gerince látszólag engedelmeskedett. Kizárólag ő tudta, hogy valójában nem.

Judit a kapuban várta. Megnőtt, amíg ő távol volt. A kabátja ujja alól kilógott a csuklója, mintha rosszul szabták volna a ruhadarabot. János rögtön tudta, hogy ezt a csuklót sokszor fogja még látni, ha lehunyja a szemét. Azt a részt a gyerekből, amely az ő távollétében vált különös módon hangsúlyossá.

– Orvos leszek – közölte Judit az első vasárnapi ebédnél.

Nem azt mondta, hogy szeretne – lesz. János akkor először érzett valami kellemeset azóta, hogy lefogták. A lánya tud valamit a jövőről. Lám, van még jövő. Ilona a levesestálba nézett, és nem szólt.

Néhány héttel később két férfi várta, amikor hazaindult a munkahelyéről. Egy lakásba kísérték. Az ember, aki fogadta, civil ruhát viselt, tiszta, ápolt körmeit nézegette, és közben úgy említette meg a kislány, Judit nevét, mintha közös ismerősük volna. János ettől nyomban leizzadt. Nem is igazán azért, mert fenyegetést érzett a szavakból. Inkább azért, hogy a lánya neve is bejutott ebbe a szobába… Ahová neki egyedül kellett volna bemennie.

– Jól tanul, úgy hallom.

János bólintott.

– Orvosnak készül. Ezt mondta az iskolában.

Megint bólintott. Eszébe jutott, hogy a leves fölött Ilona vajon azért hallgatott-e, mert már akkor is tudta, hogy a jövő nem áll nyitva bárki előtt, vagy csak úgy, jelentés és jelentőség nélkül maradt szótlan.

A férfi megígérte, hogy Judit egyetemre kerülhet, ha János együttműködik. Nem állította, hogy különben nem kerülhet. Erre nem is volt semmi szükség. János később sokszor próbálta fölidézni, melyik pillanatban döntött. Nem sikerült sosem. Talán csak abban, amikor megfogta a tollat. Bár, meglehet, már akkor, amikor belépett a szobába. Ezt a lehetőséget viszont soha nem merte végiggondolni.

Jelentéseiben eleinte az időjárásról is beszámolt. Nem azért, mert ostobának tartotta azt, aki olvassa, hanem mert írni kellett valamit, és az eső legalább senkit nem kevert bajba. A műhelyben hideg van. A raktár teteje beázik. A dolgozók kifogásolják a fűtést. Ezek igaz állítások voltak. János örült ezeknek – nem hamisak és mégsem árulnak el semmit. És senkit.

– Minket nem a tető érdekel – mondta a tartótiszt hónapok múlva.

János attól fogva elhagyta a tetőt. Leírta, hogy Varga sokat köhög, Kelemen ingerlékeny, a művezető rosszul alszik. A művezető ezt maga mondta neki. Éjszaka minden neszre fölriad. János értette. A saját éjszakáiról nem írt. Az valahogy nem jutott eszébe, hogy önmagát is jelenthetné.

– Ezek nem jók semmire – dohogott a tartótiszt. – Maga szórakozik velünk?

– Nem szórakozom.

– Hát akkor dolgozzon rendesen!

Rendes munka alatt azt értette, tudta ezt János jól, amitől minden idegszálával húzódozott. De a húzódozás messze van az ártatlanságtól. Ezt csak sokkal később fogalmazta meg magának. Addig úgy gondolta, a kettő között elég keskeny a rés ahhoz, hogy ne essen bele, legföljebb megbotoljon.

Többször megrótták. Kielemezték neki a jelentéseit, megmondták, mi hiányzik belőlük. Ő átfogalmazta. Kelemen a bérezéssel elégedetlen. Aztán a következő találkozón azt magyarázta, ez nem politikai elégedetlenség, Kelemen csak új mosógépet akar. Úgy beszélt a mosógépről, mintha Kelemen megbízhatóságát és lojalitását egy háztartási géppel, illetve annak hiányával alá lehetne támasztani.

Amikor Juditot fölvették az egyetemre, János a kert végébe ment, hogy sírjon egy keveset, a szerszámoskamrának fordulva. Nem sokat. A börtön óta óvatos volt azokkal az érzésekkel is, amelyeknek örülnie kellett volna. Ilona utána jött, a vállára tette a kezét.

– Na, látod – súgta gyöngéden.

János nem fordult meg. Valamit sikerült megmentenie. Így akarta tudni, noha egyetlen bizonyítéka sem volt arra, hogy nélküle elveszett volna bármi. Judit kitűnő tanuló volt. Ez minden nap eszébe jutott. Olyankor gyorsan mással kezdett foglalkozni.

A lánya évekkel később kutatóorvos lett. A nevét szakmai lapokban olvashatták a tudósok, egyszer a rádióban is nyilatkozott. János a konyhaszéken ülve hallgatta, Ilona az ablaknál állva. Judit arról is beszélt, hogy ami bizonyítatlan, azt nem szabad eredményként közölni. János büszkén nézte a rádiót.

Az unokák a kertben játszottak. János hintát szerelt föl nekik a diófára, aztán állandóan ellenőrizte, biztosan tart-e a kötél. A kisebbik egyszer megkérdezte, miért rángatja mindig az üres hintát. Hogy biztonságos legyen, válaszolta. A gyerek elfogadta.

A rendszerváltást követően évekig nem történt semmi. János eleinte figyelte az újságokat, aztán már nem törődött velük. Az iratok ügyét, a neveket, a nyilvánosságot, úgy tűnik, a politikusok nem firtatják olyan bőszen, mint ahogy sokan szeretnék. Idővel megnyugodott, bár magában inkább úgy fogalmazott, hogy végre nem kell mindenre gondolnia. Más miatt fájt a feje. A lánya elvált, az unokák ezután évekig kiszámíthatatlanul viselkedtek. János számára érthetetlen módon akkor nyugodtak meg, amikor az apjuk újra megnősült. Az anyjuk is örült ennek. És kijelentette, hogy neki így a legjobb, nem hiányzik neki senki.

Mire Judit megtudta, már az unokák is nagyra nőttek. A lánya egy délután egy iratmásolatot tett elé a konyhaasztalra. János azonnal fölismerte a saját írását, noha fiatalabb kéz írta. Határozottabban, mint ahogy ő mostanában írni tudott. A papír többet őrzött meg belőle, mint a keze, cikkant át rajta egy buta gondolat.

– Ez te vagy?

János nem a fedőnevet nézte. Egy szót nézett: baráti. Baráti beszélgetés során. Ezt ő írta oda. Nem diktálták. Megszokta ezt a kifejezést, mert illett a többihez. Azon a délutánon először szégyellte jobban a jelzőt, mint a saját nevét.

– Igen.

Judit összeszedte a lapokat. Olyan gondosan igazította stószba őket, ahogyan régen a füzeteit. János ettől majdnem megszólalt: ezt ismeri, ezt a mozdulatsort. Aztán látta, hogy a lánya keze remeg.

– Miattad – csúszott ki a száján, de rögtön meg is bánta.

Judit fölnézett.

– Ezt ne mondd! Rám ne fogd! Ezt soha…!

Nem emelte föl a hangját. És azok a halk mondatok nem hagytak semmiféle hézagot, nem lehetett beférni melléjük semmilyen magyarázattal.

A hosszú levelet háromszor írta meg. Az elsőben majdnem minden mondat úgy kezdődött, hogy te. Te orvos akartál lenni. Te nem tudod, milyen világ volt akkor. Te akkor még gyerek voltál. Amikor visszaolvasta, megijedt. És elszégyellte magát. Úgy hangzott, mintha a lányát vádolná valamivel.

A másodikban minden mondata élén én állt. Én vállaltam. Én akartam megtartani a munkahelyem. Én féltem. Ez meg úgy hangzott, mintha semmi köze nem volna Judithoz. Pedig éppen azt akarta megértetni vele, hogy köze van. Nagyon is. Hogy mindennek köze van hozzá, s hogy ugyanakkor ő semmiről sem tehet. Nem ment...

A harmadik levélben elmesélte a börtönt, a beszélgetéseket, az ígéreteket. Fölidézte a kabátból kikandikáló kamaszcsuklót. A felvételi értesítés utáni könnyeket. Leírta, hogy soha nem akart ártani senkinek, s hogy a jelentései miatt folyton elégedetlenkedtek a tartótisztek. Majdnem hozzátette, hogy rossz ügynök volt. De a rossz szótól váratlanul undorodni kezdett. Megijedt attól, hogy éppen most akarja megvédeni magát ezzel a jelzővel.

Végül azt írta: nem tudom, kinek lett baja abból, amit leírtam. Ez volt a legnehezebb mondat. Mert igaznak tűnt, és mert mindaddig azzal vigasztalta magát, hogy senkinek sem ártott. A kettő között ott feküdt az egész élete.

Judit válasza egy kis borítékban érkezett. János előbb összerezzent, aztán röstellte, hogy összerezzent. A lánya nem azt vitatta, hogy félt. Sem azt, hogy szerette őt. Azt nem viseli el, írta, hogy az egyetemi éveit és a teljes karrierjét most teljesen új megvilágításban kell újra látnia. Hogy mindazt, amit a saját munkájának hitt, egyszerre valami kialkudott menedéknek érzi.

„Nem kértelek erre. Gyerek voltam. Ne magyarázd velem a döntésedet.”

János ezt a három mondatot ezerszer is elolvasta.

Judit az utolsó sorokban azt is írta, hogy egyelőre nem akar találkozni, nem akar telefonon sem beszélni vele. János az egyelőre szót ceruzával aláhúzta. Később kiradírozta az aláhúzást. A papír azon a ponton elvékonyodott.

A következő levelében már nem magyarázkodik, határozta el. Csak bocsánatot kér. Leült, odakészítette a tollat, de mire a harmadik sorhoz ért, megint azt írta, amit nem akart. A lánya jövőjét. Az egyetemet. Összegyűrte a lapot. Úgy érezte, egy idegen vezeti a kezét, és ez az idegen minden őszinte szándékú bocsánatkérést védekezéssé változtat. Talán valamelyik tartótiszt, még most is, komorodott el.

Ilona eleinte azt mondta, idő kell a lánynak. Később azt, hogy János telefonáljon. Aztán amikor a vonal állandóan és azonnal megszakadt, már csak annyit, hogy nem ő tette tönkre a családot.

– Igaz – ismerte be János. – De te is tudod, miért csináltam.

Ilona nem felelt azonnal. Leszedte a száraz ruhát a szárítóról, mindegyik darabot külön összehajtogatta.

– Tudom. De attól még te csináltad.

Ez is igaz volt. János meg akarta gyűlölni ezt a mondatot, de nem sikerült. Akkor hát a feleségét akarta meggyűlölni. Az sem ment. Csak egyre nehezebb lett ugyanabban a szobában ülniük.

– Az unokák is miattad maradnak el – vetette a szemére Ilona, amikor a nagyobbik születésnapjára megvett könyv már egy hónapja ott feküdt az előszobaszekrényen.

János naponta leporolta. Nem a könyvet: a csomagolópapírt. Ráírta a gyerek nevét, alá, hogy sok szeretettel. Azt a két szót nem kellett kiradíroznia. Abban nem volt semmi bizonytalanság.

A szégyen lassan megváltoztatta a ház méreteit. A folyosó hosszabb lett, a konyha alacsonyabb, a szoba, amelyben a telefon állt, alig megközelíthető. János tudta, hogy ez ostobaság. Attól még így történt. Ha megszólalt a készülék, előbb a feleségére nézett. Ha Ilona fölvette, és nevetni kezdett, visszament a belső szobába.

Nem azért omlott össze, mert Judit rossznak tartotta. Ezt még önmagában, úgy gondolta, talán el tudta volna viselni. Azt azonban, hogy a lánya nem kíváncsi az ő verziójára, azt nem tudta megemészteni. Nem kérdezett tőle semmit. Amíg kérdeznek, addig az embernek van helye egy beszélgetésben. Akkor is, ha vádolják a kérdések.

Egy téli délután Ilona valahová indult. János sejtette, hogy Judithoz. Pár hónapja mobiltelefont is vásárolt, azóta a vezetékes készülék némán áll a kisasztalon. Ilona az ajtóból még visszaszólt, hogy figyeljen a levesre, ha megmelegíti, ne hagyja megint kifutni. János bólintott. Aztán fogta magát, elindult a közeli erdőbe.

Az utolsó házak egyikének udvarából egy kutya ugatott rá a kerítés mögül. János régen megszólította volna, nyugtatni kezdi. Most csak ment tovább. A kisváros elmaradt mögötte: a műhely, ahol dolgozott, a tanácsháza, ami jó ideje polgármesteri hivatal, a posta, ahol föladta a leveleit. Egyik épület sem tudta, hogy része az életének. A legtöbb ember sem, ha jól belegondolt.

Az erdő szélén leült egy fa tövébe, várta a fagyot.

Nem látott semmi szépet. A föld kemény volt, a fa kérge fölsértette a kabátját, a feje fölött egy zacskó akadt az ágak közé, zizegett a szélben. Csak azt akarta, hogy egy darabig ne kérdezze magától, miért. Aztán azt, hogy soha többé ne kérdezzen magától semmit.

Juditot képzelte maga elé. Nem az orvost, nem a gyereket. A konyhaasztalnál álló nőt, aki egymáshoz igazítja a lapokat. Újra látta a remegő kezét. Neki is fáj. Nem pusztán fölháborodott, nem csak elkeseredett. Fáj neki. János ezt sokáig kerülgette. Mert ha Juditnak is fáj, akkor nincs olyan perspektíva, ahonnan az egész történet láthatóvá válna.

Azt képzelte, a lánya majd megérti, ha ő nincs többé. A következő pillanatban szégyellte ezt is. Megint valamit meg akar értetni vele. Megint úgy, hogy ne maradjon választása. Az ember a hallgatásával is tud követelni. Még azzal is, amit végleges hallgatásnak szán.

Elővett a zsebéből egy zsebkendőt. Sosem tudta megszokni a papírt, világéletében ruhát használt. Ilona vasalta. Kis, lapos négyzet, szigorú hajtásokkal. Szétnyitotta, nem fújta bele az orrát, csak bámulta egy darabig, aztán nem tudta ugyanúgy összehajtani. Ilona ezért szólni fog, gondolta. Aztán rájött, hogy ez a mondat olyan időt feltételez, amelybe ő már nem akart hazamenni.

Valahonnan a háta mögül emberi hang hallatszott. Egy férfi a kutyáját hívta. Pár perc múlva a kutya megbökte az orrával, barátságosan nézett rá. Várt valamit. Jutalomfalatot, nyilván.

János kinyújtotta a kezét, de nem érintette meg az állatot. Kinyitotta a száját. De nem szólt. Eszébe jutott, hogy a börtönben milyen könnyen mondta: bocsánat. Most nem kell bocsánatot kérnie. Viszont talán jelezni kellene, hogy itt ül. Hogy nem tud fölállni egyedül abból, amibe beleült.

A kutya nem csinált semmit, csak leheveredett elé, figyelte. János egy ideig nézte, aztán elfordította a fejét, mintha rajtakapták volna, hogy valami kellemetlen dolgot művel.

– Van ott valaki? – hallotta.

A kutya gazdája.

János ezúttal nem magyarázott. Nem is kért. Semmire nem kötelezte sem Juditot, sem mást, és semmit nem tett jóvá.

– Itt vagyok – mondta.

Olyan gyönge hangon, hogy a férfi visszakérdezett. János megismételte. Aztán hallotta a közeledő léptek neszét. Sírni kezdett. Nem érzett megkönnyebbülést. Attól még nagyon messze járt. Csak sírt.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.