– Testvéreim! Azért ültünk ma itt össze az Úr 2015-dik évében, Monrealéban, a Santa Maria della Nuova lépcsőjén, hogy a gyümölcsök erotikájának nedvdús témáját egyszer s mindenkorra megvitassuk. A vita résztvevői Soror Chiara da Parigiana Háá, és Soror Estella da Dombovarea professorae doctissimae nagyhajú és nagytudományú nők. A vitát ezennel ünnepélyesen megnyitom, enyém a szó. Megállapítom a hierarchiát. A friss füge a legerotikusabb gyümölcs a világon. Döntő érvem, hogy én ezt szeretem a legjobban. Másodszor, a friss füge mindkét nemet ugyanolyan mértékben és mélységben magába foglalja mind morfológiailag, mind szubsztanciálisan. Harmadszor: a füge minden érettségi fázisában fantasztikusan élvezhető. Színtanilag belül vörös-rózsaszín, kívül lilás; ízét tekintve könnyedén fanyar ugyanakkor zamatos-édes, az érettségnek megfelelő fokozatokban; halmazállapot szerint pedig a hersenőtől a lekvár-állapotig terjed a skála, de mindenképp a dússág, a pompázatos királyi gazdagság érzetével. Ezen megjelenések közül is az első helyet a friss füge azon állapotában kapja, amikor belsejében a mézédes lekvárrá válás, kocsonyásodás, tehát egyfajta zsugorodás és sűrűsödés még nem indult meg, de a füge már érett, ugyanakkor még friss, belseje élénkvörös, és még bőven van leve. Az ilyen füge egyszersmind szív is és rózsa is, csupa nedv és telt zamat. Ha egy ilyen fügét a kezünkbe veszünk, egyszerre feszes és teli, ugyanakkor csodálatosan engedékeny, lágy és puha. Különös figyelmet érdemel a száj és a gyümölcs találkozásának pillanata, az ajkaknak és a gyümölcs héjának, valamint a fogaknak, a nyelvnek és a gyümölcs testének találkozása, azaz a harapás, azaz az embert a felszín felszakadása után ért elementáris élmény.

Claire döbbenten nézett rám, az internetezésből frissen visszajőve váratlanul érte a beszéd.

– Mi?

A délelőtt gyűjtött fügét ettem papírzacskóból a dóm lépcsőjén, és beszédemet a kezemben lévő ígéretes példányhoz intéztem.

– A füge – mondtam –, a füge az első. Második helyre az epret teszem, hasonló megfontolásokból. Egyenlő mértékben képviseli mindkét nemet, ez számomra döntő kritérium, bár itt csak a teljesen érett gyümölcs jön számításba, a fügék rendkívül gazdag érettségi fokozataival szemben. Ellenben: az epernek van egy tulajdonsága, ami a fügének nincs: illata!

Claire elgondolkodott.

– Az eper illatára az ember behunyja a szemét, és elönti a vágy. Hogy hasonló előzetes sóvárgásra épp az első helyezett fügénél nincs lehetőség, az döntésem vitathatóságát mutatja. Talán mégis az eper az első? Ó! Az eper a csodálatosan friss vonzás, csillogó piros színe és csücsörítő szív-alakja csupa csábítás. Kicsinységéhez ujjaink kellenek, mert az eper az affektálás nélküli, eredeti és igazi kifinomultság, csupa ujjhegy és ujjbegy, színtiszta csók és csupa ajak, a természetes érzékenység és finomság tetőfoka. A kis duzzadt, csúcsos szívbe utolérhetetlen zamat és élet-piros, ébresztő-üde harmat koncentrálódik. Az eper a reggeli erotika. Barátnőm, csókoltál már epret?

– És melyik a harmadik helyezett?

– Harmadik helyezett a szőlő.

– Képtelenség! A szőlő elől kell, hogy legyen!

– Hm, valóban, belátom tévedésemet. Helyesbítek: a szőlő tényleg nem harmadik, egyszerűen tényleg nem. A szőlő nagyon erotikus! Lehet, hogy fel kell oldanom a hierarchiát egy hármas első helyezés javára? Füge, eper, szőlő? Eper, szőlő, füge? Ez a három a csúcs. A szőlőfajták közül mindenképp a sötét jön előre, az egész nagy szemű. A szőlő – csüng! Ez erotikájának igen lényeges eleme, más, mint például az eper, amelynél a súly nem játszik szerepet. A szőlő érzékisége épp ezért leginkább úgy mutatkozik meg, ha nem szokásos módon szemezgetjük, hanem úgy esszük, ahogy Greta Garbo a Krisztina királynőben.

– Hogyan?

– A súlyos fürtöt, mondjuk egy ilyet, mint amit én szereztem a monrealei piacról, fogjuk mind a két kezünkbe, aztán feküdjünk vele hanyatt. Most nyújtsuk ki mindkét karunkat, és a fürtöt felülről közelítsük az arcunkhoz... hm, ugye? Ebben van valami. Közelítsük az orrhoz... a szemhez... az orcákhoz... érzed a szőlőszemek érintését a bőrödön? Érzed hűvös, édes illatukat? A bor érik bennük, de még gyümölcs alakban. Nem, még nem, a szánkat még nem nyitjuk ki... várjunk még... előbb az archoz. Úgy, most már lehet. És most minden közbülső lépés, azaz a kéz kiiktatásával, fölülről tartva, így, szájjal szakítsuk le a fürtről a szemeket.

– Váó! Nem láttam a Krisztina királynőt.

–  A filmet meg kell nézni. Emiatt a jelenet miatt, meg Greta Garbo elhajózási arca miatt mindenképp. Hozzáteszem, hogy Greta Garbo a fenti evészetet férfi álruhában, lovagként, ám teljes női sminkben végzi, igazi shakespeare-i jelenet. De több is. A kétnemű ember szeretkezik itt a szőlőistennel – akihez képest John Gilbert, mint spanyol lovag a lebrillantinozott hajával, hogy is mondjam... kevésbé attraktív. Szóval Garbo jól dönt. A spanyol lovag az őt megillető helyre kerül: nyálcsorgatva végignézheti ezt a pazar jelenetet. Ha Garbót követjük, először egyesével szakítsuk le szánkkal a szemeket, aztán el lehet kezdeni tobzódni. A fürtöt végig mindkét kezünkben kell tartani, ez fontos.

– És mi van a banánnal?

– Pfff, a banán...! Ugyan! A banán rendkívül egysíkú ezekhez képest, teljesen egyféle, kizárólag férfielem. Béna reklámok élnek belőle. Hülyéknek való szexuális utalás, akiknek már semmiféle érzékszerve nem működik, és már semmi más nem hat rájuk, csak ha beléjük böknek egy banánnal. Semmi exkluzivitása nincs. Nem is kemény, mint ahogy ígéri, hanem pempő, szóval kész csőd.

– De a dinnye? A dinnye erotikus!

– Persze, persze, a gyümölcsök mind! De én most az ezeken belüli viszonyok megállapításán fáradozom, nővérem, tudományos alapokon. Kiindulásom empirikus. Válaszom: igen, a dinnye erotikusabb, mint a banán, mindenképp, viszont a következő fogas kérdés: melyik dinnye erotikusabb: a sárga- vagy a görögdinnye?

– A görögdinnye, egyértelmű.

– Eee... ezt nem szívesen hallom. Ugyanis én a görögdinnye ízét igencsak mértékkel szeretem. Tulajdonképpen az egyetlen gyümölcs, amit mértékkel szeretek. Gyerekkoromban egyenesen utáltam, és mint tudjuk, a gyerekkori utálatok árnyéka hosszúra nyúlik. De jó, nem bánom, menjünk neki az elemzésnek.

– Soror Estella da Dombovarea, ha megengedi, elmondok hozzá egy sztorit.

– Soror Chiara Háá! Öné a szó.

– Amikor most Brzezinkában voltam, ott az egyik csajjal impróztunk egyet egy dinnyével. Egymással szemben ültünk, a kezünk letámasztva, és volt nálunk egy görögdinnye. Először az én ölemben volt, bazinagy, jó nehéz, aztán átgurítottam a másik csajra, de úgy, hogy nem használtam a kezemet. Most az ő ölében volt a dinnye, én meg ráfeküdtem, és görögtem a görögdinnyén meg a hasán, nem tudom, hogy bírta ki, nehezek voltunk. Aztán így, ezt csináltuk, görgetni kezdtük a dinnyét mindenfelé magunkon, néha kézzel is, a hátunkon, a fejünkön, mi meg rajta, ide-oda csúszkáltattuk, nagyon belejöttünk, a többiek csak álltak ott tátott szájjal, szerintem senki nem számított arra, hogy a jelenet ilyen orgiasztikussá fajzik, igazából mi sem, és aztán egyszer csak valahogy nem vigyáztunk, és a dinnye leesett, és szétrepedt, és akkor felkaptuk, és nekiestünk, elkezdtük falni... Ettük ki a belsejét meg egymást etettük, érted, a szokásos, ez már nem volt annyira érdekes, de maga a széttörés nagy pillanat volt, meg a piros lé, fröcsögött mindenfelé, mi is megdöbbentünk, szinte tragikus volt, annyira váratlan, de aztán adta magát, hogy gyerünk, együnk, együk meg, és ahogy belevájtunk, a piros leve csurgott a kezünkön...

– Na, ezzel a sztorival erősen feljött a görögdinnye. Pentheusz széttépetése, teljesen bacchánsnői. Megmondom őszintén, eddig egy kissé visszafogott voltam vele kapcsolatban. Annyi ellenvetésem van még, hogy a görögdinnyénél a héj egy súlyos hátrány.

– A héj?

– Minden, csak nem érzéki. Milyen már? Egy nehéz, sima kugli. Egy golyó. Fitneszterembe való, súlyzózni lehet vele. Vagy egy zöld bukósisak.

– Haha, és neked az nem erotikus, nővérem?

– Na jó... Te, mint a görögdinnye pártolója, tudsz erre valamit mondani, Chiara da Parigiana nővér?

– Hm... azt hiszem, a meglepetést mondanám. A meglepetés erejét. Minél zártabb a külső, annál jobban felcsigáz. Mit szólsz? Ez igencsak erotikus, nem gondolod?

– Ahá! Igaz. A meglepetés a te történetedben is ott van, mégpedig igen drámaian, mikor a dinnye széttörik. Ügyes érv! Én mindenesetre sárgadinnye-párti vagyok, legalábbis eddig az voltam. De homoerotikus sárgadinnye-élményt sajnos nem tudok a tied mellé felhozni, szóval ebben nem állom meg a versenyt. Autoerotikusat ellenben igen: a sárgadinnye illata! Emberek! Emberiség!

– Ezt be kell látnom, kedves vitapartnerem.

– Megkockáztatom, a sárgadinnye illata a Szellemnek a gyümölcsvilágban való megnyilatkozása. Még az eper fogható gyanúba, mint Szellemillat. Ah, újra és újra: az eper! Nem véletlen, hogy össze szokták párosítani őket a gazdag asztalokon!

– Teljesen egyetértek. Mi van még?

– Ó, nagyon sok... Az őszibarack, például.

– Tényleg!

– Igen, igen... Az őszibaracknak nap-íze van! De te a kőbarackokat szereted, ezt már észrevettem... mindig, amikor te vásároltál be, a barackba bele sem lehetett harapni.

– Mi? Szerintem az nem volt kemény.

– Hát nekem de. Én a szétfolyót szeretem, a csurom barackot, amely már majdnem túlérett!

– Az nekem kicsit sok. Nem bírom, ha mindenhol folyik.

– Én meg épp azt szeretem! Amúgy az őszibaracknak van egy nagy specialitása: a bőre! Simán le tudod húzni, ha nem szereted, engem például gyerekkoromban csomó ideig irritált.

– Ön mindig a gyerekkori traumáival jön!

– Köszönöm figyelmeztetésed, Chiara, megpróbálom visszafogni magam, viszont hadd emlékeztesselek rá, hogy kiindulásunk empirikus, és az empíria a gyerekkori élményeket is magába foglalja. Tehát, az őszibarack héja, illetve bőre...

– Nem gondolja, Estella doctissima tudósnő, hogy az őszibarack felveti a borotválás-nemborotválás problematikáját?

– Fején találta a szöget! Viszont ezen problematika vitánk súlypontját tekintve túlságosan társadalmi, s ez, ha megengedi, engem kevésbé érdekel.

– Milyen igaza van! Valóban, lényegesen kevesebb izgalmat rejteget. Menjünk hát tovább.

– Az őszibarack bőre lehúzható, ilyenkor a gyümölcs meztelenné válik kezünkben. Egy csupasz őszibarack! Máskor meg szétmállik, már ahogy megfogod... Ez egy nagyon finom, vékony bőr, ebben megállapodhatunk, nem igaz?

– Valóban, Soror Estella. Egészen figyelemre méltóan finom.

– Az összes gyümölcs közül az őszibarack tud a legmeztelenebb lenni. Meztelen, ezenkívül síkos, vigyázni kell, nehogy kiugorjon a kezedből.

– Mondunk testrészt?

– Mondjunk.

– Én mellet mondok.

– Haha, most megleptél, nagyon vicces, én a fentiek fényében egyértelműen férfi összefüggést mondtam volna. De a mellet is értem. Amúgy meg feneket is mondanék. Még a vágat is rajta van.

– Ah, a kerekség! Akkor az őszibarack – nő?

– Talán, igen. De a bőr finomsága és a csúszósság erősen férfias is. Feneke pedig mindenkinek van. Komplex egy tudomány ez! Ám illatban mindenképp testvére, a sárgabarack nyer vele szemben. Ugyan nem leves, de puha, cuppogós, lekvárszerű, fényes narancssárga, és őrületesen édes. Az őszibarack sugaras íze magasan szétterül – a sárgabarack öntudatlanabb, az édességben ájultan elsüllyedő. Az ízlelés pillanata hasonló az érett füge kóstolásához: ragadós dúskálás a lágy masszában. A barackoknál a hangokra is figyelni kell, amelyeket az ember a barackélvezet közben kiad.

– Alma, körte?

– A harapás példái. Fog-gyümölcsök, fog-erotika. Már ahogy közelítünk hozzájuk, felhúzzuk ajkunk, s mutatjuk ínyünk és fogunk. Általában kemény gyümölcsök, és ezért van valami agresszív abban, ahogyan esszük őket. Erő. Vadság. Rájuk csapunk, és elintézzük őket csutkáig. Jávorka szerint az almák szelídek, mi mégis úgy támadunk rájuk, mint a ragadozók.

– Ez vegán ragadozás!

– Hahaha, ez az! De ez ismét társadalmi csapás, tehát hagyjuk. Szóval az alma és a körte ilyen szétroppantós, marcangolós dolog, erő és állkapocs. A rágásban is ott van. És a hangja! Milyen az első harapás egy almába? Ha nem nézel oda, akkor is tudod, mi történt. Összetéveszthetetlen, jelentőségteljes hang. Igazi nyitó-hang. Kezdet. A világ felnyitása. Hasonlóan a dugó hangjához, amikor kiugrik a borosüvegből, lásd Hamvas Béla vonatkozó életművét, az almába harapás is egyszeri, mindent eldöntő hang. Az almát és a körtét marokra fogjuk, miközben esszük, megmarkoljuk és szorítjuk.

– Van azért, aki felszeletelve eszi. Pellengér?

– Szégyenletes szokás, fogatlan öregeknek való! Most nehogy a reszelt almával meg az almapürével gyere.

– Pedig az almapüré, mmm!

– Ugye, a kiskori bevésődések! Ugye-ugye!

– Bébi papi ide vagy oda, az almapüré jó! Egyébként szerintem az alma éberebb, mint a körte. Az érzékeket nem elzsibbasztja és elzsongítja, hanem kinyitja és élénkíti. Az alma fel tud ébreszteni, nem gondolod?

– Milyen igaz! Az almának van valami köze az öntudathoz, méghozzá a felocsúdáshoz, az öntudatba való belépéshez. Ön nagyon belejött, kedves doctissima. És a körtéről mit mondana?

– A körtét meghagyom Önnek. Tudtommal Ön körtefán nőtt föl. 

– Valóban, atyám ott talált, mint gyermeket és onnan rázott le, de én később visszaszöktem a fára. A körtefának már mézédes virágzásában is micsoda ígéret rejlik! Egészen menyasszonyi. Amit aztán az érett gyümölcs be is vált. Meleg-sárga vagy enyhén piros, áradó illatú, esti kertek zsongó vágyakat keltő gyümölcse. Ahogy a szőlő, a körte is csüng. Emitt karcsúsodik, amott domborodik: formája egyszerre hullámzó és elegáns századelő, ugyanakkor nyers és durván faragott kőkor. Van benne valami az ősasszonyokból. Ha körtét látok, neolitkori nőszobrocskák jutnak eszembe. De hármas felosztása miatt a férfi is benne van.

– Dudor, hossz, dudor.

– Pontosan. Ízét pedig korcogó magok rejtik, kemény kis zamat-pontok, a koncentráció helyei.

– A szilvát elfelejtettük!

– Nem, dehogyis, de a szilva nekem kicsit egyféle, ugyanolyan, mint a banán. A szilva nekem csak a nő.

– Hadd fejezzem ki megdöbbenésemet, Soror Estella da Dombovarea, de ettől még?

– Szeretem mindkét tendenciát egyszerre érezni, ennyi az egész. Az tény, hogy a szilvát nem szívta úgy fel a konzumtársadalom, és nem devalválta, mint a banánt. Sőt, talán méltatlanul mostohán is bánt vele. Ez mondjuk valami, de nem mond semmit magáról a gyümölcsről.

– Kezdjük az illatnál.

– Igen, kétségtelen, az érett szilva illata egyszerűen isteni! Ha egy fa tele van vele, csodálatos alatta állni és szedni. Külön kedvencem a kék hamv, ami azonnal eltűnik, ahogy a gyümölcsöt megfogom, ahogy rajta marad az ujjam nyoma. A kék hamv olyan, mint az emberek arcán a pír. A szilva szemérmes jószág. Én kékszilva-párti vagyok, a lila nálam másodrendű, egyszerűen nem olyan szép. A szilvának mindenképpen teljesen, hangsúlyozom: teljesen érettnek kell lennie, különben ecet-savanyú, a húsa rá van még keményedve a magjára, szóval semmi erotika nincs benne. Csak ha édes és érett és magvaváló! A hamvas kék alatt aranyló, üveges fényű belső: a görögdinnyéhez hasonlóan itt is megvan a héj és a hús színének izgató eltérése. Kiemelném még a szilva húsának konzisztenciáját: nem összeesően puha, nem is szétfolyóan leves, hanem gyönyörűen ugró, ruganyos. Mit nem mondtunk még?

– A formáját.

– Aber natürlich! Naturellement, mon chéri. A szilva egy nő a priori.

– Ananász? Mangó?

– Megyünk az egzotikumok felé. Az ananászt imádom, rengeteget bírnék belőle enni. Könnyű, lebegően édes. A mangó sima, csúszós-síkos meztelenségében az őszibarack rokona. Talán a formája és a szilárdabb húsa miatt egy fokkal férfiasabb. Igen, határozottan: a mangóban több az izom, a tartás, mint az őszibarackban. Fogak közé beszoruló rostjai az egyetlen hátrány. Ahogy az ananásznak is.

– Már észrevettem, hogy Ön rendkívül tocsogáspárti.

– Mondja ezt Ön? A görögdinnyéjével?!

– Cellámba vonulok és magamba szállok, Soror Estella. Folytassa. A rostoknál tartottunk.

– A mangó ízének mélyén van valami fanyarság, fenyőfa, tobozok, mézga, amelyek fölött a csodálatos, telt-sárga édesség kibomlik. Mi van még? Papaya, licsi. Na, a licsi, kívülről nem gondolná az ember, de egyértelműen férfigyümölcs. Emlékszem, amikor életemben először ettem, rettentően meglepődtem, hogy a száraz és roppanó héj alatt egy olyan eszméletlen lágy és nedves golyóbis van! Ezt most nyilvánosan vegyem a számba?! Körül kellett néznem, figyel-e valaki.

– Bogyós gyümölcsök? Málna, szeder, áfonya, ribizli, egres? Cseresznye, meggy?

– Ahh, mind-mind nagyszerű versenyzők. Az egyetlen, hogy mindnek viszonylag nagy magja van, viszont én a magköpködést külön szeretem, tehát ez mégsem hátrány, sőt külön jó! A cseresznye és a málna a legédesebbek.

– Nem a szeder?

– Igazad van. A cseresznye és a szeder. Ezek nem pikánsak. A bogyók a pikantériájuk miatt különlegesek, nővérem, nem gondolja?

– De igen, természetesen!

– Milyen emberi testrészt mondana?

– Mellbimbó.

– Kitűnő. Csücsörítésre ingerel. Ahogy a nagy gyümölcsök gyakran sárgák, az apró bogyók szinte mind pirosak vagy lilák, nem érdekes? A gyümölcsök a nap színeit szívják fel magukba mind. Viszont nagyon fontos, hogy a pikantéria nem szimpla savanyúságot jelent, hanem az ízek keveredését, az édes és a savanyú különleges, optimális találkozását. Mondjuk a cseresznye kivétel, nem pikánssága teszi izgalmassá.

– Hanem? A színe?

– A feszessége! Más szóval: a roppanás, ahogy az ember beleharap és az apró piros kis gömb szabályosan kireped. És a szájban szétárad az íz... És igazad van, ó, a cseresznye fénye és színe... ha valaki volt már életében cseresznyefán kosárral vagy szatyorral, vagy egyszerűen csak úgy, igen, leginkább csak úgy, mászott a buja lombkoronába és ült a szürke ágakon, ha vadászott már a fényes piros szemekre, az már sejti, milyen volt az Édenkert!

– Dió, mogyoró? Mi van a magvakkal?

– A magvak a bölcsesség. A legmélyebb, legsűrűbb érzékiség, Erosz egy másik megjelenési formája, de erről majd legközelebb. E korszakalkotó beszélgetés mindenesetre alapját fogja képezni készülő művemnek, melynek címe: La nuda verità. Dell`erotismo dei frutti, melyet olasz nyelven fogok megjelentetni, s melyet az utókor majd Hamvaskék Béla borászati alapművével fog egy napon emlegetni, mint annak méltó párját! Egyelőre még csak az anyaggyűjtésnél tartok, mely, mint mondtam, szigorúan empirikus. A teóriát egyszer s mindenkorra száműztem kutatási metódusaim közül, hülyének tartom. Nagyon szeretnék viszont egy olyan emberrel találkozni, aki még soha életében nem evett, nem látott, nem tapintott, nem szagolt gyümölcsöt, de már olvasott róla. Mondja, Soror Chiara da Parigiana, háá, van ilyen ember?