Tűzből, sárból és meséből – kísérleti film a honfoglaláskori bucavasgyártásról
Egy különleges alkotói vállalkozás létrejöttének, a Vasmese című – az Artikon Filmstúdió és az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet koprodukciójában készült –kísérleti dokumentumfilmnek lehettünk szemtanúi a magyar kultúra napja alkalmából, január 22-én az Uránia Nemzeti Filmszínház bemutatóján.
A vas a mai ember számára triviálisan a mindennapok része, kultúránk aligha létezhetne nélküle: a kés az asztalfiókban, szög a falban, patkó a ló lábán, de az autó számos alkatrésze alapul a vasgyártáson, evidens számunkra, hogy mindenütt jelen van. Pedig ezerszáz évvel ezelőtt a vas gyártása nem volt magától értetődő rutin, hanem kockázatos, izzasztó kaland. A honfoglaláskor mesterei úgynevezett bucavasat készítettek – egy szivacsos, salakkal átjárt fémtömböt –, amelyet csak hosszú, fáradságos munkával lehetett „valódi vassá” gyúrni, kovácsolni. Ennek a mára nagyrészt elfeledett tudásnak állít modern, tanítható formában, izgalmas emléket a Vasmese című kísérleti dokumentumfilm. A vasra ugyanis a lovasnomádoknak és a Kárpát-medencébe érkező őseinknek is nagy szüksége volt: a lószerszámokhoz, fegyverekhez, használati tárgyakhoz, ezért tudniuk kellett az előállítás titkát. A sztyeppei lovasnépek nem véletlenül több száz évvel hamarabb ismerték meg ezt, mint ahogy például Kínába eljutott a vas megmunkálásának tudománya.
Amikor a vas még született és nem öntötték
A bucavasgyártás lényegét megismerve – látszólag egyszerű, de lenyűgözően finomhangolt folyamat. A honfoglalás korában a felszínen talált gyepvasércet (mocsárérc) vagy más vasoxidos kőzeteket a gyakorlat szerint szárították, pörkölték, zúzták, hogy egyáltalán lehessen olvasztani azokat. A másik nélkülözhetetlen összetevő a faszén volt, ami – megfelelő fújtatás mellett – már képes volt azon a hőfokon égni, amin az ércből a vas kiválhatott. A korabeli kohó, azaz az agyagból épített, hengeres bucakemence – a kísérleti régészeti rekonstrukciók alapján – 80-150 centiméter magas, 20-40 centiméter belső átmérőjű lehetett, földbe mélyítve vagy felszínen felépítve. A vaskészítők a kemence oldalán lévő nyíláson át fújtatóval vagy fúvócsővel táplálták a tüzet. Bár egyszerűen hangzik, de valójában a művészettel határos mesterségbeli tudást igényelt a folyamat: nem nyers erőt, hanem érzékeny szakértelmet: mikor kell ráadni, mikor visszavenni a levegőt, mennyi ércet bír el a kemence, milyen a jó faszén minősége és mikor „érett” már a buca. Egy-egy olvasztás a tapasztalatok szerint – 1200-1300 °C jelenlétében – több órán át tartott, sok-sok faszén felhasználásával és több ember összehangolt munkájával. A végeredmény pedig nem folyékony vas lett, hanem egy szivacsos, salakos fémtömb: a buca. Ezután kezdődött még a munka oroszlánrésze, mivel a nyers bucavas tele van salakkal, porózus, törékeny – nem alkalmas semmilyen eszköznek. Ezért ezután kovácsolással történt a tömörítés és tisztítás: felhevítették és addig kalapálták, amíg az összes salak ki nem préselődött belőle. A modern kísérleti régészet egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a vaskohászat komoly tudásalapú mesterség volt. A honfoglalás kori vasművesek magasan képzett specialisták voltak, akiknek kisujjában volt az anyag viselkedése.
Tudományos ismeretterjesztés helyett a gyerekeket bevonó oktatófilm
Ebbe a világba vezet be minket a Vasmese, és szerencsére nem találunk feltartott mutatóujjal okosan magyarázó felnőttet benne, hanem izgatott gyerekeket látunk a játék hevében oknyomozni, kipróbálni, alkotni. A teltházas filmbemutató nem véletlenül a magyar kultúra napjához lett igazítva, hiszen a kultúrával nevelés sarokpontja a következő generációk egészséges fejlődésének. Már ez önmagában is jelzi, hogy van igény egy ilyen első hallásra száraznak mondható téma – a vasgyártás koraközépkori technológiája – játékos, művészi formában közkinccsé tételére.
Az alkotói koncepció szépsége abban rejlik, hogy az alkotás nem választ a mese- és a dokumentumfilm között, hanem összeereszti azokat. A gyerek főszereplők nem kívülről, didaktikusan kapnak tudást, hanem „belelépnek a folyóba” és a kísérleti régészet, no meg a fantázia szárnyán haladnak végig az ősi vasgyártás útján. A történet egyik kulcsfigurája a „bucavasgyúró demiurgosz”, Thiele Ádám, aki a BME oktatójaként, tudósként, kísérleti régészként és mesteremberként vezeti a gyerekeket a technológia izgalmas csapásain. Ennek a filmnyelvi üzenete az, hogy nem elég elmondani, hogyan lesz a vas, hanem érzékelhetővé, szinte tapinthatóvá kell tenni a néző számára, és ettől lesz lenyűgöző.
A rendező Komporday Tamás és forgatókönyvíró Csáji László Koppány egy formanyelvi truvájjal is élnek: az élőszereplős film animációval egészül ki; a valóság szövetéből az animáció révén vált át a gyermeki képzelet világába, szélesebb kontextusba emelve a megszerzett tudást. A stáblista pedig azt jelzi, hogy a projekt egyszerre filmes és pedagógiai vállalkozás. Tudatos döntés a körülbelül 40 perces játékidő is: a film tanórába illeszthető, vagyis nemcsak egyszeri élmény, hanem potenciális oktatási segédanyag.
A filmkészítők legszebb gesztusa mégis az, hogy a gyerekek nem pusztán szereplők, hanem alkotótársak: a történetben egy félbemaradt mese kap szerepet, amelynek végét ők találják ki, majd a mese animációs formát ölt, aminek hangjait szintén ők adják. Ez nemcsak kedves ötlet, hanem módszertani alapvetés is: a tudás akkor interiorizálódik jól, ha átélhetővé válik, ha a gyerekek nemcsak befogadókká, hanem résztvevővé is válnak.
Metamorfózisok
A bucavasgyártás története kicsiben egy transzformáció története: sárból, tűzből, faszénből, vasércből és kitartásból lesz valami, ami kincs – a használható vas. A Vasmese film pedig ugyanezt teszi a néző lelkében: a rideg szakmai tudást élménnyé alakítja, hidat verve a múlt és a jelen közé. És mindezt fantáziával, játékosan teszi, miközben tiszteletben tartja a hagyományt, mindnyájunk közös kincsét. A vetítést követő kerekasztal-beszélgetés pedig – a forgatókönyv írója, Csáji László Koppány, a rendező Komporday Tamás, az animációért felelős Hajnal Ödön, a szakértő-főszereplő Thiele Ádám és a moderátor Kollarik Tamás részvételével – ráerősített erre. Azt az üzenetet emelte ki a film kapcsán, hogy az ősi technológiák megismerésének nem szükségszerű múzeumi keretek közt maradni, mert éppen a játékos átéléssel segíthet kapcsolódni hagyományainkhoz, egyúttal megtanulva eleink tudását, és ennek tiszteletét. A résztvevő gyerekek együtt fejezik be a filmben elhangzó mesét egy animációsfilm-stúdióban, átvezetve minket korokon és technológiákon egészen a kortárs világba.
Maróthy Csaba,
az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének szakírója
