A szörnyalakok és hibrid lények ábrázolása végigkíséri az emberiség kultúrtörténetét. Már az ókori Egyiptomban is megjelentek olyan túlvilági figurák, mint Ammit, a krokodilfejű, részben oroszlán- és vízilótestű lény, aki az ítélet során felfalta a méltatlannak bizonyuló lelkeket. Az antik görög világban szintén jelen volt az emberfölötti lényektől való tartózkodó tisztelet: az erdők, források és ligetek lakóit – nimfákat, daimónokat – nem volt tanácsos megsérteni, hiszen a természet nem pusztán fizikai, hanem szakrális térként is működött.

A magyar néphagyományban a leginkább beágyazott, félelmet és játékot egyszerre hordozó alakok közé tartoznak a busók. A mohácsi busójárás maszkos figurái nem mitológiai szörnyek, hanem rituális szereplők: ijesztő megjelenésükkel a tél elűzését, a közösség védelmét és a megújulás reményét jelenítik meg. Ebben az értelemben a „szörny” nem pusztán félelmet keltő lény, hanem a természet erőivel való kapcsolat, az ismeretlen megszelídítésének egyik ősi formája.

A szörnyszerűség az emberi kultúra kezdetén a vad, zabolátlan természet jelölője: mindazé, ami kívül esik az emberi ellenőrzésen, amit nem lehet megszelídíteni, birtokba venni vagy a haszon rendjébe állítani.

A későbbi korszakokban a szörny jelentése eltolódik: már nem a külső természet, hanem az emberi forma és eszmény torzulása válik meghatározóvá. A civilizáció technikai fejlődése és a városi lét megerősödése a szörnyszerűséget egyre inkább az eltérés, a deformáció, a „monstrum” és a „freak” alakjában ragadja meg – mint a normától való elhajlás látható jelét.

A nimfa, a szatír, a sárkány vagy a lidérc egy ősibb, mitikus rendhez tartozik: olyan létezők, amelyek világában az ember nem uralkodó, hanem ideiglenes jelenlévő, aki a természet erőivel tárgyal, nem pedig rendelkezik felettük.

Ezzel szemben a boszorkány, a garabonciás, a farkasember vagy a vámpír már az emberi világ peremén vagy belsejében jelenik meg. Nem egyszerűen más, hanem a rendet zavaró kivétel: olyan alak, amely nem illeszkedik a közösség szabályaihoz, és ezzel a rend határait teszi láthatóvá. Nem pusztán félelmet kelt, hanem értelmezési bizonytalanságot is: nem világos, milyen törvények szerint létezik, és milyen viszonyban áll az emberrel.

Bár a történetek időnként az ember szolgálatába állítják ezeket a lényeket, ez mindig kivételes helyzet. És éppen a kivétel az, ami elbeszélhető: a történet nem a szabályból, hanem annak megbomlásából születik.

Napjaink szinkretikus kulturális tudatában szinte minden jelen van, amit az emberiség valaha kitalált. A korábbi szörnyképzetek egy új minőséggel egészülnek ki: a megszelídített, sőt szeretgetett „háziszörny” alakjával. Ugyanakkor érdemes hangsúlyozni, hogy ez az újdonság csak viszonylagos. Háziszellemek, védelmező lények, a mindennapi élethez kötődő kis istenek – mint az egyiptomi Bész vagy a római Priapus – minden korban léteztek. Hatalmuk gyakran jelentős volt, még ha kultuszuk nem is vált olyan látványossá, mint a nagy isteneké.

A XXI. század elejének „szörnysimogató” attitűdje összevethető egy másik, hosszabb távú kultúrtörténeti folyamattal: a természethez való viszony átalakulásával. Az ipari forradalom idején, különösen a viktoriánus korban tetőzött az a hit, hogy a természet korlátlanul uralható. A későbbi, szélsőséges beavatkozások – például a táj radikális átalakítása vagy a modern, monokultúrás mezőgazdaság – ennek az ethosznak a továbbélései, még ha már kritikai fénytörésben is.

Ma olyan képzelt lények iránt érzünk gyengédséget, amelyekkel szemben korábban félelem vagy ellenségesség határozta meg az emberi viszonyt. Ez az érzelem gyakran egyfajta gondoskodó ösztönként jelenik meg – vagy annak stilizált, néha tapasztalat nélküli változataként. A változás nem a lényekben történt, hanem bennünk: abban, ahogyan az ismeretlent, a másságot és a természet erőit értelmezzük.

Ma épp olyan babusgató, gyöngéd figyelemmel fordulunk a zombi, a gólem, a vámpír, a farkasember felé, mint ahogy meg akarjuk menteni kedves esőerdeinket. Itt és most ne bontsuk ki a témát, csupán emlékeztessünk az őserdők általában vett megmentőinek, valamint az őserdők lakóinak közismerten ellentmondásos viszonyára (különösen ódzkodunk a kövér mérgespókok ártatlan nyakakba ugrálásának hangsúlyozásától). Megmentő vágyunk egyébként jogos, irányuljon bármire is. Korunk a felelőtlen elhülyülés kora, tehát mindig van mit megmenteni: egy fát, egy verset, egy házat, egy kósza gondolatot, vagy egy elkóborolt gyöngytyúkot.

Mi sem természetesebb hát, hogy amiképpen a posztmodern ember szellemi értelemben ölbe vesz egy fűzfát, egy mogyoróbokrot, vagy egy ösvényen átvonuló nünükét, épp úgy térdére ültet, netán épp párnájára fektet egy tündért, egy manót, egy farkasembert. A játék persze akkor fordul komolyra, mikor a szellemi értelem megjelenik a tapintható világban is. Például egy remek, szörnyes ifjúsági regény formájában. Sabine Bohlmann Zsák utca 13. (Itt mindenki zakkant?) kötetét Szabó Zsuzsa remek fordításában vehetjük kézbe Daniel Steudtner vicces és vagány rajzaival. Az illusztrációk épp annyira karikaturisztikusak, amennyire kedvesen elrajzoltak a kelekótya szereplők is – hőseink minden lépte fölött ott lebeg az alcím költői kérdése…

Péntek 13-án, a Zsák utca 13-as számú házába különös szomszédok érkeznek. A magányos, visszahúzódó kislány, Otília, leküzdve kezdeti zavarát és döbbenetét, jó barátságba keveredik a Szörnyi családdal. Pedig a bonyodalmak már a bemutatkozásnál elkezdődnek, hiszen a Szörnyi fiút Múnak hívják (ilyen név pedig nincs is, biztos valaminek a rövidítése!), a lányt pedig Albinak. Ebből aztán egy igazi, jóízű, pajkos nyelvi játék bontakozik ki:

 

„Mú egy ideig csak nézte Otília kezét a levegőben, majd egy határozott mozdulattal megrázta, mivel úgy tűnt neki, hogy ezt várják tőle.

– És az minek a rövidítése? – kérdezte Albi.

– Az Otília nem rövidítése – sóhajtott a lány halkan. – Látszik rajta, hogy hosszú név. Egy rövidítés attól rövidítés, mert lerövidíti az eredeti nevet. Ha az Otília rövidítés lenne, akkor az eredeti nevemnek kétszer vagy akár háromszor ilyen hosszúnak kéne lennie, mint például Otílianettelína vagy ilyesmi.

– Szóval nem Otílianettelínának hívnak? – kérdezte Mú még egyszer.

– Nem. Ez csak egy példa volt. Az Otília rövidítése az Otti, Ottika, Tilli, vagy ehhez hasonlók.

– Az Ehhezhasonlók nekem nem tűnik rendes névnek – jegyezte meg Albi komoly arccal.

Otília felnyögött:

– Mégis honnan a csudából jöttetek ti? A Hold túlsó feléről?

– Ó, az volna ám csak a szép! – Albi ábrándosan felnézett az égre, és a szeme elhomályosult: – Imááááádom a Holdat.”

Hamarosan kiderül, hogy Mú dilldapp, félig szarvas alakváltó, Albi vérfarkas, kishúguk, a láthatatlan Huss pedig szellem. A szülők: Szörnyi Olga dzsinn, akinek egész palackgyűjteménye van a kényelmes és változatos alváshoz, Szörnyi Gyula pedig tündérmanó „és azok többnyire rózsaszínűek vagy türkizkékek”.

Szörnyi nagypapa pedig erdei manó, „méghozzá már 54 generáció óta”, és kalapján él egy Tolako Dóra nevezetű húsevő növény, akinek elég határozott álláspontja van az élet dolgairól.

Komoly küldetésben járnak ők a Zsák utcában: saját világuk törvényei szerint be kell illeszkedniük az emberek világába. Könyvespolcukon tanácsadó kötetek sorjáznak:

„Hogyan viselkedjünk emberként? – Abszolút kezdőknek; Normális élet könnyedén; Normálisnak lenni – Bevezetés; Nem is olyan nehéz normálisnak lenni; Mit miért tesznek az emberek? – A-tól Z-ig; Elvegyülni a tömegben – 1. rész; Hogyan legyünk könnyűszerrel átlagosak?

Beilleszkedési kísérletük során elért sikereiket és kudarcaikat egyaránt pontozzák, van egy különbejáratú varjú-spiclijük, és nem babra megy a játék:

Ha egy másfajta lény 77 sötétszürke pontot gyűjt a halványszürke listáján, akkor el kell hagynia a családját, és egy olyan helyre kerül, amelyről még senki sem hallott, és nem is beszélt.”

Ilyenkor meg is jelennek a Michael Ende legendás Momójának szürke uraihoz hasonló, bár azoknál komikusabb, börleszkesebbre vett figurák. Ende mesternek egyébként – az emberek racionális világa és a fantázia csodavilága egymást hol taszító, hol vonzó, ellentmondásos viszonyát ábrázoló – korszakalkotó műve, A végtelen történet is említésre kívánkozik a Zsák utca 13. kapcsán. Hisz alapvetően Sabine Bohlmann is a világok közti átjárók, a határátlépések kérdésével foglalkozik, és tagadhatatlanul olyan alapgondolatok mentén, mint Ende – ha nem is olyan szellemi-spirituális súllyal, ám végtelenül szórakoztatóan, kedvesen, könnyedén.

Igazi, jófajta ifjúsági könyv ez, fiatal könyvmolyoknak, szörnyrajongóknak, esetleg olyanoknak, akik furcsának érzik magukat, vagy őket érzik mások furcsának, netán ők tartanak furcsának másokat. Aki látott már közelről zakkant családot, netán maga is egy teljesen zakkant család zakkant tagja, az otthon fogja magát érezni ebben a minden erőlködés nélkül jópofa és vicces történetben.

 

Sabine Bohlmann: Zsák utca 13. (Itt mindenki zakkant?) Scolar Kiadó, Budapest, 2025.