Pethő Lorand

Ma a morzsák feketébbek a földnél

2026. január. 15. - 10:16

m e g i n t k e z d ő d i k
[ reflexió egy sanja baković versre]

az a nő, aki a buszmegállóban énekelte a hajnalt
az a reggel, amikor a kávé keserűbb volt, mint a gondolat, hogy megint kezdődik
az az ablak, amin át már nem néz ki senki, csak a por
az a férfi, aki kalapban vitte a kenyeret, mintha még mindig háború lenne
az a szél, amely a kabát alá fújt, és közben valami nevet suttogott
az a tenger, amelyet sosem tudtam teljesen elhinni
az az este, amikor a villamos nem jött, de a csillagok pontosak voltak
az az anya, aki halkan mosogat, hogy ne zavarja az unokák álmát
az a gyerek, aki minden nap új nevet ad a fának az udvarban
az a könyv, amit a padon hagytam, hogy valaki más is elolvassa
az a ház, ami csak az emlékben áll még
az az este, amikor először nem akartam hazamenni
az a férfi, aki köszön, pedig nem ismer
az a lány, aki cipő helyett csillagport gyűjt
az a csend, amelyben egyszerre hallom a tengert és a vért
az az idő, amikor már nem várok, csak vagyok
az az ima, amit nem mondok ki, nehogy megváltozzon
az az ég, ami minden nap új nevet ad magának
az a virág, amit túl közel ültettem a falhoz,
de mégis virágzik, virágzik, mind ismernek engem

[morzsák]

isten az asztalnál ült
kenyeret morzsolt
a morzsákból új világok nőttek

ma
a morzsák feketébbek a földnél
csak a csend maradt a széken

[valami mindig késik]

valami mindig késik:
a vonat,
a válasz,
a reggeli fény.
a lámpák sárgán pislognak,
mint akik nem biztosak magukban.
a házak úgy állnak mint a mondatok,
amelyek nem jutottak eszébe senkinek.
egy galamb lépked a villamos sínjén,
mintha lenne célja,
de lehet, hogy csak megszokásból
kerüli az olajfoltot.
néha azt érzem,
hogy én vagyok az a csend,
ami akkor marad,
ha valaki épp elfelejt valamit mondani.
nem vagyok szomorú,
csak éppen nem történik meg
az a pillanat,
amikor minden a helyére kattan.