Francisco Romero filozófiája

Ebben az értekezésben megpróbálunk átfogó képet nyújtani Francisco Romero munkásságáról, már amennyiben össze lehet foglalni egy még alakulóban lévő, végleges formáját egyelőre nélkülöző életművet. Francisco Romero ugyanis mindezidáig nem tett egyebet, mint megtervezte, előkészítette, főbb vonalai tekintetében felvázolta azt a nagy víziót, amelyet várhatóan a jövőben fog majd részletesen kifejteni. Vélhetően nem lesz könnyű összefoglalni egy olyan gondolatrendszert, mely még nem érte el a maga végső, kiforrott egységét. R. Frondise argentin filozófus azt írja, Romero „munkássága számtalan cikkből, feljegyzésből, kommentárból, bevezetőből stb. áll, amelyek szétszórva lelhetőek fel különféle argentin és külföldi folyóiratokban… Ezt a heterogén, de kétségkívül egyéni hangvételű korpuszt nehéz összerendezni.” 

Brazíliában mindenki, akiben van némi érdeklődés a filozófia iránt, találkozott már Romero professzor nevével, aki metafizikát és ismeretelméletet oktat a Buenos Aires-i és a La Plata-i Egyetemen, valamint a Colegio Libre de Estudios Superiores de Buenos Aires Filozófia Tanszékének címzetes tanára, és töretlenül fáradozik déli féltekénk filozófusainak értelmezésén, népszerűsítésén, a bölcseleti diskurzus elmélyítése, kiszélesítése céljából. Kétségkívül ő a filozófia legelhivatottabb támogatója kontinensünkön. A filozófiai együttgondolkodás és párbeszéd szorgalmazása összefonódik Romerónak azzal az elgondolásával, mely szerint a történelem most egy jelentős fordulóponthoz érkezett. Nézetei szerint immár lezárult az a korszak, amikor azt hitték, a filozófia elefántcsonttornyukba zárkózó tekintélyes emberek magányos okoskodásának gyümölcse, akik életüket elhanyagolható fontosságú kérdések tanulmányozásának szentelik. Ehelyett a filozófiai normalitás időszaka köszönt be, ami annyit jelent, hogy a filozofálás nem számít majd szokatlan, furcsa tevékenységnek, hanem a kultúra magától értetődő részévé, a kultúra fájának egyik, a többivel egyenrangú ágává válik. Valójában mindig is arra rendeltetett, hogy ne üres, önelégséges okoskodás, hanem a gondolkodás történelmi jelentőségű vonatkozásainak folyamatos summázata legyen. Az a „mitologikus beállítódás reziduumának tekinthető várakozás, illetve követelés, hogy a filozófia igenis mutasson fel csodálatos revelációkat, félreértésből ered, hiszen történetének minden egyes pillanata a filozófiai gondolkodás kontinuus voltára mutat rá, vagyis hogy még a legjelentősebb »innovációit«, fordulatait is más, azokat meghaladó, sőt azoknak ellentmondó fejlemények követik.”

Mindenekelőtt Romero gondolkodásának legelső, legelemibb mozzanatát kell bemutatnunk, melyből már kirajzolódnak munkássága egészének legjellegzetesebb vonásai; a közönséges, vagy naiv és a kritikai, vagy reflexív tudás közötti megkülönböztetés problémájáról van szó. Nem lehetséges a tudás ezen két fajtája között világos határvonalat húzni, mivel a közönséges tudás rengeteg olyan tudományos, vagy féltudományos elgondolást tartalmaz, melyek fokozatosan beépülnek valamiféle általánosabb tudásanyagba, s ugyanígy a kritikai tudás sem lesz soha képes teljesen megszabadulni a tudás reflektálatlan formáiból származó ismereteitől, előfeltételezéseitől. Ahhoz, hogy megfelelően definiáljuk a tudásnak ezt a két fajtáját, szem előtt kell tartanunk, hogy mennyire bizonytalan, képlékeny ez a distinkció. A közönséges tudás nem olyan ismereteket foglal magába, melyeket tudatosan, pontosan meghatározott terv szerint, a dolgok adekvát reprezentációját biztosító módszerek révén, illetve a teoretikus látásmódot elhomályosító tényezők kiiktatásával tártak fel. Épp ellenkezőleg, egy olyan folyamatos lerakódás eredménye, mely a tapasztalásunk útjába kerülő kihívások, véletlenszerű események, továbbá hiedelmeink hatásai, a kulturális környezetünket uraló eszmék, az alkatunkból eredő vonzódások és taszítások hordalékaiból áll. „A közönséges tudás egy folyamatos leülepedés eredménye; medrében az élet folyója a legkülönfélébb helyekről származó, legkülönbözőbb természetű hordalékokat gyűjtötte össze. Ebből következik az a sajátosan szubjektív, egyéni és emotív jelleg, amely a tudásnak ezt a válfaját meghatározza, receptív természetével összefüggésben. A közönséges tudás spontán és természetes cselekvés jelent, s ezzel összhangban szubjektív jelleggel bír; azzal jár együtt, hogy a szubjektumot sajátos nézőpontja, előítéletei, preferenciái határozzák meg.

A kritikai tudás a szubjektumnak abból a személyes ténykedéséből ered, mely a valóságról alkotott objektív, mindenféle teoretikusan megalapozatlan összetevőtől megfosztott, a dolgok közötti viszonyokat a maguk tisztaságában felmutató tudás elérését célozza meg. Egy ennek megfelelő metafizika határozza meg a kritika tudás minden vonatkozását; ez egy jól megalapozott tudás, amely feltételezi a tapasztalatra, a valóságra való megnyílást, megszabadulva amennyire csak lehet az előítéletektől, ideértve az ész előítéleteit is, amelyek jelentőségét nem szabad alábecsülni.  

Az az elképzelés, hogy a tudásnak ezt a két típusát két ellentétes beállítódású ember műveli – az egyik kizárólag a természeti, illetve közönséges tudás mentén képes gondolkodni, a másik viszont a kritikai tudás minden követelményét szem előtt tartja –, téves. A közönséges tudás az emberi természetből eredendően és ahhoz szétválaszthatatlanul hozzátartozó egyetemes spontaneitás. Egy meghatározott környezetben élünk, s eszmék, gondolatok, hiedelmek bizonyos készletével rendelkezünk, amely kifejezetten ehhez a környezethez tartozik, s tőle sosem tudnánk teljesen megszabadulni. Az értelmi viszonyulás, a szemlélet és az érzés módozatainak ez az öröksége nem a megismerés és kutatás individuális műveleteiből jön, hanem már készen kapjuk, illetve mint puszta befogadók vesszük át, anélkül, hogy alapjaira rákérdeznénk. A közönséges tudás természetes szövedékként növekszik és bontakozik ki bennünk, nem követeli meg tőlünk, hogy kritikai erőfeszítéseket tegyünk, reflektív módon megkülönböztessük egymástól az állításokat, érvényességük szerint. Gyakran anélkül, hogy észrevennénk, összefonódik létünkkel, áthatja életünket, vezérli mindennapi teoretikus beállítódásunkat.  

Amíg a közönséges tudás spontán, s minden ember életében egyaránt jelen van, addig a kritikai tudás birtoklása megkülönböztető jellemvonás: elkülöníti azoknak az embereknek a csoportját, akik elköteleződtek iránta, fegyelmezett kritikai és verifikációs erőfeszítések révén. A közönséges tudás öntudatlan, észrevétlen beállítódás, a kritikai tudás viszont a tisztázás és megalapozás érdekében tett folyamatos fáradozás eredménye, illetve a tiszta, világos elméletek iránti állandó szomjúhozást feltételezi.

Ahhoz, hogy megismerhessük a dolgok objektív struktúráját, gondolkodásunkban leképezzük a valóság tényleges természetét, el kell hárítanunk minden, a megismerőt a megismerés tárgyától elválasztó akadályt. Vajon létezik ebből adódóan egy, a közönséges tudás szubjektív jellegével szembenálló, mindig objektív és egyetemes érvényű kritikai tudás? Az eszmék története rácáfol erre a feltételezésre. Romero figyelmeztet: „A teljes objektivitáshoz sosem juthatunk el, az valószínűleg nem hozzáférhető. Valószínűleg nem lehet kiiktatni minden szubjektív összetevőt a tudományból, s még kevésbé a filozófiából.” Az ismeretek ezen két fajtája között állandó ellentét feszül; tudatunkat felváltva hol egyik, hol másik árasztja el, s az igyekezet, hogy egyiküket a másikra vezessük vissza, folyamatos. A gondolkodásunkban zajló harc a két erő között sosem ér véget; a kritikai tudás nem arathat teljes győzelmet, a megismerés szubjektív aspektusait, melyek őt körülbástyázzák, s neki ellenállnak, nem képes elűzni.  

Ezen a ponton elérkezünk Romero előzetes ismeretelméleti reflexióinak leglényegesebb eleméhez. Egy rövid, okfejtésünk kiindulópontjául szolgáló esszében azt írja: „A természetes tudás csak arra vonatkozik, ami van; a kritikai tudás viszont kettéoszlik egyfelől arra, aminek lennie kell, másfelől az ehhez erőfeszítések révén, fokozatosan közeledő realitásra. Ily módon, bár igaz, hogy az objektivitás eszménye elérhetetlen, ennél nem kevésbé igaz, hogy mint eszmény, vagyis a kritikai megismerést szabályozó elv, továbbra is meghatározza, orientálja a megismerés minden mozzanatát. A kritikai tudás tehát nem annyira megingathatatlan igazságok statikus, végérvényes rendszere, hanem sokkal inkább az abszolút igazság fokozatos megismerése céljával tett erőfeszítés.” A tudás és a filozófia fáradozást jelent annak érdekében, hogy fokozatosan, egyre közelebb kerüljünk a végtelen valósághoz, abban egyre jobban elmélyedjünk, s amennyire csak lehet, belülről lássuk, s mint ilyen, végeérhetetlen feladatot ró reánk. A valóság tényleges végtelensége maga után vonja a tudás potenciális végtelenségét, és saját létünkből, amennyiben az szellemi és része ennek a valóságnak, az a paradoxon állapot következik, hogy bár részek vagyunk, magunkba akarjuk kebelezni az egészet.  

A történelem minden momentumában tehát, a kritikai tudás rendszerén belül, két eltérő aspektust különböztethetünk meg: egyfelől a már megvalósult ismeretanyagot, tehát a gondolkodás pillanatnyi állapota formuláinak összességét, másfelől a megismerés végtelen, lezárhatatlan ténykedését, amely eddigi megvalósításait nem tekinti többnek az embert az objektivitás újabb formulái felé vető ugródeszkánál. Romero Logikájában megvizsgálja, hogy miféle Weltanschauung[1] hatja át a naiv vagy vulgáris tudást, tehát hogyan tekint a gondolkodásnak ez a formája az őt körülvevő valóságra. Természetesen, nem feledkezhetünk meg arról, hogy az általában vett valóságról alkotott intuíció a kulturális környezet és az adott történelmi időszak függvényében változik, tehát más-más alakban rajzolódik ki a világ a különböző korokban élő emberek retináján. Ennek ellenére felvázolhatjuk a naiv gondolkodásnak a különféle kultúrákban egyaránt fellelhető sajátosságait.

A megismerés mint képesség arra, hogy meghaladván a tapasztalat partikuláris és szubjektív vonatkozásait, a dolgok objektív léte felé forduljunk, feltételezi egyfelől gondolkodásunknak a transzcendenciára való alkalmasságát, másfelől az objektivitás csillapíthatatlan hajszolását. Ez utóbbit nevezzük szellemnek. Romero azon a scheleri állásponton van, hogy a szellem lényegében objektivitás; a dolgok létezésének sajátos módja általi meghatározottság lehetősége. Amíg az individuum, mint pszichofizikai létező, saját immanens állapotai között tévelyeg, elmerülve vágyainak, törekvéseinek tengerében, s a dolgoknak csak azok a reprezentáció, képzetei mozgatják, amelyek lelkesedéssel töltik el, addig a szellem a centrifugális[2] lendülete révén az embert önmagán kívülre löki, megfordítja a lélek nézésének irányát, annak visszatükrözésére készteti, ami rajta kívül van. Amíg az ember létének biofizikai aspektusát egy centripetális[3], a dolgokat önmagukhoz húzó, a valóságot az adott individuum érdekei és partikuláris jellemvonásai szerint torzító tendencia jellemzi, addig a szellem térnyerése révén megjelenik egy de-individuáló, transzcendens, a dolgoknak saját értéket, méltóságot tulajdonító erő. „A szellem, illetve a szellemet megtestesítő ember magából kifelé vetülő, centrifugális; arra törekszik, hogy az egyéneket, dolgokat, értékeket stb. a maguk tiszta valójában, mindenféle külső belemagyarázástól mentesen ragadja meg.”

Ám a szellem nem csak a másikhoz, illetve a tőlem elkülönülő realitáshoz való odafordulást jelenti; természetéhez kitüntetett módon tartozik hozzá az öneszmélés is, tehát a vágy annak a talajnak a kifürkészésére, amelyben gyökerezik, ez pedig nem egyéb, mint a végesség. A szellem mindig úgy mutatkozik meg, mint egy adott szubjektumban egyesülő különféle aktusok összessége, vagyis mindig személyes. A szellemnek ezt a személyes egységét azonban nem szabad úgy felfogni, mint szubsztanciális egységet; a szellem ugyanis nem dolog, entitás, szubsztancia, hanem saját magának a megalkotása, létrehozása. Azonosítja önmagát tevékenysége külső megnyilvánulásaival, illetve mindazzal, ami őbelőle kivetül. Romero a személyt a szellemhez kapcsolódó jelenségként határozza meg, s ezt írja: „személynek lenni annyit jelent, hogy birtokoljuk, uraljuk önmagunkat, illetve annak az ideális centrumnak a fennhatósága alatt állunk, amellyel a személyt egy meghatározott módon azonosítottuk.” A delphoi jósda „Ismerd meg önmagad” jelmondatában már megfogalmazódó feladat a szellemnek a saját maga megismerésére irányuló törekvéséből jön. Elkerülhetetlen kötelességünknek érezzük saját létünk természetének megismerését, határainak, lehetőségeinek, rendeltetésének és végzetének kifürkészését. De az emberi létre való rákérdezés nem elszigetelt, önmagába záruló, üres elfoglaltság; hiszen relációk összefüggő szövedéke kapcsol össze minden létezőt. Valaminek a megismerése szétválaszthatatlan a reá vonatkozó körülmények, relációk megismerésétől. A rész az egészhez vezet, az emberre vonatkozó kérdés pedig a mindenségre vonatkozó kérdéshez. A saját valóságunk iránti spekulatív érdeklődés annak az egyetemes valóságnak a megismerésére késztet, amelyből vétetett, amelyhez tartozik, s ily módon a végtelen megismerés félelmetes és beteljesíthetetlen feladatával találjuk szembe magunkat. Az egyetemes valóság ugyanis ténylegesen megvalósult végtelen, és szellemünk számára olyan problémaként jelenik meg, amelyet sosem lesz képes véglegesen megoldani. A megismerés bevégezhetetlen feladat: a már megszerzett tudás felülmúlásának végeérhetetlen spirálja; a tudást nem foghatjuk fel kész, végleges állapotként, illetve statikus, pontosan definiált, teoretikus felépítményként, még elvileg sem válhat belőle valamilyen teljességgel zárt rendszer. Amikor az emberi tudás problémájára reflektálunk, felfedezzük annak ellentmondásos, rendellenes voltát. A megismerés mindent magába akar kebelezni; az, ami nem több létesülésnél (tehát a megismerés), mozdíthatatlanná akar szilárdulni a megszerzett ismeretek révén, ami azonban megsemmisülését jelentené. „Értelmetlenség befejezett, tökéletes tudásról beszélni. A valóság aktuális végtelensége maga után vonja a tudás potenciális végtelenségét[4], s lévén, hogy mi magunk – még létünk szellemi aspektusát tekintve is – ehhez a valósághoz tartozunk, az a paradox helyzet áll elő, hogy magunkba akarjuk kebelezni azt a végtelen egészt, melyben mi pusztán véges részek vagyunk.”

Megismerés és cselekvés

Azokkal a filozófiai irányzatokkal szemben, amelyek igyekeznek eltörölni a megismerés és a cselekvés között húzódó határvonalat, a megismerést a cselekvés partikuláris, már kikristályosodott, beteljesedett formájaként tüntetve fel, Romero éles distinkciót von a két terület között. „A szubjektum a megismerés során engedi, hogy az objektum által mozgattassék, reá hagyatkozik, feléje megnyílik; a cselekvés esetén épp ellenkezőleg, saját törvényének veti alá a szubjektumot. Megismerés és cselekvés tehát az ember ellentétes előjelű megnyilvánulásai.” A csinálni, készíteni, alkotni stb. szavak a dolgokat és a dolgok relációit módosító tevékenységeket jelölnek, amelyek igencsak távol állnak a dolgok természetét, partikuláris sajátosságait tiszteletben tartó, azokat változatlanul hagyó beállítódástól; átformálásra, átalakításra vonatkoznak. Lehetetlen az idealistákkal egyetérteni abban, hogy az objektumok pusztán a szubjektum tevékenységéből, illetve cselekvésének egyik mozzanatából származnak, s hogy a megismerés nem egyéb, mint előállítás, újraalkotás. A megismerés feltételez egy őrajta kívül álló, megismerendő valóságot, objektív viszonyok konstellációját, amelyhez igazodni kell. „A megismerés aktív módon hozza létre az ismeretet, de a tárgyat érintetlenül hagyja; a cselekvés viszont mindig valamilyen változást eszközöl az objektív szituáción. Mindez viszont nem mond ellent annak, hogy megiserés és cselekvés között a lehető legszorosabb a kapcsolat, illetve kölcsönösen előfeltételezik egymást. Általánosságban, a cselekvéshez megismerésre, a megismeréshez cselekvésre van szükség: közelednünk kell materiális módon a dolgokhoz, végre kell hajtanunk rajtuk olyan műveletek hosszú sorozatát, amelyek lehetővé teszik, hogy struktúráik, működéseik megmutatkozzanak. Másfelől, ha a cselekvés a megismerést kíséri, az azt jelenti, hogy soha nem válhat azonossá vele, tehát utóbbi a dolgok törvényszerűségeit mindig is figyelni, követni fogja, nem pedig diktálni.” „A megismerés mindig befogadás, a cselekvés pedig mindig módosító jellegű.” Romero szerint abból, hogy a megismerés mindig a múltra, illetve valami már megtörténtre irányul, a cselekvés viszont a jövőre, annak uralására, egy további fontos különbség következik. „A múlton kívül nincs egyéb, amit ismernénk, vagy amit képesek volnánk megismerni; a tudás mindig történeti.” 

Az objektumok, melyekre gondolkodásunk irányul, s melyeknek léte gondolkodásunk előfeltétele, már a múlt részévé váltak, a megismerés során pedig erre a múltra függesztjük tekintetünket. Azokkal szemben, akik a jövőre vonatkozó előrejelzéseket is az ismeretek közé sorolják, úgy érvel, hogy az előrejelzés valójában nem szó szerinti értelemben vett ismeret, hanem inkább egy, a múltra vonatkozó ismeret többé-kevésbé önkényes, de valószínűnek, hihetőnek mutatkozó kiterjesztése a jövőre. A jövendő üres vásznára vetítünk egy, a múltban beigazolódott törvényt, s feltételezzük, hogy a világegyetem majd igazolja elvárásainkat.

Az ember, Romero szerint, kétarcú Janus, duális, két ellentétes pólus között feszülő lény; egyfelől a múltat nézi és próbálja újraélni, másfelől előre nyúl, a jövendő felé, hogy meghódítsa azt. Egyszerre szabad és determinált, akaratunk révén formálható, de a természet ellentmondást nem ismerő törvényeinek alávetett természetünket ez a Romero által leírt dualizmus határozza meg. Egyfelől tehát készen kapunk egy utólag megváltoztathatatlan valóságot, melyet meg kell ismernünk, amellyel számot kell vetnünk, másfelől viszont Janus a jövő, a meghatározatlan felé néz, amely arra vár, hogy mi formáljuk meg.

A történelemből, illetve a múltból egy már kész, visszamenőleg megváltoztathatatlan valóság maradt reánk; másfelől viszont Janus a jövőbe tekint, a meghatározatlanság felé, mely arra vár, hogy megformáljuk. 

***

Az esszé eredeti címe: A filosofia de Francisco Romero.

Jegyzetek

[1]Világszemlélet.

[2]Olyan erő, illetve körforgás,  amely mindent, ami hatókörébe kerül, kifelé lök, taszít.

[3]Olyan forgás, ami mindent ami hatókörébe kerül, befelé, önmagához vonz.

[4]A filozófiai terminológiában egymással szembe szokták állítani az aktuális és potenciális végtelen fogalmát. Előbbi egy "megvalósult", fennálló tökéletességre vonatkozik, melyet a individuum soha nem lesz képes megismerni, amihez sosem érhet fel. Az utóbbi befejezetlenség, úton levés a teljesség felé, amely azonban sosem érheti el célját. Így, míg az Isten vagy a newtoni univerzum aktuálisan végtelen, a számok sorozata csak potenciálisan.