X
– X-nek ringyója van! – panaszolja X-né felháborodva. – Beszélj a fejével, régi barátok vagytok – mondja. – Vén fejjel, hogy tehetett velem ilyet?
Könnyét törli, öklét rázza.
X-ék régi jó barátaim. X-szel több, mint négy évtizede ismerjük egymást, még az egyetemről. X-né „csak” két évtizede csatlakozott hozzánk, mint X harmadik felesége.
Mikor megismertem, akkor éppen ő volt X ringyója, legalábbis második X-né szerint, aki ugyanúgy átkozódott, mint most harmadik X-né – vagyis az első.
Bele lehet zavarodni ebbe a sok X-be...
Csakugyan, hogy tehetett ilyet X?
Éppen most töltötte az 59. születésnapját. A napokban ünnepeltük.
Már harmadszor esett nekem az utcán a kedves felesége, harmadik X-né, hogy tegyek már valamit. Szerinte X hallgat rám, sőt, csakis rám hallgat, senki másra. Magamra vessek, ha családi boldogságukba odapiszkol, így mondta. Odapiszkol. Mint házi kedvenc a küszöbre vagy galamb az ablakfájára. Odapiszkol.
De mit tehetek én?
Annyi idős vagyok, mint X, nekem még sincs ringyóm. Nem volt és nem is lesz. Nekem csak egy feleségem van. Mindig is egy volt. Egy és ugyanaz. Nekem pont az van és annyi, amennyi és amilyen kell. Ez a boldog élet titka. Talán a hosszú életé is. Nem jósolok nagy jövőt X-nek, ha életének ötödik X-e után is hetvenkedik.
Végre beszéltem vele!
Napok óta halogattam, hogy felhívjam, aztán véletlenül összefutottunk az utcán. Karon fogott, behurcolt egy kávéházba, majd egy órán keresztül áradozott az új nőről, akit X-né – saját emlékeiről megfeledkezve, azokat hátrahagyva, mi több azokkal szembemenve – most X ringyójának nevez. Egy óra után X kifogyott a szuszból.
Igaz, ez alatt az óra alatt mindent elmondott, amit a potenciális negyedik X-néről tudni kell, beleértve, hogy milyen az ágyban és az asztal körül. Hiába, régi barátok vagyunk.
– Helyemben te mit tennél?! – szegezi nekem sugárzó álszerénységgel a kérdést. Szemmel láthatóan nagyon büszke magára.
– Én egyszerűen kiikszelném a nőt – válaszoltam.
– Melyiket? – kérdi, és bambán néz rám.
– Hát az X-ediket, öregem. Bármit csinálsz is, úgyis mindig X lesz a vége. Hát akkor, minek ez a nagy erőfeszítés? Különösen a te korodban! Kicsit jobban vigyázhatnál magadra. Meg talán X-nére is, akárhányadik legyen...
Néz és sajnál.
– Te most irigykedsz rám! – vágja rá hirtelen. – Csinálnád te is X-szel, Y-nal, de nem lehet. Neked valamiért nem megy. Olyan halvérű voltál egész életedben.
Család, karrier…
Tessék, annyi idős sem vagy mint én, és már két unokád van.
Megöregedtél…
Megöregedtem. Igaza van. Tudom.
Még rosszabb, hogy nem is akarok megfiatalodni, mint ő és sokan mások!
Minek? Kinek?
Ha X tudná, hogy a minap rendeltük meg az asszonnyal a családi sírkövet a kőfaragótól… Biztosan jót röhögne rajtam. Pedig ezen nincs sok nevetnivaló.
Ötven után délután! Soha nem lehet azt tudni.
Engem valahogy megnyugtat az a nagy, hűvös-szürke gránit sírkő.
Remélem, sokáig nem lesz még rá szükség.
De jó, ha megvan.
A múltkor kíváncsiságból benéztem a műhelybe, no, nem sürgetni a mestert, csak megnézni, hogyan haladnak.
Mikor beléptem, két kőfaragó-tanonc éppen kártyázott a sírkövemen. Szép simára van csiszolva, és csak a nevem van rajta. Szorgalmasan osztották rajta a lapot a gyerekek. Mikor megláttak, ijedten felugrottak. A mester nem győzte kérni a bocsánatot! Mi tehettem volna? Megbocsátottam. Játszanak csak...
– Hol jár az eszed? – förmedt rám X. – Hol vagy? Merre jársz?
Egy pillanatig valóban elkalandoztam. Nem figyeltem rá. De most megint itt vagyok. Torschlusspanik!
Mondjam meg neki? Vágjam a képébe, hogy: ne félj a haláltól te marha! Ha pedig mégis ennyire félsz, ne szoknyák után szaladgálj, hanem rendelj egy szép sírkövet vagy vegyél egy szép urnát, és hűtsd be a születésnapi pezsgődet benne…
Nem mondtam semmit. Minek?
Ezen a világon minden úgy van jól, ahogyan van. Úgysincs kivel beszélni, X ilyen volt egész életében.
Majd valahol az út szélén, a sáncban végzi.
Ha szerencséje van, valamelyik X-né gyújt egy gyertyát az emlékére.
Vagy nem.
Felálltam, fizettem, elbúcsúztam.
X-szet sorsára hagyva, elindultam hazafelé.
Gyalog mentem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem.
Valaki előttem lépkedett a járdán. Gondolataimba temetkeztem, és csupán annyit észleltem, hogy előttem megy valaki.
Valamit elejtett, hirtelen lehajolt, és én hátulról beleszaladtam.
A nő zöld szemével dühösen nézett rám. Kiáltani akart, de mikor látta, hogy mennyire sajnálom, és restelkedem, megenyhült.
– Mit csinál? Nézzen maga elé!
Dadogtam valamit, ő pedig rám mosolygott!
Továbbment.
Mozdulatlanul, hosszan néztem utána, míg el nem tűnt.
Mire a sírkövem elkészült, X-ék elváltak, és nálunk is megjött a harmadik unoka.
A sírkővel az asszony és én is nagyon elégedettek vagyunk. Megérte az árát.
Jó tudni, hogy az életünkben minden rendben van.
Szeretem a rendet.
Néha eszembe jut a nő, aki előttem lépegetett. Eszembe jut ahogy az az asszony rám mosolygott, majd kellemes természetességgel továbbment.
Semmi rendkívüli nem volt rajta, valahogy mégis megmaradt bennem.
Ha jobban kutatok emlékezetemben – vagy most csak képzelődöm? – egyszer vissza is fordult, és rámmosolygott.
Mintha hívott volna.
Utána kellett volna mennem?
