Kompon

Füredet elhagyva egészen véletlenül jutott eszébe a komp, hogy így április vége felé akár már járhatna is. Pécsre igyekezett, s attól tartott, ha a tavat a keszthelyi öbölnél kerüli meg, ahogy eredetileg tervezte, nem fog idejében odaérni.

Későn indult, mert a lánya reggel felhívta, hogy nem tudná-e a gyerekeket elvinni az iskolába, az ő kocsija ugyanis lerobbant. A tömegközlekedést firtató kérdésére nem kapott egyértelmű választ, azzal meg nem akart érvelni, hogy neki el kell utaznia. A lánya egészen kicsi kora óta az „apu mindig készen áll” skatulyában tartotta, amiből, ha harmincöt éven át egyszer sem próbált kitörni, akkor ma már végképp értelmetlennek találta azt. Majd háromnegyed órájába került a reggeli tumultusban iskolába juttatnia a két csemetét.

Lekanyarodott Tihanynál a kikötő felé, és már messziről látta, hogy jár a komp, sőt, épp indulófélben van, amire még fel is fér. Mivel soha életében nem kelt át hajóval a tavon – általában nyugatnak kerülte meg –, s váratlan döntése a tőle megszokott hosszas és alapos előkészületeket is nélkülözte, hirtelen jókedve támadt. Nem attól, hogy így idejében odaér, ahova megy – ez most eszébe sem jutott –, sokkal inkább a spontán döntés sikeres végrehajtása vidította fel. Ha ugyanis a kompozást belevette volna az útitervébe, már az indulás pillanatától nyomasztotta volna, és egészen biztosan máshogy sül el az egész. Nem emlékezett, utoljára mikor szánta rá magát ilyesmire, mikor változtatott ilyen hamar és meggondolatlanul azon, amitől az élete olyan volt, amilyen: józanul átgondolt és nyugodt. Talán sosem, vagy csak nagyon ritkán – mindig is gyengeségnek tartotta, és restellte, ha engedményeket kellett tennie szigorú életfelfogása rovására.

Mégis, mikor a fedélzet megtelt, felhúzták a rámpát és a hajó lassú, araszoló mozgással elindult, némi bizonytalanságérzet fogta el. Helyesen döntött-e, nem kellett volna-e mégis az eredeti tervéhez ragaszkodnia, hiszen azt sem tudja pontosan, Szántódtól milyen út vezet tovább: gyorsforgalmi-e vagy csak falvakon át vezető, nyer-e egyáltalán időt, nem téved-e el. E gondolatok máris lelombozni látszottak iménti jókedvét, felszabadultsága eltűnőben volt, és azok az aggodalmak kezdték gyötörni, amelyek a gondolkodó, tervező embert ilyenkor szokták. Mindehhez társult még annak a hét-nyolc fiatalnak a jókedve is, akik a parancsnoki kabin mögötti részen gyülekeztek, teljesen spontán, hisz láthatóan előzőleg nem ismerték egymást. Nagyjából azok közé tartoztak, akik rögtön ott teremnek, ahol valami új, addig nem látott dolog kezdődik, mert nem bírják, hogy ne legyenek elsők valamiben. Ahogy beszélgetésükből kivette, a mai napon rakták vízre a kompot, így természetes, hogy itt a helyük, nem is lehetne másutt. Úgy is viselkedtek, mint akik egész eddigi életüket hajón töltötték, mint akik semmit sem törődnek a körülöttük hullámzó vízzel, a tájjal, mint akiknek a legtermészetesebb, hogy motor dübörög a talpuk alatt, amely lassan eltávolítja a hajótestet a parttól. Próbálta megérteni őket, mert az igazat megvallva kicsit őt is ez az érzés fogta el, így közéjük tartozónak érezte magát, noha fogalma sem volt, miért.

Jólesett volna egy kávé, de nem volt büfé a hajón. Igaz, a menetidő alig több mint negyedóra, azalatt felszolgálni sem lehet, nemhogy kényelmesen elfogyasztani egy italt. Még egy feketét sem. Bánta, hogy kulacsát a kocsiban hagyta, így vize sem volt, lemenni meg nem akart, illetve nem volt biztos benne, hogy nem szegne-e szabályt, ha a hajó mozgása közben a kocsijában kezdene matatni. Nyilván vannak szabályok, amelyeket szigorúan be kell tartani, hiszen a komp veszélyes üzem. Nézelődéssel próbálta elütni az időt, megfeledkezni a reggelente egyre kínzóbban feltörő szomjúságérzetéről, de a víz s a túlparti táj látványa valahogy nem azt nyújtotta, amire ebben a percben vágyott. Leginkább az egyenletesen sikló hajótest, az alig hallhatóan működő dízelmotorok kötötték le a figyelmét, szinte komfortérzettel töltve el a majdnem kétórás autós zötykölődés után, no meg a háttérben a kezdetben visszafogott, ám ahogy elhagyták a kikötőt, egyre emelkedettebb hangerővel társalgó fiatalok hangoskodása, ahogyan otthonosságukat, bennfentességüket igyekeztek bizonygatni. Mindez nem zökkentette ki a nyugalmából, de zavarta kissé, így elfordította róluk a tekintetét, és a vízre bámult.

Az igazsághoz tartozik, hogy egészen banális ok miatt utazott Pécsre. Már ha banálisnak nevezhető ok az, hogy meg akarta látogatni régi barátját, aki egy biciklibaleset következtében kórházba került. A banális az egészben legfeljebb maga a baleset mikéntje volt – egy rolleres kisgyerek száguldott bele, és döntötte le úgy, hogy az esővízelvezető árok aljában találta magát –, de semmiképpen sem az, hogy egy kórházi látogatásért képes háromszáz kilométert megtenni. A szerencsétlenség kartöréssel, bokaficammal és kisebb zúzódásokkal járt. Maga a barátja nem is hívta volna fel ezért, legfeljebb csak a sztori kedvéért, amin ő maga nevetett volna a legnagyobbat, de a felesége fontosnak tartotta, hogy a tudomására hozza a történteket, hiszen a két férfi negyvenéves barátságából – úgy gondolta – az ilyesmi sem maradhat ki. Így aztán rögtön félretette másnapi dolgait, beszélt a feleségével, megtankolta az autót és megtervezte az útvonalat – GPS-t nem használt, nem bízott meg benne. Pechjére a régióban az utóbbi időben annyi útépítés vette kezdetét, hogy kétszer is elterelték, alig talált vissza az ismerősnek mondható vidékre. Ezért is örült, hogy rábukkant a kompra.

Eközben a szóváltás a parancsnoki kajüt mögött mind hangosabb lett, ideges, sőt durva szavak is elhangoztak olykor, de töredezettségük miatt nem tudta értelmes mondatokká összerakni azokat. Bár az az igazság, nem is nagyon akarta. Az egész társaságról pécsi barátjával való megismerkedésének körülményei jutottak eszébe, hiszen akkor nagyjából egyidősek voltak a mostani vitatkozókkal. Kötelező katonai szolgálatuk legelső óráit töltötték éppen a kalocsai Forradalmi Ezred egyik tizenhat személyes körletében, hosszú, elmét és lelket facsaró utazást követően üldögéltek ágyaikon, az őrmesterre várva, aki eligazítást készült tartani nekik. Csendben volt mindenki, hang nem hallatszott, mintha tilos lett volna megszólalniuk, mintha mindannyian tudták volna, hogy mától a tilos világában telnek majd a napjaik, jobb lesz már most igazodni hozzá. Ekkor figyelt fel a tőle harmadik ágyon ülő szőke hajú, kissé rókaarcú, tekintetét jobbra-balra forgató fiúra, az egyetlenre, aki nem lehorgasztott fejjel, beletörődve várta a sorsát, hanem szinte kihívóan, mint aki már a legelső percben kész tenni ellene. Ez a furcsa, az adott helyzetben szokatlan viselkedés annyira felkeltette a figyelmét, hogy többször is odanézett, s az egyik alkalommal a fiú elkapta a pillantását, amit felrántott jobb szemöldökével és gúnyos vigyorral hozott a tudomására. Egyértelmű volt, hogy nem őt neveti ki, hanem a helyzetet, amibe kerültek, a totális letargiát, ami elfogta őket, és a tehetetlenséget, amellyel megszólalni sem mertek. Ez a jelenet még kétszer ismétlődött közöttük, s másnap, a körletrendezés üres perceiben barátok lettek. Már ekkor világossá vált számára, milyen alá- és fölérendeltség alakul majd köztük, de cseppet sem bánta: úgy érezte, barátja mellett védelemre talál, amelynek igényét még az a közeg oltotta belé, ahonnan származott. Egy idő után, miközben hol a fiatalokat nézte, hol a túlpartot kémlelte, az az érzése támadt, hogy a hajó áll, nem megy előre egy tapodtat sem. Először érzéki csalódásnak gondolta, hiszen semmiféle viszonyítás nem tűnt reálisnak az óriási víztömeg és a túlpart között, s a hajó sebessége sem volt olyan, hogy akár a levegő mozgásán érzékelt volna bármiféle haladást, de ahogy a hajóorrhoz lenézett, csakugyan nem fodrozódott úgy a víz, ahogy korábban, és mintha a motorok is elhalkultak volna.

Talán egy pillanatra elaludtam, gondolta, azért nem tudom, mi történt. Vagy épp azokon az emlékeken rágódott, amelyek gipszben fekvő barátjáról jutottak ismét az eszébe. Az például, amikor egyszer csúnyán összekaptak. Az alá-fölérendeltség nem volt már olyan éles közöttük, mint fiatalabb korukban, nem is lehetett, hiszen különváltak az útjaik. A barátja valamiért mégis úgy gondolta, tovább cukkolhatja, olykor sértegetheti, ne adj’ Isten, akár meg is alázhatja. Mint például az akkori barátnője előtt, akit bemutatott neki. Az első percek még békésen teltek, de mikor beültek egy kávézóba, a barátja támadásba lendült. Amúgy is az volt a szokása, hogy az elején csendben figyelt, legfeljebb grimaszokat vágott, de csak azért, hogy felmérje, milyen fegyvernemet válasszon. Most is látta, hogy erre készül, igyekezett is siettetni az együttlétet, de elkövette ugyanazt a hibát, amit már többször: nem annak mutatta magát a barátnője előtt, aki valójában volt, amire a másik azonnal lecsapott. Nem a nőt akarta megtéveszteni, inkább csak fel akart kapaszkodni arra a magaslatra, ahol a másik állt – jelezni, hogy még mindig csodálja. Ennek kedvéért kész volt átvenni mindazt, ami a szemében naggyá tette őt: azokat a gesztusokat, fordulatokat, amelyek árnyékában olykor ő maga is nagyobbnak érezhette magát. Amit máskor a barátja elnézett neki, sőt, leereszkedően még bátorította is, most ellene fordult: minden poénját leütötte, minden állítását cáfolta, minden tettét meghazudtolta.

Nem tudhatta, a barátnője mennyit fogott fel ebből az egészből, de nyilván mindent, hiszen nagyon is értelmes nő volt, de egyben tapintatos is, aki, miután ismét kettesben maradtak, nem rótt fel neki semmit, csupán cinikus megjegyzést tett a barátjára, majd azt javasolta, hogy ne találkozzon vele többé. Legalább az ő társaságában ne. Ezt őszintén megígérte neki.

Mikor újból oldalt nézett, meg sem lepődött, hogy a kapitány is ott áll a vitatkozók között. A hangok most sem jutottak el hozzá; hiába fülelt, igyekezett ezt észrevétlenül tenni, nehogy bárki – a kapitány – azt higgye, köze van a történtekhez. A fejét is úgy tartotta, mintha mindez a látókörén kívül esne: mintha nem hallotta volna, sőt nem is látta volna, mi zajlik a kajüt mögött. Pedig nyilvánvaló volt, hogy emiatt kellett leállítani a hajót, és a kapitány gesztusaiból arra is lehetett következtetni, hogy akár vissza is fordulhatnak, ha a fiatalok nem változtatnak a viselkedésükön. Ha tanúnak kérnék fel, nem tudna érdemi dolgot mondani – pedig tíz méternél közelebb ült, és normális esetben mindent látnia és hallania kellett volna.

Hátat fordított nekik. Izzadt, pedig cseppet sem volt meleg. A szomjúság annyira kínozta, hogy még a tó vizéből is kortyintott volna, ha lehetősége nyílt volna rá. Aztán eszébe jutott, hogy áll a hajó, és lemehetne a kulacsáért, de a kapitány azt gondolhatná, azért menekül, hogy ne kelljen tanúskodnia, ha arra kerülne a sor. Igen. Nem állhat fel és nem hagyhatja el a helyszínt, azzal csak elárulná magát. Makacsul lefelé fordította a fejét. Újból a vizet nézte, mint már annyiszor, és most mintha azt látta volna, hogy mozog a hajó. Az apró kis fodrozódások megtörnek a hajóorron, oldalra siklanak, megmutatják ezüstösen fénylő hasukat, aztán felolvadnak a nagy tömegben, mintha sosem léteztek volna. A hajó elindult, újból megy, de az is lehet, hogy mindig is előre haladt, csak ő látta másként. Nem nézett hátra, de nem is volt rá szükség, hiszen alig három másodperce látta, hogy a kapitány még mindig ott áll a fiatalok körében, a hajó tehát nélküle is halad.

Eltelt három év. A barátnője rég lelépett. A barátjával viszont időről időre találkozott. Ő utazott el hozzá minden egyes alkalommal, sohasem fordítva. Sokszor úgy érezte, mint aki utasításra megy. De ez nem volt igaz. Neki volt szüksége a barátjára, és azt, hogy miért, régóta tudta. Alattvalónak született, alattvalóként élte az életét, amelyben a barátja elsőrangú társnak, kitűnő moderátornak bizonyult. Igaz, évente már csak egyszer, legfeljebb kétszer találkoztak, akkor is csak néhány órára, ami egy közös ebédre volt éppen elég. Amit természetesen mindig ő fizetett.

Szomjúságát, hiába próbálkozott, nem tudta legyűrni, s mivel úgy gondolta, nem köteles azért szomjan halni, mert egy rajta kívülálló ok miatt esetleg szükség lehet a vallomására, fogta magát, átvetette jobb lábát a padon, felállt s elindult a lépcső felé. Senki nem állta útját, senki nem szólt utána. Előzőleg többeket is látott odalent az autók között sétálni, úgy gondolta, ebből semmi baj nem lehet, amíg ő is ugyanezt teszi. Sőt, talán addig sem, amíg kinyitja a csomagtartót és gyorsan kiemeli a kulacsát. Azzal még nem szeg szabályt, csak ha beülne a kocsiba – ezt olvasta behajózáskor a kikötői figyelmeztető táblán.

Ekkor megszólalt a hajókürt, olyan váratlanul s látszólag indokolatlanul, hogy többen is fölkapták a fejüket. Ő is. Megérkeztek volna? Nem, még messze volt a túlpart, csak a szembejövő kompot üdvözölték, amely alig tíz méterre húzott el mellettük.

Ez a közjáték visszahozta a földre. Kocsijához érve gondolkodás nélkül kinyitotta a csomagtartót, előkereste a kulacsát, s a tetőt nagy lendülettel – amellyel azelőtt sohasem tette – visszavágta a helyére. Föl sem nézett, hogy a kapitány s a többiek látták-e, s ha igen, milyen arcot vágnak hozzá. Letekerte a kupakot, s hosszan, nagy kortyokban, élvezettel ivott. Azután újból kinyitotta a csomagtartó fedelét, matatott kicsit, mint aki keres valamit, majd újból nagy csattanással csukta le. Most sem figyelt fel senki a zajra. A kapitány odafent ugyanúgy állt a fiatalok körében. Szélesen gesztikuláló karjaira nevetés volt a válasz. A leghangosabban ő maga nevetett. Most kedélyes társalgásnak tűnt mindaz, amit pár perce még ingerült szóváltásnak vélt. Nem értett az egészből semmit.

Visszaballagott a fedélzetre – odalent, az autók között mintha jóval melegebb lett volna, talán mert ide nem ért el annyira az enyhén fújdogáló szél –, és ekkor fedezte fel, hogy szinte kéznyújtásnyira van a part, mindjárt kikötnek.

A kapitány már a kajütjében állt, a fiatalok sorra összepacsiztak egymással, és elkezdtek lefelé szállingózni – haragnak, gyűlöletnek nyoma sem volt köztük. A többi utas is készülődött, nagy részük lement, de néhányan még a hajó orrához tódultak, hogy tanúi legyenek a manőverezés ritkán látott pillanatainak.

Még érezte, amint a behúzott fékek finoman megremegtetik a hajótestet. Figyelte a centiméterről centiméterre közeledő partot. Hallotta a betonhoz koccanó rámpa hangját s azt is, hogy többen is beindítják odalent a motort.

Az ő autója majdnem leghátul állt, nem kellett sietnie. Élvezettel nézett körül a kiürült fedélzeten, ahol teljesen egyedül volt. A kapitányt sem látta a kajütjében, odalent szorgoskodott az autók között, irányította a kihajózást. Hangoskodott, összepacsizott a fiatalokkal, jó utat kívánt nekik, láthatóan élvezte saját nyüzsgését.

Boldog ez az ember, gondolta. Uralkodik és szolgál egyszerre. Mi adhat ennél nagyobb örömet az életben?

Mikor ismét letekintett az alsó fedélzetre, már csak egyetlen autót látott. Az övét. A mögötte állók nagy nehézségek árán kikerülték, két fekete autó azonban kis híján egymásnak koccant miatta.

Ekkor a kapitány feje tűnt fel a lépcső tetején.

– Uram, öné a piros Nissan? – kérdezte, még mielőtt közel ért volna hozzá.

– A Nissan… igen, az enyém.

– Ki kéne hajtania. Megérkeztünk. Akadályozza a forgalmat.

– Igen – mondta, de nem kelt fel, mintha a padhoz tapadt volna, s nem tudta, mi tartja ott.

– Különben, ne haragudjon meg azért, amit most mondok, de a fiatalok felhívták valamire a figyelmemet. Hogy maga állandóan, khm, hogy is mondjam, skubizta őket.
– Tessék? Mit csináltam?

– Skubizta. Azaz érdeklődést mutatott irántuk.

– Én csak… nekem csak az jutott az eszembe róluk, hogy amikor annyi idős voltam, mint ők… nahát, ccc, ezt nem hiszem el!

– Csak azt tudom mondani, hogy ezen a hajón én vagyok a kapitány, és mint ilyen…

– Na de kapitány úr! Az ég szerelmére! Csak nem…

– A viszontlátásra, uram! És visszafelé nehogy az én hajómra találjon szállni.

Amint lehajtott a rámpáról, elhaladt a fiatalok a parton gyülekező csoportja mellett.

Ketten is felismerték.

Mutogatni kezdtek.

Egy harmadik obszcén mozdulattal az ágyékára tette a kezét.

A férfi rátaposott a gázpedálra.

Majd magából kikelve hosszasan káromkodott.