Herczeg Ferenc méltó örököse: Pósa Zoltán

A Herczeg Ferenc-díj 2019-ben alapított, kormányzati irodalmi elismerés. A nagy nemzeti író „szellemi és irodalmi örökségét méltóképpen képviselő kiemelkedő fikciós vagy dokumentarista jellegű történeti irodalmi – történetírói, történelmi regény- vagy történelmi drámaírói – teljesítmény elismerése.”

2025-ben, nemzeti ünnepünkhöz kapcsolódóan Pósa Zoltán, korábban József Attila-díjas, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett író, költő részesült (Bencze Mihállyal együtt) ebben az elismerésben.

A díjhoz itt is, most is, újból gratulálok! Hogyan élted meg ezt a napot, és a díj átvételének pillanatát?

Immár harmadik, illetve a Pro Cultura Újbuda elismeréssel együtt a negyedik alkalommal veszek át nemzeti ünnepünkön hivatalos állami (illetve önkormányzati) díjat vagy kitüntetést. A millennium évében, 2000-ben Rockenbauer Zoltán kultuszminiszter nyújtotta át nekem a József Attila-díjat, mely a közlöny ismertető leírása szerint az egyik legnagyobb, irodalmi tevékenységért adható trófea. Fölemelő érzés volt átvenni a magyar költészet óriását, József Attilát ábrázoló plakettet egykori, pártállami ellenzéki harcostársam, barátom kezéből. Feleségem, múzsám, életem értelme, Barna Márta el is sírta magát, mert szó szerint ez volt életem első hivatalos kitüntetése, melyet kis híján ötvenkét esztendős koromban vettem át, hiszen a bolsevizmus lepuhított változatának sem nagyon kellett az én keresztény, nemzeti, a hitvesi szerelmet, hűséget dicsőítő prózám és költészetem. 2013-ban az újbudai önkormányzattól a Magyar Kultúra Napján elnyert Pro Cultura diploma átvétele után kaptam meg március 14-én a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, melynek diplomáját Áder János köztársasági elnök írta alá, s Balog Zoltán kultuszminiszter adta át. A boldogságomat ezerszeresen hatványozta, hogy feleségem, Barna Márta és fiam, Pósa Máté is együtt örvendeztek velem. S most, amikor értesített a kultuszminisztérium, hogy Hankó Balázs miniszter Herczeg Ferenc-díjat adományoz nekem, először a sírás környékezett, hiszen immár lassan két esztendeje, 2023. április 20-a óta feleségem, múzsám, életem egyetlen igaz szerelme Isten Országába költözött, ám üzent nekem odaátról, hogy az Ő diadalát is elrontom, ha nem veszek erőt a depressziómon és nem örülök tiszta szívvel. Így Máté fiammal együtt vonultunk be a Magyar Művészeti Akadémia székházába, a Pesti Vigadóba március 13-án, hogy átvegyem ezt a csodálatos díjat, a Herczeg Ferencet ábrázoló plakettet és a történelmi magyar címerrel ékesített diplomát a minisztertől, Hankó Balázstól és Závogyán Magdolna államtitkártól. Az ünnepség meghatóan gondos megszervezése, a sok-sok kedves gratuláció, amely most sem ért véget, a lassan megbékélő felszabadulás élményével töltött el, s magam sem tudom miért: önkénytelenül fölemeltem a fél kezemet a közönség felé, amivel derültséget és örömöt okoztam. L. Simon Laci, a kiváló, friss babérkoszorús költőtársam a kölcsönös gratulációkor azt mondta: integettél, mint egy népvezér, jó, tudom, hogy a zavarodat leplezted. Egyszóval: most is engedelmeskedtem Mártinak, örültem, hogy ne búsítsam a mennyből reám vigyázó, engem most is féltő feleségemet.

Mit jelent számodra ez a díj?

Hatalmas megtiszteltetést, hiszen Herczeg Ferenc, a díj névadója a magyar irodalom óriása. Mondták a békebeli ántivilágban koronázatlan írófejedelemnek, 1945 utáni epitethonja a reakciós, retrográd antikommunista, indexes író, kinek műveivel csak szüleink könyvtárában találkozhattunk. Mi lehetne nagyobb kitüntetés egy 1990 előtt reakciós partizánnak, keresztény anarchistának kinevezett, 1974-1977 között indexes írónak, mint a hozzá hasonló, sőt, azonos okokból persona non gratának titulált nagy elődről elnevezett irodalmi díj? Herczeg Ferenc igaz mítoszához tartozik, hogy Az élet kapuja című kisregényéért, melyben Bakócz Tamás esztergomi érsek alakját emeli piedesztálra, háromszor is fölterjesztették Nobel-díjra. E remekmű itt és most különösen aktuális üzenete egy magyar, keresztény váteszről szól, ki meg akarja menteni hazáját, Magyarhont és Európát is a mohamedán hódítók inváziójától. A tavalyi könyvhétre jelent meg Baranyi W. Krisztina időJel kiadójának ediciójában az Önreflexiók 1 (1948-1973), vaskori tekercsek a remény országában című önéletrajzi tetralógiám első könyve, mely komoly szerepet játszott a Herczeg Ferenc-díj nekem ítélésében. E kötetben, melyet még feleségemmel együtt írtunk meg és adtunk le 2023 januárjában a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíj-bizottságának, családtörténetünket és önmagunkat történelmi kontextusba helyezve írom meg: hogyan éltek felmenőink a huszadik század elejétől a békeidőkben, majd a vészkorszakokban, s aztán mi magunk is a kommunizmusban. Nos, mindezek miatt érzem kifejezetten reám szabottnak a Herczeg Ferenc-díjat. A kitüntetésem névadója és jómagam ugyanazon eszme-Mefisztofeleszek ellen harcolunk.

Hogyan jutottál el ide? Volt ilyen célod, illetőleg gondoltad valaha is, hogy ilyesfajta kitüntetésben lesz részed?

Egy keresztyén és hazaszerető, Trianon-ellenes író, költő hallgasson el végleg, vagy a nyolcvanas évektől kezdve legyen irodalmi háttérember, kinek a szekunder irodalmi szakértelmét lehet használni, de primer író nem lehet. Olykor a kétségbeesés már-már az önsorsrontó, önpusztító életvitel felé sodort. Ám életemet és életművemet megmentette feleségem, múzsám, örök szerelmem Barna Márta, kivel 1973-ban ismerkedtünk meg, eljegyeztük egymást 1975-ben, és 1976-ban kötöttünk házasságot, frigyünket először máriapócsi egyházi áldással, majd református esküvővel is megpecsételve. Márti szelíden keresztyén életpéldájával ráébresztett, hogy nem szabad föladni a küzdelmet azért, hogy életművem közkinccsé váljon. Neki köszönhető, hogy végül 1985-ban, 37 éves koromban megjelent az első, nagy botrányt kiváltó, Ama tőrök című regényem, az alternatív színházi mozgalom tündökléséről és megbuktatásáról, melyben kimondtam, hogy a Kádár-korban nincs hiteles alkotói önmegvalósítás. Ezért Halász Péter a Szabad Európa Rádióban úgy megdicsért, hogy kis híján kitettek még a Móra Kiadóból is, csak súlyos, daganatos betegségem miatt kegyelmeztek meg nekem. Márti a csodával határos teljes felépülésemig önfeláldozóan ápolt és meg is gyógyított. Sokáig maradt kéziratban, az ágyneműtartónkban (nálunk ez volt az asztalfiók) a későbbi nagy szakmai sikert hozó szürreális, mesés megaregény-sorozatom, az Aranykori tekercsek, a Menekülés négy sávon, a Mediterrán tintabúra és a Lila tricikliturgia, ám végül 1990 s főként 2000 után sorra meg is jelentek e prózaepikai alkotások, versköteteim (Magyar vagyok, Alászállás, Olvasó, Törött tükörbe néztél, A fehér bohóc feltámadása, Jászolbölcsőd trónusánál, Pósa Zoltán breviáriuma I-II, Trianon...) realista kisregényeim (Ama tőrök, Irodalmi dandy, avagy koranyári üdvözlet, Különleges szakasz, Pünkösdi királyfi, Akkor mindenki velem törődött, Jóízű röhögés, Visszafojtott sírás, Az ifjúság maradéka...) és nagyregény-folyamom, meg a novelláskötetek. Feleségemmel sokáig álmodni sem mertük volna, hogy majd azért kapok kitüntetést, ami miatt 1990-ig üldöztek. 2016-ben a Protestáns Újságíró Szövetség Rát Mátyás életműdíját a református keresztyénségemért, a friss Herczeg Ferenc-díjat pedig konzervatív, keresztyén hazafiságomért kaptam. S azért is vagyok különösen büszke a Herczeg Ferenc-díjra, mert a névadója kötelez a méltó folytatásra. E diadal is gyógyír örök evilági fájdalmamra, mely csak a túlvilági találkozásunkkal egy időben múlik el, de megtanultam a feleségem átmeneti hiánya miatti kínnal együtt élni.

Úgy látod, pályád töretlenül ívelt felfelé, mindig újabb és újabb lépcsőfokra léphettél, vagy pedig voltak benne törések, csalódások, esetleg elbizonytalanodások is?

A feleségemnek, a múzsámnak köszönhető, hogy ötven éven át, 1973-2023-ig a világ legboldogabb embere voltam akkor is, amikor keserű szakmai csalódások sorozata ért. 1990 előtt hat alkalommal hitegettek a kiadók szerződéssel, majd a végén elutasítással büntetettek. Ez nem összeesküvéselmélet, mások is mondták, hogy ez a Kádár-kor szellemi kínzókamráinak jellegzetes módszere: biztatás, majd a földbe döngölés. Csak nálam soha nem hagyták abba, mert nem voltam hajlandó sem a spiclivé, sem párttaggá, sem munkásőrré válni.

Biztosan hallottál a sok gratuláló szó mellett fanyalgást, amely szerint kiüresedtek mára ezek a díjak. Sokak szerint vagy politikai okból, vagy pedig egy-egy alkotói csoport, klikk tagjaiként kapják ezeket. Te hogyan látod ezt?

Ahogy mondani szoktam: idén, 2025 szeptember hatodikán leszek kéthetes, azaz 77 éves, s a díjak kiüresedését visszhangzó csepüléseket azóta hallom, amióta elkezdtem irodalommal foglalkozni, csak 1990 előtt ezt nem lehetett sem megírni, sem nyilvánosan kijelenteni. Nyilván mindig ügyeskedtek, helyezkedtek a művészek is, de hazugság azt terjeszteni, hogy csak ez számít. A Kádár-korban a hatalom szócsövei azt állították, hogy azok híresztelik a protekciózásról szóló álinformációkat, akiknek savanyú a szőlő. S még ebben is van valami, hiszen akkoriban is számos kiemelkedő költő, író kapott díjakat, hogy a hatalom a Nyugat előtt demonstrálhassa, hogy valójában milyen remek demokrácia ez a rendszer. Ám sajnos még a legnagyobbaknak is smúzolniuk kellett akkor a díjakért. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem érdemelték meg. Újdonság, hogy 1990 óta mostanáig főleg azok az egykori kegyencek sugalmazzák ezeket a demoralizáló legendákat, akik maguk is részesei voltak az 1990 előtti cenzorátusnak, az irodalmi totalitariánizmusnak, vagy a Horn-, a Medgyessy-, a Gyurcsány-, a Bajnai-korszakban valósították meg a baloldali liberalizmus kizárólagosságának diktatúráját, mely éppen a díjak, ösztöndíjak kiosztásakor szárnyalta túl jócskán a Kádár-éra önkényességét is. Ám a könyvkiadás 1990 óta lényegesen nyitottabb, mint az átkosban volt, csak a feledékenység nagy úr ám! Summa summárum a díjakkal kapcsolatban: nem őszinte ember az, aki azt állítja, hogy nem örül nekik. Rockenbauer Zoltán folklórtudós, az első Orbán-kormány második kultuszminisztere fogalmazta meg legjobban: „a hiteles művész nem a díjakért alkot, viszont az elismerések nagyon fontos útjelzők, kifejezik azt, hogy az alkotó vélhetően helyes irányban halad. Minden díj felelősségteljes, a kitüntetéshez méltó magatartásra kötelezi az írót, de nincs életműveszélyesebb dolog annál, ha a siker elbizakodottá tesz bennünket.”

Mit tudsz ajánlani más alkotóknak, akik még nem kaptak díjat, mit tegyenek ezért?

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a díjak átvétele igenis nagy öröm, és a sikerélmény, ha nem is nélkülözhetetlen, de serkentően hat az emberre. Én, aki negyvenkét évesen váltam a Magyar Írószövetség tagjává, s ötvenkét évesen kaptam meg az első díjamat, s azóta mintegy negyven önálló kötet, százhúsznál több antológiás megjelenés, lassan mintegy ötezer lap- és folyóiratpublikáció, harminc rangos díj és ösztöndíj birtokosa vagyok, talán joggal inthetem türelemre pályatársaimat. Hosszú mellőztetéseim során megtanultam, hogy egyetlen recept van: a tehetségünket nem szabad parlagon hagyni, dolgozni kell! Ahogy Nagy Sándor udvari festője, Apelles mondta gyakran: nulla dies sine linea (ne múljon el nap ecsetvonás nélkül). Még pontosabban fogalmaz Márai Sándor a Füveskönyvben: az írót a nemtelen támadásoktól és a feledéstől egyedül a létező művei menthetik meg. Magyarán: akik önsajnálatból, vagy renyheségből a nagy hallgatók, a szűkszavú írók életpéldáját a lustaság megideologizálására használják föl, ne csodálkozzanak, ha eltűnnek a palettáról, mert az sokkal nagyobb baj a díjak hiányánál is. Isten azért adott nekünk tálentumot, hogy benne és általa kiteljesedjünk! Rejtő Jenőt, a kiváló írót parafrazeálva: „az író írjon, a kőfaragó faragjon, a balettáncos táncoljon”, ez a legfontosabb. A díjakat tekintsük megérdemelt és örömteli ráadásnak.

Egyáltalán, mennyit ér egy díj manapság? A szakma, az alkotótársak, a szerkesztők, sőt maguk az olvasók tudják ezt egyes alkotókról? Másképpen értékelik a díjazottak alkotásait?

Ismétlem: mindig is voltak, vannak, lesznek ügyeskedők, kik könnyebben elérik az (eltitkoltan is) áhított díjakat. Nem velük kell foglalkoznia az igazán hiteles írónak, hanem arra kell törekednie, hogy ne csak egy-két tehetséges munkája legyen, hanem hiteles és teljes életművel rendelkezzen. Pungor Ernő akadémikus mondta egy interjúban: „nincs rosszabb a tudósnál, a művésznél, az értelmiséginél, ki a szorgos munka, a minden kételyt eloszlató életmű fölépítése helyett egyetemi, szerkesztőségi folyosókon, kocsmákban, kávéházakban, elit vendéglőkben a nap minden órájában a szakma alulfizetettségéről és a protekciósok önkényuralmáról prelegál.” Együtt kell élnünk azzal, hogy az ambivalencia, a kétértelműségek vaskorát éljük (alapjában véve hetven-nyolcvan éve). Miközben a könyvkiadás szabaddá vált, ellep bennünket a silány nyugati tömegkultúra, Fekete Gyulát idézve (aki már 1983-ban tudta) a „pusztán ösztönborzolgatásra szánt irodalom” áradata, a nemolvasás réme. Nyilvánvaló, hogy a funkcionális analfabetizmus korában – amely a múlt század hetvenes éveiben kezdődött és tetőzött az 1994-ben Nyugatról beszüremkedett bérkönyvkiadással – nem növekszik sem a díjazott, sem a még díjazatlan valódi írók olvasótábora sem, kik nemcsak a díjak, hanem ab ovo az igényes irodalom, a magas kultúra iránt is közömbösek, ráadásul korlátoltságukat és műveletlenségüket büszkén vállalva diszkriminatívnak bélyegzik azt, aki ki meri mondani a magyar, a nemzeti művészet, vagy a magvas kultúra szót. De azt gondolom, hogy az igényes többség – vagy kisebbség, nehéz eldönteni – számára a művek immanens értéke perdöntő, ám a díjak, a sikerek számukra is útmutatást, jelzőfényt jelenthetnek, akár elismerik ezt a sznobok-ellensznobok, akár nem.

A díjjal újabb szakmai lépcsőre, avagy már a dobogóra jutottál. Hová innen tovább, milyen céljaid-álmaid vannak?

A gyász miatt már soha nem leszek olyan, a keresztyén hitemmel összeférőn vidám, jóvérű cimbora, ki azelőtt voltam. Vigaszt és biztatást ad, hogy folytatom az önéletrajzi tetralógiát, melyben az újkori történelmet halhatatlan szerelmünk epopeiájába ágyazva mondom el: Önreflexiók 2 (1973-1976), Barna Márta, Az Igaz Szerelem Regénye. Önreflexiók 3 (1976-2002) Életem Nadírja, Barna Márta Szenvedései. Önreflexiók 4 (2022-2024) Barna Márta már a Mennyben van, én még ezen a földön. S mindenképpen meg szeretném jelentetni még életemben A Falzettós Profidalnok című megaregényt, melyet súlyos betegségem alatt elvben Mártival alkotópárban írtunk, de elsősorban az ő regénye. Hálás vagyok az életművemet gondozó kiadóimnak, Mezey Katalinnak, a Széphalom Könyvműhely vezetőjének, ki 2003-tól kezdve 13 önálló és 5 antológiás könyvem megjelentetésével elindította életműkiadásom sorozatát, Gáspár Ferencnek, a Coldwell Kiadó vezetőjének, a Pósa Zoltán, akinek nyitott könyv az élete című monográfia szerzőjének, s jelenlegi kiadómnak, Baranyi W. Krisztinának, az IdőJel kiadó vezetőjének, ki az önéletrajzi tetralógiámat hozza tető alá. Most olykor elfog a kétségbeesés, ám a keresztyén hitem, feleségem mennyei gondoskodása, s barátaim, kiadóim, a Gazdagréti Református Gyülekezet lelkészeinek és tagjainak odaadása megment a teljes széthullástól, mely paradox – ám érthető módon – éppen most, az igazi, új siker pillanataiban is kísért olykor.