Mindannyiunk ősei nevében

Jezsó Ákos felvidéki trilógiája 2017 és 2025 között jelent meg a Magyar Napló gondozásában. A regényekről a szerzőt kérdeztük.

– Befejezted a trilógiát, amely a felvidéki magyarok hányattatásait mutatja be. A témaválasztásban, gondolom, komoly szerepet játszott a családi kötődés is.

– Igen, hiszen nagyapám Érsekújvárott, nagymamám Pozsonyban született – de csak azért Pozsonyban, mert ott volt a kórház, különben csallóközi. Édesapám ugyancsak csallóközi. Én magamat is átvitt értelemben csallóközinek tartom, noha én már Budapesten születtem, hiszen a nagyszüleimet 1946-ban elkergették a szülőföldjükről. És az nagyon fontos, hogy mi is történt akkor. Nagyapám egy katolikus általános iskolának volt az igazgatója, s amikor Beneš betiltotta a magyar szó használatát, a nagyapám továbbra is magyarul merte tanítani a magyar gyerekeket egy színmagyar faluban. Ez volt a bűne. Ezért vették el a házát, a földjét, a hazáját, négy gyerekkel ezért dobták át az országhatár túloldalára. Az én olvasatomban a nagyapám a szlovákiai magyar pedagógusügy mártírja. Ilyen családi háttérrel szinte szükségszerű, hogy ha az ember tollforgatóvá válik, akkor ezeket a történeteket fel kell dolgozza. Mégsem nekem jutott az eszembe. Tíz évvel ezelőtt a feleségem vetette fel, hogy ha már olyan sok történetet meséltem neki meg a gyerekeinknek azokról az időkről, akkor miért nem írom meg? Tehát végül is ő volt az ihletadó, aki elindította ezt a folyamatot. A tíz évig tartó munka most befejeződött. Három kötet lett belőle. Az első kötetben egy ikerpárt teremtettem, akik számomra az egységes, oszthatatlan magyar nemzet jelképei. Ráadásul nőként az élet szimbólumai is. A regényfolyamban Trianon választja el őket egymástól: egyikük családjával Szlovákiában marad, míg a másik Magyarországra kerül. Ennek a két családnak a párhuzamos történetét követem végig a XX. századon, egészen napjainkig. Értelemszerűen a trilógia három kötetének az első regénye Trianon első nemzedékéről, a második része a másodikról, a harmadik kötete pedig a harmadik generációról, vagyis az én nemzedékemről szól.

– Úgy látom, trilógiád a történelmi regénytől egészen a jelenkor társadalmi viszonyait tükröző műig jut el, igazam van?

– Valahogy így… Az első kötetben meglehetősen sok olyan történetet dolgoztam fel, ami a családi legendáriumunkban megmaradt. Ilyen például egykori kutyánk. A családomban mindenki hallott Loki kutyáról. Loki kutya nagyapám magyar vizslája volt a negyvenes években. Azt kell tudni róla, hogy amikor a családot elűzték, akkor nem engedték, hogy Lokit magukkal vigyék. Azt mondták, a kitelepítési papír csak rájuk vonatkozik, a kutyára viszont nem. A kutya azonban nem így gondolta. A pozsonyi öreg hidat elsőként építették újjá a háborús pusztítás után, így 1946-ban már lehetett közlekedni rajta, teherautóval azon keresztül szállították a nagyszüleimet, a kutya gazdáit Magyarországra. Loki pedig beugrott a Dunába, és átúszta azt, hogy kövesse őket. A szlovák határőrök célba lőttek a kutyára, és azon versengtek, ki találja el először, de egyiküknek sem sikerült. A kutya aztán a Duna túloldalán csatlakozott a nagyszüleimhez. Hát ez egy olyan történet, ami mindmáig fönnmaradt a családomban, nincs olyan tagja, aki ezt ne ismerné. Meg is írtam a könyvben. Azt gondolom, hogy pontosan attól hiteles a könyvem, hogy benne valós történeteket is megírtam. Ez igaz az első kötetre, de vonatkozik ez a harmadik kötetre is, amelyik már az én generációmról szól.

– Ugyanakkor nemcsak a saját családod történetét írtad meg…

– Nem, nemcsak az én családom történetét dolgoztam fel, ez így igaz és nagyon fontos ezt hangsúlyoznom. Mindannyiunk nagyszüleinek a történetét írtam meg, hiszen Trianon vagy éppen 1945 az egész nemzetet érintette. Nem élt olyan ember annak idején, akire ne lettek volna hatással a történelemi események. Ez értelemszerűen a Felvidék népére is vonatkozik, hiszen elszakították őket az anyaországtól. Arról írok, miként élték meg azt az időt, amikor a nagypolitika önálló útra kényszerítette őket, és arról is, milyen úton haladt tovább az anyaországtól elszakított csehszlovákiai, majd a szlovákiai magyarság. Az ő sorsukat nem Budapestről, hanem a Csallóközből nézve írtam meg. A Csallóközből nézve figyeltem Budapestre. Ez pedig – bármilyen aprónak tűnik – nagy különbség. Azt gondolom, hogy a mai magyar írók – bár jó, hogy foglalkoznak ezzel a témával – mégis Budapest-központúak: innen néznek kifelé. Én viszont kintről akarok befelé tekinteni. Ez egy másik szempont, más megközelítés.

– Teljesen egyetértek abban, hogy fontos túllépni az anyaországi nézőponton. Ugyanakkor te magad itt élsz, itt lettél azzá, aki ma vagy, ezért a határon túli szemlélet talán nem magától értetődő számodra. Biztosan nemcsak a családi emlékeidre támaszkodtál, hanem mások történeteit is meghallgattad, és levéltári anyagokat is felhasználtál. Úgy sejtem, óriási kutatómunka áll a trilógia mögött.

– Így igaz, de olyan szinten, hogy amikor például, a második világháborúról írok, és teszem azt, Makó ostromáról, még annak is utána néztem, hogy 1944-ben annak az adott utcának, ahol az én katonáim masíroznak, mi volt a neve. Nem tekinthetném a művet komoly történelmi regénynek a korszak ismerete nélkül. Ez a minimum.

– Azt vallod, hogy a történelmi regénynek a lehető leghívebbnek kell lenni a történelmi eseményekhez?

– Igen.  Ami megtörtént, attól nem lehet eltérni, szerintem. Hozzá kell tennem, hogy hősöm életútja már a fantáziám terméke, mégis valószerűnek kell hatnia. A hitelesség megköveteli a kutatást – levéltárakban, könyvekben, s ahol csak adalékot találhat az ember. Ezt a munkát nem lehet, és nem is volna szabad megspórolni.

– Hatalmas munkát fektettél a trilógiába.

– Igen, ahogy említettem, tízéves munkám van ebben a három kötetben. 2017-ben jelent meg az első rész, de tíz évvel ezelőtt, 2015-ben kezdtem el dolgozni rajta.

– Amikor elkezdted, már tudtad, hogy trilógia lesz?

– Az első pillanattól kezdve úgy fogtam neki. A három nemzedék gondolata inspirált, ennek a három nemzedéknek a történetét végig akartam vinni. Aztán valahogy maga az élet is úgy hozta, hogy miközben írtam, újabb és újabb dolgok merültek fel, szükségszerűnek éreztem, hogy felkutassam őket, mert azt tapasztaltam, hogy ők szabják meg a cselekmény irányát. Előfordult, hogy hajnali kettőkor eszembe jutott valami: megvilágította bennem, hogy abba az irányba kell kanyarítanom az eseményeket! És persze ki kellett nyomoznom, fel kellett dolgoznom a hátteret. Bizony, ez egy hosszú-hosszú kutatás eredménye. Kemény munka. Igen. Ezzel nem lehet spórolni. Különösképpen igaz ez, mondjuk, a második könyvre, amikor az ötvenes évekről írtam. A magyarországi ötvenes évekről, Rákosi világáról és a csehszlovákiai ötvenes évekről, az ottani rákosik világáról. A második kötet az 1956-os forradalom napjaival zárul. Ott az volt számomra az érdekes, hogy a hermetikusan lezárt országhatár túroldaláról, miként tekintenek ide az ottani magyarok, milyen az életérzésük, mit látnak. Mit gondolnak az itthon zajló eseményekről. Hiszen a főhősöm, a második generáció tagja, Budapesten lesz forradalmár, ám a nagynénje, nagybátyja, unokatestvérei odaát maradtak. A rádióban hallják a híreket, tudják, hogy mi zajlik Magyarországon. Ezért fontosnak tartottam erről is írni: hogyan élik meg ezt a szívükben, a lelkükben, hogyan dolgozzák fel a történéseket, és hogyan érinti őket az, amikor Nagy Imre azt mondja: a szovjet csapatok ma hajnalban támadást indítottak a főváros ellen, a kormány a helyén van és így tovább… hogyan élték meg a november negyedikei támadást.

– Ehhez használtál szlovák forrásokat is, vagy csak az oral historyra támaszkodtál?

– Minden forrás fontos volt számomra. Szlovák nyelvű könyvekben és levéltárakban is kutattam. Szerencsére ma már digitalizált a világ, a levéltári anyagok egy jelentős része megtalálható az interneten, egy kattintás, és már ott a magyar fordítás, nem kell már elmenni Pozsonyba ahhoz, hogy végig tudjak nézni szlovák anyagokat. Ilyen értelemben persze kutattam könyvtárakban is.

– Hova helyezed ezt a három regényt a saját alkotói utadon, és hová a közösség szempontjából?

– Azt, hogy a szerző mit gondol, az egy tény, meg az is, hogy a könyv hova jut majd el. Nem biztos, hogy a kettő azonos. Én azt remélem, hogy nemcsak a Felvidék népe fogja elolvasni. Megjegyzem, nagyon rosszak a tapasztalataim a terjesztés kapcsán. És nemcsak a Felvidéken, de még itthon, Magyarországon is csapnivaló a terjesztés. Azért reménykedem, hogy eljut az emberekhez, mert úgy érzem, ennek a trilógiának küldetése van. Tulajdonképpen identitás- és nemzetpolitikai kérdés ez. Ahhoz, hogy nemzetként megmaradjunk az is szükségszerűen hozzátartozik, hogy megismerjük a történelmét, mindannyiunk nagyszüleinek, dédszüleinek a kálváriáit, mert enélkül nem éljük túl a ránk nehezedő megpróbáltatásokat. Ha nincs múltunk, ha elveszítjük azt, ha nem tudjuk, mi történt az őseinkkel, akkor el fog fújni bennünket a szél, felemészt a világ. Mi lesz velünk? Úgy gondolom, a történelmi regény és a történelmi film azért fontos műfaj, mert az átlagemberhez sokkal több tudást és élményt juttat el, mint a tudományos szakirodalom. Az olvasó vagy a néző egy színes, dramatizált, történetbe ágyazott világba lép, amelynek nem kifejezett célja a tanítás – mégis azt teszi. Szórakoztatás és esztétikai élmény közben, szinte észrevétlenül tapadnak rá a történelmi ismeretek: az információ nem tananyaggá válik, hanem élménnyé.

– Köszönöm szépen a beszélgetést!

Pusztai Ilona: Amikor a publicista felülírja a szépírót