Az ősz illata

– Te is érzed az ősz illatát? – kérdezte a lány reménykedve.

– Technikailag az ősznek nincs illata. Sőt egyes időszámítások szerint – mint például a kelta – most, október végén még ősz sincs. Tudtad, hogy a kelták a nyár végét ünnepelték a Halloweennal? – a fiú szeretett a kérdésre kérdéssel válaszolni és azt is szerette, ha ízelítőt adhat sokoldalú műveltségéből. A hatást figyelte, miközben elégedetten dőlt hátra.

A lány az ablak felé fordult. Épp elkapta a pillanatot, amikor egy vörös gesztenyefalevél földet ér. Két napja ismerkedtek meg, mindenféle romantikus előzménny nélkül. Miután az alapinformációik passzoltak, az algoritmus felkínálta őket egymásnak. Mindketten jobbra húzták a másikat, és most itt ültek a világvégi falu kocsmájában, amely szinte üres volt. Előtte a patakparton sétáltak cirmos turbolya után kutatva, ami kizárólag ebben az évszakban és ezen a környéken nő. A programnak megadott alapinformációk szerint az egyik közös érdeklődési pontjuk a környezetvédelem, így a cirmos turbolya gyűjtése jó kezdésnek tűnt. Sajnos, a séta végére kiderült, hogy a fiút inkább az eltűnőben lévő őshonos növények érdeklik, a lány viszont Dél-Afrikába menne kőolajban fürdött pingvineket mosdatni. A cirmos turbolyát pedig a helyiek az előző héten már begyűjtötték.

– Hozok még egy üdítőt – állt fel a lány.

A pultos arcán bonyolult mintába rendeződtek a ráncok. Mint egy nagyváros metróhálózata, gondolta a lány, és amíg a férfi üvegpohárba töltötte az üdítőt, ő azon tűnődött, melyik városé lehet. Húzta az időt, nem volt kedve visszamenni az asztalhoz, ahol a fiú a teáját kevergette.

– Ön is érzi az ősz illatát a levegőben? – kérdezte a térképarcút, miközben átvette tőle a hűvös poharat.

– Ne engem kérdezzen! Van itt, aki ezt nálam jobban tudja – a pultos állával egy férfi felé bökött, aki a helyiség hátsó részében, sarokasztalnál olvasott. A lány eddig észre sem vette. Régimódi, de elegáns barna öltönyt viselt, mellette a széken barna puhakalap, az asztalon, kisebb pohárban zöld színű ital. A lányt egy kivert kutyára emlékeztette. Biztosan elhagyta a felesége… A férfi felnézett, mintha megérezte volna, hogy figyelik. A haja és a szemei is barnák voltak. Ha a barnaság szobrát kéne megmintázni, tökéletes alany lenne, tűnődött a lány, majd a férfi tekintetét biztatásnak véve, közelebb lépett.

– Elnézést a zavarásért, uram, azt szeretném megkérdezni, hogy Ön is érzi az ősz illatát?

– Párisba tegnap beszökött az Ősz – válaszolta talányosan a férfi. A hangja is barna volt.

– Tessék? 

– Szent Mihály útján suhant nesztelen – folytatta a barna férfi, mintha csak magának mondaná.

Ezek szerint irodalomtanár vagy meteorológus pontosította korábbi megérzéseit a lány. Vagy valami bolond csöves, aki ide ült be melegedni. A pultos felé fordult támogatásért, ám csak a hátát látta, vélhetően a poharakat törölgette. A barna férfi barna szemei a lányba kapaszkodtak.

– Nem Párizsra gondoltam – magyarázkodott a lány. – Hanem arra, hogy itt és most érzi-e az ősz illatát?

– Nem jössz vissza? – harsant a fiú hangja. A lány összerezzent. A barna férfi szája grimaszra húzódott.

– Mennem kell… Elnézést – dadogta a lány, azzal sarkon fordult.

– Égtek lelkemben kis rőzse-dalok – úsztak utána a szavak a levegőben. A pultos hangosan csörömpölni kezdett a poharakkal.

– Egy óra múlva indul a busz – fogadta a fiú. A lány bólintott, majd az utcát figyelte: narancssárga fény csillogott a leveleken.

– Mehetünk a fasor felé is – a fiú rosszul viselte a csendet.

A lány újra bólintott, aztán szó nélkül felállt, a pulthoz lépett. A térképarcú letette a törlőkendőt.

– Mit iszik az az úr? – a lány a barna férfi felé bökött a tekintetével, aki közben újra elmélyedt a könyvében.

– Abszintot – válaszolt a pultos. A lány biztos volt benne, hogy a hangsúlyával üzenni akart valamit, amit ő képtelen értelmezni.

– Kérek egyet! – döntött.

Kezében az itallal a sarokasztalnál olvasó férfira nézett, aki épp felpillantott. A lány megemelte poharát, egyetlen hajtásra kiitta, aztán visszasétált az asztalukhoz.

– Azt hittem, te nem… – kezdett bele szemrehányóan a fiú, ám ekkor a lány zsebében megszólalt a telefon.

– Szia! – szólt bele – Nem, nem zavarsz… Igen, tényleg – csillogni kezdtek a szemei. – Te is érzed, ugye? Igen, itt van a levegőben.

Miután befejezte a beszélgetést, pár percig ragyogó arccal nézte az utcát, majd visszafordult a fiúhoz.

– Mindjárt itt a busz – mondta. Levette a fogasról a kabátját, nem várta meg, hogy a srác felsegítse rá. Ahogy kinyitotta a kocsma ajtaját, a szél pár elszáradt falevelet sodort be a padlóra.

Esteledett, az utcát pont akkor borította fénybe a közvilágítás. A sarokasztalnál a barna ruhás férfi befejezte az olvasást, zsebre tette a könyvét.

– Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán – mormolta félhangosan. Felhajtotta a zöld ital maradékát, kalapját a fejére csapta, fizetett, és távozott. A pultos hosszan nézett utána, arcán a ráncok Párizs metrótérképévé rendeződtek át.