1. jelenet

1853. Komárom, Pulay Mária házának nappalija. A szobában félhomály, mécsesek lobogó fénye vet árnyékokat a falakra. A bútorok régiek, de gondosan karbantartottak. Az asztalon hímzés, mellette a Biblia. Pulay Mária, egykor tekintélyes asszony, most törékenyen, de egyenes háttal ül egy karosszékben. Kezében hímzőkeretet tart, de nem dolgozik, csak a selymet simogatja ujjai között. Egy pillanatig hallgat, majd halkan beszélni kezd, mintha saját gondolatait szólaltatná meg.

PULAY MÁRIA (halkan, megfontoltan): Negyven év. Ennyi ideje ülök ebben a házban. Ezen az udvaron nőtt fel a fiam, itt tanult meg járni, itt tanult meg beszélni. Itt hallgatta a meséimet, itt írta az első történeteit, itt nőtt fel az én Móricom, az én egyetlen fiam.
(Megáll, tekintete elréved, mintha emlékeket idézne fel.)
És most? Most egy idegen lépi át ezt a küszöböt. Egy asszony, akit nem én választottam, akit soha nem akartam a családomba fogadni. Egy nő, aki miatt elveszítettem a fiamat.
(Felkapja a hímzőkeretet, de nem kezd el dolgozni, csak a selymet szorongatja.)
Mikor Móric először írta meg nekem, hogy elveszi, azt hittem, rosszul olvasok. Laborfalvi Róza. Egy színésznő. Egy özvegy. Egy asszony, akinek a nevét Pesten nem tisztelettel, hanem suttogva ejtik ki. És ezt az asszonyt én fogadjam be az otthonomba? Én, Pulay Mária?
(Feláll, az asztalhoz lép, végighúzza ujját a Biblián.)
Nem, én akkor nemet mondtam. Megírtam neki, hogy ha ezt az utat választja, az én házamba többé ne tegye be a lábát. És ő elment. Nem könyörgött, nem próbált megengesztelni. Boldog volt nélkülem. És most… most mégis ideküldi őt.
(Megáll, szinte mozdulatlanul, mintha az idő súlya nehezedne rá.)
Mit akar tőlem? Megbocsátást? Áldást, amit már nem adhatok meg? Mit tegyek? Ha elzavarom, azt mondják majd, egy keserű öregasszony vagyok, aki nem bír megbékélni a múlttal. Ha elfogadom, azt mondják, végül meghajoltam Laborfalvi Róza előtt. De én senki előtt nem hajolok meg.

(Az ajtó előtt nehéz lépések hallatszanak. Az inas, GÁSPÁR, egy idősebb, hajlott hátú férfi belép, kalapját kezében szorongatja.)

GÁSPÁR (kissé lihegve): Nagyságos asszony… megérkezett.

PULAY MÁRIA (hidegen): Látom, hogy nem egyedül.

GÁSPÁR (izgatottan): Az egész város kinn van az utcán! Hatalmas tömeg! Ahogy leszállt a hajóról, az emberek tapsoltak, virágokat szórtak elé, kiabálták a nevét, mintha maga a királyné érkezett volna. A fogadóban meg se tudott maradni, annyian akarták látni, hogy végül inkább ide indult.

(Pulay Mária ajka megvonaglik, de nem szól. Gáspár bizonytalanul folytatja.)

GÁSPÁR: Nem akartam hinni a szememnek, asszonyom. A komáromi nép így ünnepel egy pesti színésznőt?

PULAY MÁRIA (halkan, inkább magának): Nem egy pesti színésznőt ünnepelnek. A fiam feleségét.
(Hosszú csend. Gáspár várakozva áll, mintha engedélyt várna.)

GÁSPÁR (tétován): Beengedjem, nagyságos asszony?

(Pulay Mária mélyet lélegzik, majd lassan visszaül a karosszékébe. Egy pillanatig mozdulatlanul ül, mintha a mécses lobogó fényében próbálná megtalálni a választ.)

PULAY MÁRIA (halkan, de határozottan): Mielőtt beengeded, még hadd emlékezzem csendben. (Kimennek)

 

2. jelenet

(1841. Komárom, Pulay Mária házának nappalija. A szoba világos, az ablakon át beömlő délutáni fény megvilágítja a gondosan elrendezett bútorokat. Az asztalon tinta és papiros, mellette néhány könyv. Az ajtó hirtelen kivágódik, és beront egy fiatal, harcias tekintetű, zilált ifjú – Jókai Mór. Kezében egy összegyűrt levelet szorongat, arca kipirult a felindulástól. A mozdulatai hevesek, egész lénye sértett méltóságot áraszt.)

JÓKAI (felháborodottan): Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi! Egy fiatalember, akiben lángol az értelem, felkel, átnézi a jegyzeteit, nagy terveket sző… És akkor jön egy levél… ez a levél! És felforgatja életemet! (Dühösen meglobogtatja a levelet a kezében, majd az asztalra csapja, szinte kiabál): Tóth Lőrinc, az én barátom, „Jókai Mór úrnak” címezte ezt a levelet! Mór! Mintha valami német kereskedő volnék! Mintha nem is ismerne! (Hevesen jár fel-alá a szobában, egyik kezét a mellkasára szorítja, mély levegőt vesz, de úgy tűnik, attól csak még inkább felindul, egyre drámaibb hangon): Ez nem lehet véletlen! Egy ilyen tévedés nem történhet csak úgy! Biztosan… valaminek a jele! Megmondtam már, hogy beteg vagyok! Nem elég a tüdővész, most a szívem… jaj, érzem, a szívem is megszakad! (Megkapaszkodik az asztal szélében, mintha a levegő is elfogyna körülötte.) Tudtam! Tudtam, hogy nem kellett volna olyan sokáig Pápán maradnom! A nyirkos osztálytermek, a köhögő diákok… ott kaptam el! Tüdővész! Biztosan ez az! Már érzem is… a mellkasom szorít, és néha köhögök is!

(Ekkor az ajtó kinyílik, és belép Pulay Mária. Tekintete kemény, szigorú, mozdulatai kimértek. Egy pillanatig csendben nézi fiát, majd karba tett kézzel az ajtófélfának dől.)

PULAY MÁRIA (ridegen): Ha valóban tüdővészed lenne, már rég a papot kellett volna hívnom. S nem kiabálnál úgy, hogy a ház is zeng belé.

(Jókai felkapja a fejét, zavartan pislog, majd hátradől a széken, mintha hirtelen kirántották volna a saját tragédiájából. Egy pillanatnyi döbbenet után sértetten megcsóválja a fejét.)

JÓKAI (mérgesen): Anyám, te mindig elrontod a drámai pillanataimat!

PULAY MÁRIA (szárazon): Valakinek rendet kell tartania ebben a házban.

(Jókai kelletlenül elmosolyodik, de a sértettség még ott bujkál a hangjában.)

JÓKAI (mérgesen): De akkor is! Nem elég, hogy a halálos betegségemmel kell megküzdenem, most még a nevemet is kiforgatják! Én Móric vagyok, nem Mór!

PULAY MÁRIA (élesen): Ezen háborogsz? Egy betűn? Ha holnap valaki Jókayban y helyett i betűt ír, tán kiugrasz az ablakon?

JÓKAI (hátratántorodik a sértődésben): De hát az embernek a neve… az marad meg utána!

PULAY MÁRIA (keményen): Az embernek a jelleme marad meg! A nevedet átírhatják, elferdíthetik, de ha hitvány vagy, akkor hitvány maradsz, akármilyen néven neveznek!

(Jókai egy pillanatra hallgat. Ez fáj. Legyint, de most kevésbé hevesen.)

JÓKAI (morogva): Akkor is sértés. És ezért bosszút fogok állni!

PULAY MÁRIA (összeszűkíti a szemét): Már megint miféle butaságot eszeltél ki?

JÓKAI (gőgösen): Írni fogok neki! De nem akárhogy! Úgy fogom címezni a levelemet: „Tóth Lőr úrnak”!

(Elégedetten kihúzza magát, mintha ezzel végérvényesen rendezné a világ igazságtalanságait.)

PULAY MÁRIA (sóhajt, fejét csóválja): Ezt te bosszúnak nevezed?

JÓKAI (sértődötten): A nevemet meggyalázta! A betű az betű!

PULAY MÁRIA (csípőre tett kézzel): Ha ennyi időd van a bosszúra, akkor nincs elég dolgod.

(Kis szünet, majd hidegen kimondja.) Ideje elhagynod végre a gyermekkort, és valami olyat tanulnod, miből eltarthatod magad. Végre ne az álmaidnak, a valóságnak élj.

JÓKAI (dacosan): De hát miért?! Én festőművész akarok lenni! Nem ügyvéd, nem hivatalnok!

PULAY MÁRIA (keményen): Festő? Az leszel, ha akarod, de előbb ember kell, hogy legyen belőled. És ahhoz nem elég egy festékes ecset!

(Jókai ökölbe szorítja a kezét, de nem tud mit mondani. Pulay Mária figyelmesen nézi, majd határozottan kimondja.)

PULAY MÁRIA (ridegen): Ezért küldelek Kecskemétre.

(Csend. Jókai ledermed.)

JÓKAI (meglepetten): Hová?!

PULAY MÁRIA (hidegen): Kecskemétre. Ott folytatod a tanulmányaidat.

JÓKAI (kitörve): Száműzöl, hát az ősi házból abba a nagy faluba, ami városnak képzeli magát. Ha így lesz, legalább tudjam meg az okát.

PULAY MÁRIA (keresztbe tett karral): Mert Komárom túl kényelmes neked, Pápán pedig túl nagy a kísértés. Mert azt akarom, hogy végre rendesen tanulj, és valóban nagy ember légy – nem csak egy sértődött kisfiú, aki a saját képzeletében hősködik! (A mécses fénye megcsillan Pulay Mária arcán. Jókai egy pillanatig áll, majd lassan bólint. Két oldalra kimennek.)

 

3. jelenet

(1843, Kecskemét. Egy egyszerű, de tiszta diákszoba. Az asztalon könyvek, papirosok és egy festőállvány. A falon egy félkész festmény látható, mellette néhány vázlat. Az ablak nyitva, kora esti fény szűrődik be, egy távoli harangszó hallatszik. A szobában Jókai Mór áll az ablaknál, kezeit összekulcsolja maga előtt, tekintete a messzeségbe réved.)

JÓKAI (elmerengve): Kecskemét… Amikor először megérkeztem, szívem mélyén gyűlöltem ezt a várost.

Idegen volt, zárt, akár egy rideg erődítmény, amelyben számomra nem volt hely. Komáromhoz képest poros és forró nyáron, sivár és szeles ősszel. Meg voltam győződve róla, hogy száműzetésben vagyok, és ez a hely soha nem lesz otthonom. (Kis szünet, lassan az asztalhoz lép, ujjai végigsiklanak egy kinyitott könyv gerincén.)

Aztán… valami megváltozott. Talán én, talán a város. Már nem idegenként jártam az utcákon. A piacon a kofák nevemen szólítottak, az öreg könyvkötő mindig félretett nekem egy-egy különleges kötetet. A kávéillat a főtéren, a harangszó az esti szélben… észrevétlenül, de megszerettem ezt a helyet. (Mosolyogva az állványhoz lép, egy félbehagyott festményt nézeget. Kezébe vesz egy ecsetet, de mielőtt munkához látna, hirtelen kopogás hallatszik az ajtón.)

PETŐFI (kintről, vidáman): Hé, Móric! Nyitva van?

JÓKAI (felnevet): Ha az vagy, akinek gondollak, nyitva. Ha valaki más, akkor is.

(Az ajtó kitárul, és belép Petőfi Sándor. Ruhája kopott, de tiszta, cipője poros, arcán az út pora és a fáradtság. )

JÓKAI (kitörő örömmel): Sándor, Petrovics Sándor! Olyan régen láttalak! De mi ez a kopottas ruha rajtad? Hiszen egykoron Pápán megfogadtad, hogy nagy színész leszel. Világhíres és gazdag.

(Petőfi leteszi kalapját az asztalra, végignéz a szobán, majd mélyet sóhajtva lehuppan egy székre.)

PETŐFI (elégedetten körbenéz): Szépen berendezkedtél, Móric. Úri szoba, rend és tisztesség. Szinte bántja a szememet!

JÓKAI (mosolyogva): Csak próbálok élni, ahogy lehet. És te? Hol hagytad a társulatodat?

PETŐFI (legyintve): Valahol egy alföldi porfészekben. Én meg most a magam feje után járok, mert a színész életben csak a mozgás a biztos.

JÓKAI (leül vele szemben, érdeklődve): Mondd csak, mi történt veled, mióta Pápán elváltunk?

(Petőfi hátradől, a mennyezetet nézi egy pillanatig, majd lassan beszélni kezd.)

PETŐFI: Először Pozsonyba kerültem, apám oda küldött tanulni. De tanulás helyett inkább a világot lestem, és ahogy az apám levelei egyre szigorúbbak lettek, úgy csappant a pénz is, amit küldött. Végül elfogyott. (Fanyarul elmosolyodik.) Mit tesz egy éhes diák, akinek nincs pénze? Beáll katonának.

JÓKAI (meglepődve): Te? Katona?

PETŐFI (bólogat): Én. Sopronban besoroztak, aztán átvezényeltek Grazba. Azt hittem, eljutok a császár udvarába is. Ehelyett… sarat talpaltam, fegyvert tisztítottam, és éheztem. (Felnevet, de a nevetése keserű.)

PETŐFI: Tél volt. Hideg, kegyetlen. A vackunkon nem volt más, csak egy vékony pokróc. Egyszer az egyik bajtársam elvette az én pokrócomat is… csak azért, mert éhes voltam és gyenge.

(Komor pillanat. Jókai figyelmesen hallgat.)

PETŐFI: Aztán betegség döntött le. A kórházban úgy feküdtem, mint egy zsák krumpli. Kidobtak, és én visszamentem haza. Apám? Meg se ismert. Nem a fiát látta bennem, hanem egy elzüllött katonát. És amikor kijelentettem, hogy színész leszek, majdnem kidobott otthonról. (Csend.) De én mentem. Mert kellett mennem.

JÓKAI (halkan): És így lettél vándorszínész.

PETŐFI (mosolyogva): Így.

(Kis szünet. Jókai elkomolyodik. Tudja, hogy Petőfi nem panaszkodik, de látja rajta a nélkülözés nyomait: a kopott kabát, a fáradt tekintet, a sovány arc mind beszédesebbek, mint bármely vallomás.)

JÓKAI (hirtelen ötlettel): Van egy ötletem. Most fejeztem be egy új művet, A zsidó fiút.

PETŐFI (felvonja a szemöldökét): Az mi?

JÓKAI: Egy történelmi dráma, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia pályázatára írtam. A pályaműveket idegen kéznek kell lemásolnia, hogy anonim módon nyújthassák be őket. Arra gondoltam, hogy talán lemásolhatnád nekem… Természetesen megfizetem fáradozásod.

PETŐFI (meglepetten, majd büszkén megrázza a fejét): Köszönöm, Móric, de én nem másolok könyveket pénzért.

(Csend. Petőfi végignéz a festőállványon, majd huncut mosollyal folytatja.)

PETŐFI: De tudod mit? Fess meg engem! A leendő nagy festő a leendő nagy színészt. S ha megteszed, nem csak lemásolom művedet, de Pest-Budára magam viszem fel.

JÓKAI (meglepetten): Portrét akarsz?

PETŐFI (nevetve hátradől): Igen! Ha már festőnek készülsz, próbáld ki magad! Talán egy nap még híres kép lesz belőle!

JÓKAI (nevetve): Sándor, egy helyben ülni az igazi művészet!

PETŐFI (elgondolkodva): Tudod, mit? Akkor előbb igyunk egyet, hogy meglegyen a kellő ihlet!

(Jókai felnevet, majd elővesz egy üveg bort. Két poharat tölt meg, és egyet Petőfi kezébe nyom.)

JÓKAI: Hát, ha már portrét festek, akkor legalább legyen benne egy pohár jó kecskeméti bor is.

PETŐFI (a poharát megemeli): Így igaz! Ha már festő vagy, akkor alkoss, én pedig most nem színész, hanem költő leszek, S ekképpen verselek!

(Kis szünet után elmosolyodik, és félhangosan, játékosan rímelni kezd.)

PETŐFI (elgondolkodva):

„Ecset suhan, vászon sárgul,

Petrovics Sándor híres lesz mátul!”

(Nevetnek, majd mindketten isznak. A poharakat leteszik az asztalra.)

JÓKAI (elgondolkodva, komolyabb hangon):

Hírneve üstökösként ragyog fent az égen,

S alá hullik ifjan, fénylő dicsőségben.

(Pillanatnyi csend. Petőfi arca még őrzi a mosolyt, de a szavak mintha valamit megpendítenének benne. Egy pillanatig a pohár peremét nézi, majd felsandít Jókaira.)

PETŐFI (meglepetten): Móric, talán a vászon helyett a papírra kellene tollal szavakat festened. Mert a kép csak egy pillanatot mutat, de szavaid most szívembe marnak.

(Elneveti magát, de a nevetése most valahogy más, halkabb. Mintha ő maga sem értené, miért érintette meg Jókai verse. Egy pillanatig csendben marad, tekintete elréved, majd zavartan megigazítja az ingnyakát.)

PETŐFI (halkan): Furcsa… az előbb még olyan kellemes volt itt, most meg… (Feláll, mintha nyugtalan lenne. Körbenéz, majd a mécses fénye felé fordul.) A fény hirtelen vakítóbb lett… vagy csak én érzem így? (Kinyitja az ablakot, mélyet lélegzik, de nem hoz megkönnyebbülést. Egy pillanatig még áll, majd hirtelen mozdulattal felkapja a kabátját.) Gyere, sétáljunk egyet! A város éjszaka mindig izgalmasabb.

(Jókai egy pillanatig figyeli, majd vállat von és feláll.)

JÓKAI (mosolyogva): Szóval a nagy vándorszínész nem bír megülni egy helyben?

PETŐFI (már az ajtónál, kifelé intve): Ne filozofálj, Móric! Gyerünk! Kecskeméten mindig friss a levegő!

(Nevet, de a nevetése kissé feszültebb a szokásosnál. Jókai egy pillanatig figyeli, majd követi. Az ajtó becsukódik mögöttük. A szín üres marad, csak az asztalon hagyott borospoharak és a félbehagyott festmény maradnak világítva a mécses halvány fényében.)

 

4. jelenet

(1847. november, Pest. Egy kávéház, az ablakokon túl a város forgataga. Az asztalokon tintatartók, papírok, néhány félig megírt cikk. Az egyik sarokban egy asztalnál ül Jókai Mór, kezében egy toll, előtte egy frissen nyomtatott könyv: Hétköznapok. A háttérben halk zsongás, kávéscsészék csörrenése. Jókai a könyvet lapozgatja, majd lassan beszélni kezd, mintha csak magának mondaná ki a gondolatait.)

JÓKAI (elmerengve): Négy év… Négy év telt el azóta, hogy elhagytam Kecskemétet. Akkor még egy világfájdalmas diák voltam, aki nagy álmokat szőtt, és akinek minden gondolata festékben és ecsetben úszott. Aztán Pest… egy másik világ, amely először idegen volt, majd lassan, észrevétlenül, az otthonom lett. (Közelebb húzza a Hétköznapok című könyvet, végigsimítja a borítóját.) Azt mondják, ez a könyv megnyitott előttem kapukat. Hogy a közönség szereti. Hogy nevem végre nemcsak egy lelkes fiatal író neve, hanem egy ismert szerzőé. De én tudom, hogy az igazi kaput nem ez a könyv nyitotta meg. Hanem a munka. Az Életképek szerkesztősége. A lap, amelyben nap mint nap küzdeni kell a sorokért, a nyomdafestékért, az igazságért. (Hátradől, elnéz az ablakon túl, a nyüzsgő pesti utcára.) És közben Petőfi… ő, aki akkor Kecskeméten vándorszínész volt, katonaszökevény, éhes diák – most ő a magyar irodalom csillaga. A Tizek Társaságának középpontja. Az én nevem épp hogy csak megjelent a könyvesboltokban, az övét mindenki ismeri. Mintha sorsunk megfordult volna.

(Elmosolyodik, majd hirtelen kivágódik a kávéház ajtaja. Hűvös novemberi szél söpör be a helyiségbe, és két ismerős alak lép be: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. Petőfi energikusan közeledik, Júlia mellette lépdel, elegánsan, de határozott léptekkel. Petőfi egy pillanat alatt kiszúrja Jókait, és széles mosollyal közeledik felé.)

PETŐFI (kitárt karokkal): Móric! Te betűtengerben fuldokló szerkesztő!

JÓKAI (nevetve feláll, kezet nyújt): Sándor! Te meg szélviharként rontasz be, mintha a forradalmat hoznád el.

(Kezet ráznak, majd Petőfi szívélyesen bemutatja a mellette álló nőt.)

PETŐFI: Hadd mutassam be neked Szendrey Júliát, a világ legcsodálatosabb asszonyát, és mostantól a feleségemet.

JÚLIA (kedvesen, de határozottan): Örülök, hogy végre találkozunk, Jókai úr. Sándor sokat mesélt magáról.

JÓKAI (mosolyogva, meghajolva): És én sokat hallottam magáról. Egy költő feleségének lenni nem mindennapi sors.

JÚLIA (tréfásan): Különösen, ha a költő ennyire nyughatatlan.

PETŐFI (nevetve): A nyughatatlanság a művészek betegsége, de a gyógymód egyszerű: egy meleg otthon.

(Leülnek, rendelnek egy üveg bort, a pincér hamarosan kihozza a poharakat. Petőfi hátradől, és elgondolkodva nézi Jókait.)

PETŐFI (komolyan): Négy évvel ezelőtt, ha azt mondja nekem valaki, hogy egyszer itt ülök, elismert költőként, borral a kezemben, a feleségemmel az oldalamon… azt mondtam volna, hogy bolond.

JÓKAI (mosolyogva): Akkor még épp katonaszökevény voltál.

PETŐFI (bólogat): Éhező vándorszínész, aki egyik napról a másikra élt. Most nézz ránk.

A szerelmet már megleltem, már csak a szabadságot kellene elnyernem.

(Jókai egy pillanatig figyeli, majd megemeli a poharát.)

JÓKAI (mosolyogva): Akkor igyunk arra, hogy mindkettőt elérd, Sándor.

(Júlia szelíden rámosolyog Petőfire, Petőfi pedig elvigyorodik, és koccintanak.)

JÓKAI (elgondolkodva): Én azonban úgy érzem sokszor csak botladozom, a hangom keresem. S nem könnyű helyem és hangom megtalálni, ha nincs biztos fedél fejem felett.

PETŐFI (széttárja a karját): Hallottuk hírét, és Júliával sokat beszélgettünk erről. Szeretnénk segíteni neked. És épp ezért… költözz hozzánk!

JÚLIA (határozottan): Tudjuk, hogy nem könnyű az indulás, Móric. Sándor ismer téged, és tudja, hogy van benned valami, amit még te sem látsz tisztán. Együtt, egymást segítve tudnánk alkotni.

JÓKAI (tétován): De… én nem akarok terhet jelenteni…

PETŐFI (nevetve): Terhet? Hiszen azt akarjuk, hogy az otthonunk a Parnasszus legyen! Egy alkotói műhely, ahol szabadon írhatunk, vitatkozhatunk, és álmodhatunk!

JÚLIA (mosolyogva): Egy hely, ahol az eszmék formálódnak, ahol nem csak a toll, de a gondolat is szárnyalhat.

(Jókai még egy pillanatig habozik, majd elmosolyodik.)

JÓKAI: Hát… azt hiszem, ezt az ajánlatot nem utasíthatom vissza.

PETŐFI (felnevet, poharát felemeli): Akkor ne is tétovázzunk tovább, jöjj, Móric, velünk nyomban, s foglaljuk el első emeleti Parnasszusunkat! (Kimennek)

 

5. jelenet

(1848. március 15. reggele. A színpad két oldalán két bejárat. A háttérben sejtelmes fény, amely fokozatosan erősödik, mintha a hajnal fénye törne át a város felett. A színpad egyik oldalán Jókai Mór, a másikon Petőfi Sándor lép be. Mindketten határozottan, elszántan haladnak előre, de egyelőre külön-külön.)

JÓKAI (hangosan, ünnepélyesen): Mit kíván a magyar nemzet? (Megáll egy pillanatra, majd határozottan folytatja, egyesével, szinte szavalva.)

1. Legyen béke, szabadság és egyetértés!

2. Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését!

3. Felelős minisztériumot Buda-Pesten!

4. Évenkénti országgyűlést Pesten!

5. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben!

6. Nemzeti őrsereg felállítását!

7. Közös teherviselést!

8. Urbéri viszonyok megszüntetését!

9. Esküdtszéket, képviseletet egyenlőség alapján!

10. Nemzeti Bankot!

11. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, az idegeneket vigyék el tőlünk!

12. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak!

(Miközben mondja a pontokat, lassan a színpad közepe felé halad. A 12. pont után hatásszünetet tart. Ekkor a másik oldalról Petőfi is előrébb lép.)

PETŐFI (emelkedett hangon, szenvedéllyel):

Talpra, magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

(Ahogy szaval, egyre közelebb ér Jókaihoz. Mikor az utolsó sor elhangzik, már szinte egymás mellett állnak. Egymás szemébe néznek, majd egyszerre megfogják egymás kezét, és magasra emelik.)

JÓKAI & PETŐFI (együtt, hatalmas erővel kiáltva): REVOLÚCIÓ!

(Egy pillanatig tartják a pózt, mintha az idő megállna. Majd elengedik egymás kezét. Egyszerre, de külön-külön irányba indulnak kifelé a színpadról. Ahogy kimennek, a fények lassan kihunynak.)

 

6. jelenet

(1848. március 15. este, a Nemzeti Színház színfalai mögött. Az előadás véget ért, a tömeg azonban nem oszlott szét, valamit várnak. A nézőtéren forradalmi hangulat uralkodik, Petőfi és a márciusi ifjak próbálják fenntartani a rendet. Jókai Mór a színpad mögött áll, kezében egy papírost szorongat. Petőfi Sándor idegesen jár fel-alá mellette.)

PETŐFI (türelmetlenül, de szenvedéllyel): Móric, fel kell menned! A nép vár! Nem oszlottak szét, hallani akarnak minket!

JÓKAI (bizonytalanul): De miért én? Te is ott voltál velünk egész nap. A te szavaid mozgatták a tömeget…

PETŐFI (rámutat): És épp ezért most te jössz! Én már elmondtam a Nemzeti dalt, ott voltam a Landerer-nyomdánál, de most nem egy verset várnak, hanem szavakat, amelyek vezethetik őket!

JÓKAI (megcsóválja a fejét): Én nem vagyok szónok… én írni tudok, nem a tömeg előtt állni.

PETŐFI (közelebb lép, komolyan): Akkor itt az ideje, hogy ne csak írj! Móric, ha a szabadságért harcolunk, akkor a toll mellett a hangunk is fegyver. Nem bújhatsz meg a papír mögött!

(Jókai nem válaszol rögtön, csak szorongatja a papírt. Petőfi egy pillanatig még nézi, majd sietve sarkon fordul és eltűnik a színfalak mögött. Jókai egyedül marad. A nézőtér moraja egyre erősebb. Egy mély levegőt vesz, majd halkan beszélni kezd magában.)

JÓKAI (halkan, önmagának): Egy regényben ez olyan egyszerű lenne. A hős kiáll a tömeg elé, felemeli a kezét, és a szavak szárnyalva emelik fel a népet. Egy regényben nincs remegő kéz, nincs szorongás, nincs az a félelem, hogy a hang elcsuklik, hogy a mondat elveszik a zajban. (Felnéz a függönyre, amely mögött a tömeg morajlik.)

De ez nem regény. Ez most az élet. És az életben a hősök nem biztosak a dolgukban. Az életben a kezek izzadnak, a szív gyorsabban ver, a gondolatok összekuszálódnak. (A papírost nézi a kezében, majd lassan összegyűri.) Mit mondjak nekik? Hogy harcolni kell? Hogy szabadok leszünk? De mi van, ha tévedünk? Ha az emberek, akiket ma felbátorítunk, holnap a hatalom válasza előtt állnak? S vérüket adják, mert szavunk meghallgatták.(Ökölbe szorítja a kezét.) Mert egy regényben mindig jön a megoldás. Mindig van egy végszó, amely rendet tesz a világban. De a valóságban nincs végszó. Csak következmények. (Egy lépést hátrál, mintha valóban menni akarna. Az árnyékból azonban egy női alak lép elő. Laborfalvi Róza. Jókai megtorpan, ahogy meglátja őt. Róza elegánsan áll előtte, még mindig jelmezben, Gertrudis koronájával a kezében.)

LABORFALVI RÓZA (figyelmesen végigméri): Hová olyan sietve, ifjú úr! Szép kis forradalmár, aki a baj első szavára megfut.

JÓKAI (meglepődve): Asszonyom… én…

LABORFALVI RÓZA (színpadias mosollyal): Azt hittem, csak a darabban láthatok olyan férfit, aki nem meri felemelni a szavát, mikor a sors hívja. Ne nézzen már úgy, mint egy iskolás fiú! Ki ez a forradalmár ki már egy asszonytól is retteg. Tán torkán akadt a szó? Legalább mondja meg a nevét.

JÓKAI (kissé zavartan, de udvariasan): Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jókai Mór vagyok. Ön pedig Laborfalvi Róza az ünnepelt szépség sokat hallottam már önről.

(Róza elmosolyodik, mintha ízlelgetné a nevet.)

LABORFALVI RÓZA: Jókai Mór? Nos, bevallom, én még nem hallottam önről.

(Közelebb lép, kezében egy kokárdát tart.)

LABORFALVI RÓZA (játékosan, de céltudatosan): De ha ma este mégis kiáll, akkor talán emlékezni fogok a nevére. És nemcsak én.

JÓKAI (halkan): Mert ez valóban az első lépés.

(Róza megáll előtte, egy pillanatig csend van közöttük.)

LABORFALVI RÓZA (elengedett, könnyed mosollyal): Tudja, ma este Gertrudis királynét játszottam. Egy asszonyt, akit a nép megvetett. De a színpadon egyetlen pillanatra sem ingathattam meg a tartásomat. Mert az emberek nemcsak hallják, amit mondunk – látják is, hogy milyen erővel mondjuk ki. Legyen, hát ön is erős.

(Egy pillanatig tanulmányozza Jókait, majd határozott mozdulattal a mellére tűzi a kokárdát.) Ez adjon önnek erőt! (könnyedén, szinte játékosan): Ne aggódjon, ezt a szerepet nem kell betanulnia. Csak el kell mondania a saját szavait. Mit a szíve diktál.(Jókai lenéz a kokárdára, ujjaival végigsimítja. A keze még mindig remeg, de most már nem a félelemtől, hanem a döntés súlyától. A távolból a közönség türelmetlen moraja hallatszik. Róza hátralép, mintha utat engedne neki a színpad felé. Egy utolsó, hosszú pillantás, majd Jókai megindul a fények felé… és kilép a színpadra.)

 

7. jelenet

(1848. augusztus, Komárom. Pulay Mária háza. Egy szerény, de tiszta szoba, az ablakon beszűrődik a délutáni fény.

A falon régi családi képek, az asztalon hímzés, néhány könyv, egy imakönyv. Jókai Móric egyedül lép be. A szobában csend honol, minden ismerős, mégis idegen.

Mély levegőt vesz, végigsimít az egyik széken, majd megáll az ablak előtt. Egy pillanatig csak néz ki, mintha a múltba látna.)

JÓKAI (halkan, önmagának): Mennyi idő is telt el? Egy év? Több? Nem tudom. Annyi minden történt, hogy elfelejtettem az időt számolni.

A forradalom, a lapok, a harcok, az eszmék… Mindig volt valami, ami fontosabb volt. Vagy csak hittem, hogy fontosabb.

(Hátratámaszkodik az ablakkeretnek, kezét összekulcsolja maga előtt.)

Az igazság az, hogy féltem. Féltem, hogy az, ami nekem boldogság, számára csalódás. Hogy amit én szerelemnek nevezek, azt ő tévedésnek.

(Elhallgat, egy pillanatig figyel. Kint léptek hallatszanak, majd az ajtó nyílik, és belép Pulay Mária. Ahogy meglátja fiát, egy pillanatra megáll, majd az arca felragyog.)

PULAY MÁRIA (örömmel, meghatottan): Móric!

(Sietve lép hozzá, két kezét a fia arcára teszi, mintha ellenőrizné, valóban ott van-e. Majd magához öleli.)

PULAY MÁRIA (lágyan): Azt hittem, már nem is látlak többé…

JÓKAI (meghatódva): Anyám…

(Egy pillanatig így maradnak, majd Pulay Mária elhúzódik, és fürkészve nézi fiát.)

PULAY MÁRIA (mosollyal): Nézd csak, mennyit változtál. Komoly ember lett belőled. De egy anya mindig az marad, aki volt.

(Kezét Jókai karjára teszi, a szemébe néz.)

PULAY MÁRIA (gyengéden): Mesélj, fiam! Mit műveltetek Pesten? Milyen volt az a híres március tizenötödike?

(Jókai elmosolyodik, helyet foglalnak. Egy pillanatig elgondolkodik, majd mesélni kezd.)

JÓKAI (nosztalgikusan): A hajnal még nyugodt volt, mintha maga a város sem tudná, mi készül. A Pilvaxban gyűltünk össze, ott mondta el Petőfi először a Nemzeti dalt.

Mindenki tudta, hogy ez a nap más lesz, mint a többi.

(Pulay Mária figyelmesen hallgat, kezét az ölében összekulcsolja.)

JÓKAI (folytatja): A tömeg nőtt és nőtt, egyetemről egyetemre mentünk, míg végül a Landerer-nyomdánál kinyomtattuk a 12 pontot.

Egy csapat ifjú, papírra vetett szavakkal, és mégis… a város velünk volt.

(Pulay Mária szeme csillog a büszkeségtől.)

PULAY MÁRIA (elérzékenyülten): Szóval valóban történelmet írtatok.

JÓKAI (halkan, mosolyogva): Nem mi, anyám. Az egész nemzet.

(Egy pillanatnyi csend áll be. Pulay Mária szeretettel nézi fiát, majd halkan kérdezi.)

PULAY MÁRIA (finoman): És miért most jöttél? Miért csak most tértél haza?

(Jókai elkomorodik. Lassan felemeli a fejét.)

JÓKAI (komolyan): Mert kérnem kell valamit.

(Pulay Mária figyelmesen vár. Jókai mély levegőt vesz.)

JÓKAI (komolyan): Három nap múlva… megnősülök.

(Pulay Mária először meghökken, majd széles mosoly jelenik meg az arcán.)

PULAY MÁRIA (boldogan): Nősülsz? Móric, ez csodálatos hír! Ki az a kedves leány? Ki az, aki elrabolta a fiam szívét?

(Jókai sóhajt, tudja, hogy ez a boldogság nem fog sokáig tartani.)

JÓKAI: Laborfalvi Róza.

(A levegő megfeszül. Pulay Mária arca egy pillanat alatt megváltozik. A mosoly lehervad, a tekintete megkeményedik.)

PULAY MÁRIA (ridegen): Egy özvegy, akinek kell valaki, aki eltartja! Egy színésznő, aki pontosan tudja, hogyan kell egy fiatal férfit elbűvölni!

JÓKAI (megrándul a szája, de határozott marad): Róza nem ilyen. Ő erős, őszinte, és többet lát bennem, mint bárki más.

PULAY MÁRIA (keményen): Egy nálad idősebb nő, akinek egy tizenkét éves lánya van. Móric, gondolkodtál te ezen egyáltalán?

JÓKAI (halkan, de határozottan): Mindennap. És mégis, még soha nem voltam ilyen biztos semmiben.

PULAY MÁRIA (jegesen): És abban is biztos lehetsz, ha ezen az úton jársz, akkor többé nem vagy a fiam.

JÓKAI: Azt hittem, anyám, hogy a boldogságom neked is fontos lesz.De ha a neved kell ahhoz, hogy éljek, akkor megleszek nélküle.

(Jókai arca egy pillanatra megremeg, de aztán kiegyenesedik. Egy utolsó, hosszú pillanatig még nézi az anyját, majd szótlanul sarkon fordul és elindul az ajtó felé.

Pulay Mária mozdulatlan marad, de amikor az ajtó becsukódik, lassan ökölbe szorítja a kezét, majd sírni kezd.)

 

8. jelenet

(1848. augusztus vége, Pest. Laborfalvi Róza otthona. Egy elegáns, de nem hivalkodó szalon. Az asztalon néhány könyv, egy félbehagyott levél.

Laborfalvi Róza egy karosszékben ül, és nyugodtan teát tölt magának, amikor az ajtó kivágódik. Petőfi Sándor lép be, sietős mozdulattal, szemében indulattal.)

PETŐFI (lendületesen, de egyelőre nyugodtan): Asszonyom… beszélnünk kell.

LABORFALVI RÓZA (leteszi a csészét, felemeli a fejét): Petőfi úr… bejelentés nélkül?

PETŐFI (karba tett kézzel): A helyzet megkövetelte.

LABORFALVI RÓZA (hátradől, könnyed mosollyal): Nos, ha így van… hallgatom.

(Petőfi egy pillanatig mérlegel, majd előrébb lép.)

PETŐFI (komolyan): Róza asszony, nem vagyok bolond. Látom, hogy mit csinál.

LABORFALVI RÓZA (színpadiasan a szívéhez kap): Igazán? Mégis mit csinálok?

PETŐFI (keményen): Magához láncol egy férfit, akinek nem ez az útja.

(Laborfalvi Róza ajka megrebben, de nem szól közbe. Petőfi folytatja.)

PETŐFI (szenvedélyesen): Jókai nem egy udvari színésznő mellett kellene, hogy öregedjen meg! Ő a szabadság, a nemzet embere! És maga… maga ezt nem érti.

LABORFALVI RÓZA (hidegen): Nem értem?

PETŐFI (határozottan): Maga használja őt! Egy özvegy, aki támaszt keres. Egy nálánál fiatalabb férfi, aki hisz a szerelemben – ez maga számára csak egy szerep, egy előadás!

LABORFALVI RÓZA (megremeg a keze, de felemeli az állát): Maga téved, Petőfi úr.

PETŐFI (halkan, de indulattal): Tévedek?

LABORFALVI RÓZA (halkan, de keményen): Én nem láncolom magamhoz Móricot. Ő jön hozzám. Mert mellettem lehet az, aki lenni akar.

(Petőfi gúnyosan elneveti magát.)

PETŐFI (keserűen): És ezt el is hiteti vele, igaz?

(Ekkor hirtelen berobban az ajtón Jókai Móric, arca dühös, kezében egy újságpapír. Róza és Petőfi egyszerre kapják fel a fejüket.)

JÓKAI (tombolva, az újságot lengetve): Mi az istennyilát műveltél, Sándor?!

PETŐFI (meglepetten, majd bosszúsan): Hát te mit keresel itt?

JÓKAI (az újságot Petőfi elé dobja): Ez mi?! Ki adta neked a jogot, hogy Vörösmartyt mocskold?!

(Petőfi meg sem nézi az újságot, karba tett kézzel áll, kihívóan néz Jókaira.)

PETŐFI (higgadtan, de keményen): Az igazságot írtam le.

JÓKAI (felcsattan): Az igazságot?! Vörösmarty, az igaz magyar költő, az elveink harcosa! És te ezt teszed vele?!

PETŐFI (dacosan): Ő eladta magát a császári udvarnak!

JÓKAI (dühösen, a földre dobja az újságot): És te vagy az, aki ezt eldöntheti?

(Egy pillanatnyi csend áll be. Petőfi és Jókai egymás szemébe néznek, mintha ez lenne az utolsó lehetőségük a megbékélésre. De egyikük sem hátrál meg.)

PETŐFI (megvetően): Róza megváltoztatott téged, Móric.

JÓKAI (élesen): Nem Róza! Te változtál meg! Ahelyett, hogy harcolnál az eszmékért, összeveszel mindenkivel, aki egy kicsit is mást gondol, mint te!

(Petőfi ajkai megfeszülnek. Egy pillanatig habozik, majd kimondja.)

PETŐFI (ridegen): Téged már nem érdekel a szabadság. Csak a saját kényelmed.

(Jókai szeme megvillan, de nem kiabál, csak halkan, de keményen válaszol.)

JÓKAI (lassan): És téged már nem érdekelnek az emberek. Csak az eszme, amiben hiszel.

(Petőfi hátralép, majd sarkon fordul és elindul kifelé. A küszöbön még egyszer hátrafordul.)

PETŐFI (halkan, de halálos komolysággal): Ezzel vége.

 (Kilép az ajtón. Róza és Jókai egy pillanatig mozdulatlanul állnak. A csend súlyos. Jókai lassan leereszti a kezét, és a földön fekvő újságot nézi.)

LABORFALVI RÓZA (halkan): Nem menthetitek meg egymást.

 (Jókai nem válaszol. Egy pillanatig még nézi az ajtót, majd lehunyja a szemét.)

 

9. jelenet

PULAY MÁRIA (levelet olvas. Olvasás közben átvonul a színpadon. [Eredeti levél.])

Tisztelt Asszonynéném!

A küldött egyetmást szíves köszönettel vettük. Laborfalvi Móricról nem sokat tudok, a régi barátság tökéletesen kettészakadt köztünk és örök időkre. Móric oly nemtelenül, oly gyalázatosan viselte magát irányomban, hogy rá sem nézhetek többé soha. Midőn meghallottam, hogy megjött faluról, már mint férj, odamentem Emődihez s kihivattam őt, de Móric, ahelyett, hogy kijött volna, azt üzente ki nagy gorombán, hogy menjek be, ha dolgom van vele, s én erre bosszankodva hazajöttem. Másnap ismét azt üzente: én is csak annyira lakom tőle, mint ő én tőlem, ha dolgom van vele, sétáljak hozzá. Láttam hányadán vagyunk, s egy levelet írtam neki, mely utolsó levelem hozzá az életben, s melyben keserűen a szemére hánytam irántami silány magaviseletét s különösen bizalmatlanságát, hogy házassága ügyében soha egy őszinte szót sem hallottam tőle. Isten neki, már mindennek vége van, s ő bánja meg a dolgot, nem én, mert nekem, azért, hogy ő elhagyott, még maradtak barátaim, de neki én voltam egyetlen egy igaz barátja. Ezentúl ne kérdezősködjék felőle Asszonynéném én nálam, mert én semmit, de semmit nem tudok, nem is akarok felőle tudni. Szomorú vigasztalás, de én egyébbel nem vigasztalhatom Asszonynénémet, mint azzal, hogy elvesztette ugyan a fiát, de igen-igen rossz fiút veszített, ki után nem méltó bánkódni. Feleségemmel együtt tisztelvén kedves Asszonynénéméket, maradok őszinte jóakarójuk Petőfi Sándor.

Pest, September 6. 1848.

PULAY MÁRIA (szomorúan): Móric, drága fiam mi lesz így veled? Végleg annak az asszonynak csapdájába estél, aki pedig a bajnak első jelére elhagy majd téged. (Kimegy)

 

 

10. jelenet

 

(1849 nyara, Kecskemét, a városháza udvara. A városházáról zeneszó és egy fogadás zajai hallatszanak be. Róza és Jókai Móric félrevonulva állnak, éppen búcsúzkodnak. Róza szorongva, Jókai nyugodtan, biztatóan.)

LABORFALVI RÓZA (aggódva, csendesen): Tényleg neked kell menned, Móric? Épp most, amikor minden ilyen bizonytalan?

JÓKAI (megnyugtatóan, kedves mosollyal): Kossuth engem bízott meg, Róza. Én viszem el a menlevelet Rózsa Sándornak. Ez most a feladatom.

LABORFALVI RÓZA (gyengéden megérinti férje arcát): Miért mindig téged választanak? Miért mindig neked kell az életed kockáztatnod? Mi lesz, ha elveszejt az a haramia?

JÓKAI (elmosolyodva): Mert tudják, hogy mellettem állsz te, és ezért nem félek semmitől.

LABORFALVI RÓZA (halkan, még mindig aggódva): Pest ostrománál legalább melletted állhattam. Együtt emeltük a barikádokat, együtt néztünk szembe Windischgrätz seregeivel… de most… most egyedül mész. Móric ez nem egy regény, itt veszélyben az életed!

JÓKAI (biztatóan, de komolyan): Nem lesz baj. Egy hét, és ismét melletted leszek.

(Kezét megfogja, hosszasan egymás szemébe néznek. Ekkor hirtelen megjelenik Petőfi Sándor, megtorpanva.)

PETŐFI (óvatosan közeledve, halkan): Móric… zavarok?

LABORFALVI RÓZA (finoman, de kissé hidegen biccent): Épp indulni készültem. Vigyázz magadra, kedvesem.

(Róza megszorítja Jókai kezét, majd elindul kifelé. A két férfi egyedül marad. Rövid csend.)

PETŐFI (halkan, némi zavarral): Móric, talán ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk.

JÓKAI (keserű mosollyal): Furcsa ezt pont tőled hallani, Sándor. Tudod, amikor utoljára itt találkoztunk Kecskeméten, te voltál az, aki egyetlen batyuval a hátán, nagy hangon hirdetted, hogy soha nem búcsúzol, mert sohasem tudni, hová visz az út. (Petőfi elmosolyodik, visszaemlékezve a régi időkre.)

PETŐFI (elgondolkodva): Akkor még minden egyszerűbb volt. Ha elfogyott a pénz, festettél egy képet rólam, vagy másoltam egy írásodat… Emlékszel?

JÓKAI (szelíd mosollyal): És egy kupa bor mellett álmodoztunk arról, hogyan váltjuk meg a világot.

PETŐFI (kesernyésen): És most? Mi maradt mindebből? Mi lett az egykori vándorszínészből és a leendő nagy festőművészből…

JÓKAI (komolyan, Petőfire nézve): Ugyanaz maradt, Sándor. Most is ugyanazért a célért harcolunk, csak az utak különbözőek. Tévedtem, amikor azt mondtam, megváltoztál.

PETŐFI (meghatódva, de komolyan): Én is tévedtem, amikor azt hittem, Róza miatt elveszítettünk téged. Nem értettem meg, hogy ő nem elvett tőlünk, hanem… hozzád adott valamit, ami neked hiányzott.

JÓKAI (őszintén): Te mondtad egyszer Pesten, hogy a szerelmet már meglelted, és már csak a szabadságot kell elnyerned. Most én is megértettem, mire gondoltál akkor. A szerelem teszi igazán szabaddá az embert. Ha valakit hibáztatni akarsz, akkor engem hibáztass, ne Rózát.

(Petőfi egy pillanatig mélyen a szemébe néz, majd bólint.)

PETŐFI (halkan, elismerően): Azt hiszem, igazad van. Tudod, Móric… amikor azt mondtad a fogadáson, hogy „Tisztelet azoknak, kik a hazáért majd ezután halnak”, valahogy éreztem, hogy ez rólam szól. Ezért akartam még ma kibékülni veled, mielőtt késő lenne.

JÓKAI (szomorúan): Sándor…

PETŐFI (megemeli a kezét, jelezve, hogy ne folytassa): Ne mondj semmit. Már nincs rá szükség. Csak annyit akartam, hogy ezt tudd. Te voltál az egyetlen barátom, akit valóban testvéremként szerettem. Ha bármi történik velem, ne haraggal gondolj rám.

(Petőfi előrenyújtja a kezét. Jókai erősen megszorítja.)

JÓKAI (megrendülten): Mindig a barátom maradsz, Sándor. Bármi történjék.

(Petőfi lassan hátrál, majd az ajtóból még egyszer visszafordul.)

PETŐFI (halkan, érzelmesen): Tisztelet azoknak, kik a hazáért majd ezután halnak… Talán tényleg ez a sorsom, de te kívánom, hogy sokáig élj boldogan. S emlékezz majd rám, hogy a barátod voltam.

(Jókai arca elsápad, de Petőfi már kilép, eltűnik az árnyékban. Jókai mozdulatlanul, megrendülten áll egy darabig majd a másik oldalra távozik)

 

11. jelenet

(1849 augusztusa. Félhomályos szoba, Jókai egyedül ül egy asztal mellett. Kint baljós csend, odabent csak egy gyertya világít. Láthatóan kimerült, gondolataiba merülve.)

JÓKAI (halkan, maga elé, fáradtan): Vége hát... Mindaz, amiért harcoltunk, mindaz, amiért vért hullattunk, semmivé foszlott. A forradalom elbukott, Petőfi eltűnt valahol Segesvárnál… és én itt ülök, egyedül, és várom, hogy mikor törik rám az ajtót. (Mosolya ironikus, keserű.) Milyen furcsa, ugye? Ha most egy regényt írnék, egészen másképp fejezném be ezt a történetet. A hősök győznének, Petőfi visszatérne győzedelmesen, és Róza… Róza itt állna mellettem, ahogy mindig. Az élet azonban nem követi az író tollát. A valóság ridegebb és kegyetlenebb, mint amit a képzeletem valaha alkotni tudott volna.(Elhallgat, magába roskadva folytatja.) Róza... hónapok óta nem láttam az arcát. Nem hallottam hangját, nem éreztem kezének melegét. Vajon él-e még? Vajon biztonságban van valahol? Vagy éppen most, amikor én itt ülök tehetetlenül, ő is rám gondol, ugyanígy magányosan, kétségbeesve? (Elhallgat, a gyertya fényét nézi, mintha választ várna.) Az élet kegyetlen író, és most én vagyok a szereplője a saját tragédiámnak. Így hát várhatok. Várhatom, mikor jönnek értem, mikor kopogtat a sors, hogy elfoglaljam helyemet a többiek mellett: a halottak, a bebörtönzöttek, az elveszettek között. (Megrázza fejét, elszántan feláll.) De talán nem kell várnom. Talán nem kell, hogy az ajtót rám törjék. Talán én magam leszek az, aki elébe megy a végzetnek. Nem fogok rejtőzni, nem fogok bujkálni. Nem úgy fejezem be a történetet, mint egy gyáva mellékszereplő. (Az ajtó felől nehéz, katonás lépések zaja hallatszik. Jókai kihúzza magát, mély levegőt vesz.) Hát itt van. Megjött a sorsom. Ezúttal én magam írom meg a befejezést, és nem futok el előle. (Határozott léptekkel elindul az ajtó felé, és kilép rajta.)

 

12. jelenet

(1849 ősze, Tardona, egy félreeső borsodi falu eldugott házikója. Egyszerűen berendezett, de tiszta szoba. A sarokban festőállvány áll, rajta félig kész tájkép. Jókai Mór a vászon előtt áll, kezében ecset, de nem fest. Elgondolkodva mered a képre. Laborfalvi Róza csendesen a háta mögé lép, kezében egy levéllel.)

LABORFALVI RÓZA (gyengéden, de határozottan): Móric, pihenj végre. Már órák óta állsz itt. Semmi értelme, hogy kimerítsd magad.

JÓKAI (nem néz hátra, halkan, szinte csak magának mondja): Amíg festek, nem gondolok arra, mi vár odakint. Nem gondolok a bukásra, nem gondolok arra, hány barátomat vesztettem el. Nem gondolok arra, hogy Petőfi eltűnt, és talán örökre elveszett.

(Leteszi az ecsetet, végül lassan Rózához fordul.)

LABORFALVI RÓZA (óvatosan, közelebb lépve): Ma levelet kaptam. Végre sikerült. Klapka György menlevelet küldött számodra. Komáromból hozta el Szathmáry Zsigmond honvédkapitány. Ha vigyázunk, talán új életet kezdhetünk, Móric.

(Átadja a levelet Jókainak, aki óvatosan, szinte hitetlenkedve átveszi.)

JÓKAI (a levelet olvasva, mélyen megrendülve): Hát sikerült… Mégsem értelem nélkül való az életünk. Mégsem veszett el minden.

LABORFALVI RÓZA (aggódva, halkan): De még nincs vége. Ez a papír nem jelenti azt, hogy szabadok vagyunk. Óvatosnak kell lennünk, minden mozdulatunkra ügyelni kell. Pestig még hosszú út áll előttünk.

JÓKAI (komolyan, mély lélegzettel): Óvatosság… igen. Tudom, hogy Kovács János néven kell utaznom, tudom, hogy még hónapokig rejtőznünk kell. De legalább együtt leszünk, Róza. Nélküled nem élném túl ezt a világot.

LABORFALVI RÓZA (szelíden mosolyogva, gyengéden megfogja férje kezét): Az én helyem melletted van. Ha itt kell maradnunk, akkor itt maradunk. Ha menekülnünk kell, akkor menekülünk. De bárhol legyünk is, együtt maradunk.

JÓKAI (megrendülten, lágyan megszorítja Róza kezét): Amikor Rákóczy János katonás lépteit meg hallottam ajtóm előtt bátran kiléptem elé, bár azt hittem egy osztrák katona lépteit hallom ki értem jött. De hozzád vitt el Gyulára, át a szemben vonuló orosz táboron, azt hittem, ott véget ér minden. Akkor még nem tudtam, hogy melletted minden újra értelmet nyerhet. Akkor még nem tudtam, hogy a bukás után is lehet élni, csak másképpen. Ez az idő Tardonán, ez az elrejtett élet, mindaz a csönd és nyugalom, amit itt megtaláltunk – ez is valami újat adott nekünk.

 

LABORFALVI RÓZA (komolyan, gyengéden): De nem maradhatunk örökké. Pestre vissza kell térnünk egyszer. Minden nap, amit itt töltünk, csak átmenet. Egy nap szembe kell néznünk mindazzal, ami mögöttünk maradt.

JÓKAI (halkan, de határozottan): Igen, tudom. De addig legalább megpróbálhatunk élni. Talán az ecsettel sikerül elfelejtenem mindazt, ami odakint történt. Talán sikerül újra megtalálnom önmagam.

(LABORFALVI RÓZA (alig hallhatóan): Ez lenne a szabadság?

JÓKAI (halkan, mélyen megindultan): Nem, Róza. A szabadság… az még várat magára. De Pesten leteszem az ecsetet, s újra írni fogok. Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek »Sajó«: ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk. (Kimennek.)

 

13. jelenet

(1853, Komárom. Pulay Mária háza, ugyanaz a szoba, mint az első jelenetben. Az asztalon ugyanazok a tárgyak: régi családi képek, imakönyv, hímzés. Pulay Mária kissé megszédül, kezével az asztal szélébe kapaszkodik. Gáspár gyorsan odalép hozzá.)

GÁSPÁR (aggódva):Asszonyom, rosszul van? Segíthetek?

PULAY MÁRIA (büszkén kihúzza magát, elutasítóan): Semmi baj, Gáspár. Csak az emlékek nehezültek rám hirtelen. Vezesd be hozzám Laborfalvi asszonyt.

(Gáspár meghajol és kimegy. Rövid csend után Laborfalvi Róza lép be, Pulay Mária büszkén, kissé kimérten fogadja.)

PULAY MÁRIA (udvariasan, tartással): Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat, Laborfalvi asszony.

LABORFALVI RÓZA (kimérten, óvatosan): Én köszönöm, asszonyom. Meglepett a meghívása.

(Rövid csend.)

PULAY MÁRIA (enyhén remegő hanggal): Hosszú ideje gondolkodom rajta, helyesen ítéltem-e meg önt. És hogy jól tettem-e mindent, amikor Móricot elengedtem magától.

LABORFALVI RÓZA (lágyan): Megértem önt, asszonyom. Tudom, nem ilyen menyet képzelt el magának.

PULAY MÁRIA (őszintén): Nem. Nem ilyen menyet képzeltem el. Féltem, hogy elveszítem a fiamat.

LABORFALVI RÓZA (komolyan): Soha nem akartam elvenni tőle semmit. Épp ezért vigyázok rá, hogy nyugodtan alkothasson.

PULAY MÁRIA (érzelmesen): Már nincs sok időm hátra. Szeretném tudni, hogy ha már nem leszek, Móric jó kezekben marad.

LABORFALVI RÓZA (határozottan): Megígérem, asszonyom, életem végéig vigyázni fogom Móricot.

PULAY MÁRIA (meghatottan): Akkor nincs több viszály közöttünk.

(Laborfalvi Róza meghajol, majd indul az ajtó felé. Az ajtóból még visszafordul.)

LABORFALVI RÓZA (nyugodtan): Nyugodjon meg, asszonyom. Ígérem, mindig mellette leszek, és vigyázok rá.

(Pulay Mária könnyes szemmel néz utána, ahogy Róza távozik, bejön Gáspár és kisegíti)

 

14. jelenet

(Évtizedekkel később, Pest. Meghitt szalon. Laborfalvi Róza már megöregedve ül egy karosszékben, kezében megsárgult levél.)

LABORFALVI RÓZA (halkan, elmerengve): Elszaladtak az évek… Mintha tegnap lett volna, amikor először állt előttem azon a forradalmi éjszakán. Az én drága Móricom… Az első pillanattól éreztem, hogy nem lesz könnyű mellette, hogy az élete tele lesz kihívásokkal, álmokkal. Mégis mellette akartam élni. (Gyengéden megsimítja a levelet.) Láttam őt a csúcson, láttam elbukni, újra felállni, újra írni, teremteni. Mindig mellette álltam. Pulay Mária egyszer azt mondta, nem ilyen menyet képzelt el. Végül elfogadott, mert rájött, én voltam az, aki vigyázott rá. Ó, ifjonti évek, elmúltak csak az emlékek maradtak… a boldog, és néha fájó emlékek. Most már ezek adják vissza azt a szerelmet, amit mindig is éreztem iránta. Amikor először láttam, nem sejtettem, hogy ekkora szerepet kap az életemben. Nem sejtettem, hogy én leszek az, aki átéli mellette a történelmet. És mégis így lett. Mert az én életem legszebb regénye volt őt szeretni. Szerelmemet, Jókait.