Három kézfogásra Damjanichtól

„Én az elárvult szegény hazáért, e szabadságért vívó nemzetért tűrni, tenni és ha kell, meghalni tudok.”

Damjanich Kossuthoz írott leveléből

Minden valamire való magyar tudja, hogy 1848–49 egy vegytiszta, jogos önvédelmi háború volt, Európa két nagyhatalma ellen. Nem mellékesen mások ellen is. A világosi fegyverletétel után, 1849 szeptemberében–októberében zajlott  történelmünk első vérbeli koncepciós pere. (Kirakatper volt, melyhez hasonlókat pont 100 évvel később üzemeltek be Magyarországon – is – teljes gőzzel a moszkvai elvtársak.) A halálra ítéltek mind ártatlanok voltak, akik a Habsburg királynak (aki egyben osztrák császár is) tett esküjükhöz híven cselekedtek, hogy hazájukat, a haza törvényeit életük árán is megvédik. Ezért nevezték bel- és külföldön „törvényes forradalomnak” a történéseket. Egy emberségesebb osztrák katona meg is jegyezte Damjanichnak:

– Tábornok úr, ön ártatlanul hal meg.

A hadvezér visszakérdezett:

– Na és? Jól van ez így. Vagy jobban szeretnéd, ha mint bűnös halnék meg?

A délvidéki szerbek kezdték – Bécs uszítására – a lázadást a törvényes magyar kormány ellen, még 1848 júniusában. Önálló hazát akartak – tőlünk. A Bánságot és Bácskát. Kegyetlen polgárháború tört ki.

Ekkor lép a színre Damjanich. Pont egy szerb a szerbek ellen. A „ráczok ostora”... Két megörökített eset azokból az időkből.

Egy szerb felkelő a huszárokra lőtt. Elfogták.

– Egyedül akarod kiirtani a magyarokat? – kérdezte Damjanich.

– Nem, a testvéreimmel együtt – volt a válasz.

– Agyonlövetlek!

– Megteheted – mondta az orvlövész.

Megtette.

A másik: Egyik honvéd kirabolt egy szerb templomot. A tábornok irtózatos haragra gerjedt: Én a szabadságért harcoló magyar hadsereg vezére vagyok, nem egy rablóbandáé! Ezt is agyonlövette.

Szülőfalumban mindenki ismerte a nevét. Nem mindenki tudta felsorolni az aradi tizenhármat, de biztos, hogy az övével kezdte, aztán jutott, ameddig jutott. Az annyira damjanichos történetet id. Katkó Antal, az öreg borbély szájából hallottam, valamikor 1965 körül, őneki még kamaszkorában mesélte az agg Kajári Vendel, aki a tábornok katonája volt. Mivel Damjanich kezet fogott Kajárival, Kajári kezet fogott Antal bácsival, Antal bácsi kezet fogott velem, így kerültem három kézfogásra a hősök hősétől. De három kézfogásra került szinte az egész falu, mert az öreg borbély kedélyes viszonyt ápolt mindenkivel.

A történet:

Tudtuk, hogy a tábornok urunknak jó bora van, mert nemegyszer megkínált bennünket.

Hát Isaszegnél nagyon mögszorított minket az osztrák. Nem bírunk, nem bírunk velük. Damjanich úgy odacövekelt a fütyörésző golyók közt, mint a fakereszt, nem mozdult az onnan, csak szivarozott. Hát mikor kéri már a a kulacsát a puccerjától? Mert már kifigyeltük, hogy amikor biztos volt a győzelemben, egy nagyot, egy jó áldomást húzott  kövér kulacsából. Oszt attul mink is erőre kaptunk. Mert láttuk. Vót, ahogy vót. Lössz, ahogy lössz. Hát egyszer oszt inti a kulacsot, de az osztrák alig kétszáz lépésre. Na de a tábornok úr csak jobban tudja, mint mink a paraszteszünkkel. Rajta, rajta, szuronyt szegezz, előre fiaim, b...sszatok oda nekik, csapjátok szét őket, mint a libafost!

Mert ez a Damjanich még káromkodni is különbül tudott, mint mink, pedig ebbe se találni a Kossuth-honvéd párját. Na vége lött, a miénk lött Isaszög. Ők ketten, a Jóisten meg Damjanich mögsegítöttek.

Megpihentünk. A tábornok úr most is odagyütt hozzánk, jókat nevetett velünk, oszt a puccer hozta mán a bort. Erre ez a Balogh Jóska, aki egy nagy betyár lókötő volt, azt mondja: Alázatos tisztelettel tábornok úr, de én abból a győzedelmes kulacsból ihatnék. Damjanich nagyot nézett, aztán nagyot nevetett, oszt azt mondja, fiam, tiéd az egész, ha megfogadod, hogy máma mást nem iszol. Hát persze, hogy megfogadta. A tábornok úr kulacsairól tudni köll, hogy olyan jó nagy hasasok voltak, nagy gyomrú nagy embörhöz valók. Balogh elkapta a kulacsot, oszt eresszed. Hej, de szerettünk volna mi is abból a hírös borból nyakalni. Egy pillanat múlva Balogh úgy nézett, mint béka a szenteltvíztartóból. Hát abban a hírös kulacsban tiszta víz volt…

Azt mondja a mi vezérünk:

– Tudom ám, hogy jól tudjátok, ti istenátkák, hogy Damjanich csak akkor kortyolgat, ha biztos a győzelem. De most vizet ittam, hogy ti meg bornak lássátok. Bennetek bíztam, de a győzelemben még nem egészen. Erre azt mondja ez a Balogh:

– A tábornok úr minékünk bort ivott, saját magának mög vizet ivott?! Hogy löhet ez?

– Hát idefigyelj, fiam! Én furfangos lehetek az ellenséggel, veletek meg kell is, de saját magammal nem lehetek. Mások mondhatnak, amit akarnak, de a legfontosabb, hogy Damjanich ne mondhassa Damjanichnak, hogy azért buktál, mert ittas voltál!

Hát így volt, mikor Damjanich bort prédikált, és vizet ivott.

A váci csatában, mikor már szuronyra möntünk, a tábornok úr elővette a hírös kulacsot, magasra tartotta, úgy csurgatott a mennyei, vérvörös ménesi borból a porba, hogy mindenki lássa, aztán egy jót húzott belőle…

Erről az öreg Kajárirul tudni köll – folytatta Antal bácsi, a mesélő –, hogy ameddig csak lábbal bírta, minden esztendő október hatodikáján elkutyagolt innen Nagyvarjasról igenyöst Mácsára. Egyszer valakik kilesték, hogy mi a jó isten csudáját csinál az ott. Hát úgy mondják, körösztöt vetött, imádkozott Damjanich mög Lahner sírjánál. Oszt utána elővett egy nagy flaska vérvörös ménesi bort, löttyintett a sírra, aztán iszogatott. Szép lassan, egy korty Damjanichnak, egy korty Lahnernak, egy korty mög magának Kajárinak.

A honvédtábornok az élc nagymestere volt. Szinte pengeként vágódott ki belőle a nagyon finom vagy nagyon vaskos humor. Minél közelebb volt a halál, annál inkább.

Herold Alajos, a zsigmondházi sváb molnár, akit hat társával együtt, mint civil tanút rendelt hatalom az eseményhez, közelről nézhette végig az akasztásokat. Őt a mártírok rendíthetetlensége, hidegvére ragadta meg. Mintha nem is őket pusztították volna el. Utolsó, legkegyetlenebb csatájukat a megalázónak szánt halál ellen jelesen megnyerték. Jelképes, lélektani győzelem volt ez, mert tudták, hogy pillanatokon belül az égi Hadúr előtt állnak. Nem győzték le őket, csak megsemmisítették. Érdekeseket mesélt a molnár. A halálra ítéltek a hagyományos köszöntéssel búcsúztak egymástól: Boldog életet, bajtársak! Damjanich rögtön helyeselt: Igen, igen! Hisz mi még öt percig élünk!

Gróf Vécsey Károly, akit apja kérésére, hogy a legnagyobb rettenetet szenvedje el, legutolsónak akasztott a hóhér, kilépett a sorból, és alig háromméternyi közelségből nézte végig minden bajtársa kínhalálát. Hagyták, ő pedig rezzenéstelenül kibírta, mialatt osztrák katonák ájultan buktak ki a sorból. Az öreg Vécsey, a szívmentes atya, aki határtalanul Habsburg-hű maradt, így akarta engedetlen fiát büntetni. Ez már felfoghatatlan, nem e világi, a magyarázat valahol a végtelen mélység és a végtelen magasság, menny és pokol  között lebeg.

Annyi anekdota, jellemző adoma egyikükről sem maradt fenn, mint Damjanichról. A csatamezőkön tündökölt – 44 csatát vezényelt, és mindet megnyerte. (A krónikák úgy írják, egyedül Kinizsi Pál volt képes minden ütközetében győzni.) A humorban, iróniában, szellemességben is verhetetlen volt.

Jakov Ignatjevics, Szentendrén élt szerb író veti papírra: „Damjanich a testvérei ellen harcolt. Ebben a harcban vált híressé. Valójában gyászos jelenség. Mégis, Damjanich a maga meggyőződéséért, a szabadságért harcoló hős marad s hősiessége olyan reflex, amely a szerb vitézségre jellemző. A hős szerb bölcsőből támadt és nevét a magyaroknál úgy emlegetik, mint a szerb férfi vitézségét, aki a haza szabadságáért harcolt és esett el. A szerbek előtt gyűlölt volt a neve. Én nem tartom árulónak. (...)

Damjanichban a magyarok is a szerb hősiességet és kitartást látták. Náluk Damjanich ezeknek az erényeknek a képviselője.”

Káros lenne arról vitát nyitni, hogy a tábornok szerb volt-e, vagy magyar. Hogy mennyire volt szerb, és mennyire magyar? Örök rejtély marad. A héroszok lelke önteremtő s öntörvényű, és nem tudni, hol fordul termőre. Ő megtalálta helyét és igazi önmagát. Sohasem tagadta, sőt hangoztatta szerb mivoltát. De a magyar önmagára ismert Damjanichban, és Damjanich önmagára ismert a magyarokban. Példakép, kedvenc lett. Ameddig lesznek hősök, és lesz hazaszeretet, Damjanich is lesz.