HÚS ÉS CSONT

Idén nyáron hallottam először Angliában David Szalay nevét a BBC4 egyik adásában, ahol a Nemzetközi Booker-díj jelöltjeiről beszéltek. Nem tudtam hova tenni, amíg a könyvespolcomon rá nem bukkantam Innocent című könyvére (magyar kiadása: Az ártatlanság, 2014), amit használtan vettem valahol egy crowlandi kis boltban, és a vonaton olvastam London felé tartva.

Amikor Flesh (Hús) című könyvét jelölték a Booker-díjra, azt is megrendeltem.

A Flesh tökéletes érzelemmentességgel próbál ábrázolni egy férfit. Egy magyar férfit, akit 15 éves kamaszként ismerünk meg, ha mondhatom egyáltalán, hogy megismerjük, és sejthetően nem több mint 60 évesen hagyunk magára ezzel a mondattal; „After that he lives alone.” (Azután egyedül él.)

A főhős már tizenöt évesen szexuális kapcsolatba keveredik egy anyjával egykorú nővel, rengeteg somlói galuskát és mákos gubát eszik, lelöki a lépcsőn a nő férjét, aki ebbe belehal, ezért István börtönbe kerül, később Londonban szörnyen gazdag lesz, és nem az ügyessége vagy az okossága miatt, meghal a felesége és a fia, persze nem tudjuk, milyen érzelmek fűzték hozzájuk, ez az aspektus fél szóból sem derül ki, ezek után minden pénzét elveszíti, de nem az iménti veszteségei miatt, majd visszaköltözik Magyarországra.

Az író nem magyaráz, nem írja le a főszereplő gondolatait, cselekedeteinek nincs pszichológiai alátámasztása. Nem tár fel érzelmeket, nincsenek nyilvánvaló következményei a traumáknak, nincs semmi más, mint a történet csupaszon – látszólag megmagyarázatlan szünetekkel, mint valamely, Bartók lázas korszakából származó zongoraműben.

A könyvben egy frissen feltárt csontvázat találunk, egy férfi életének csontvázát, amelyről hiányzik a hús, a bőr, a szem csillogása, a szerelem. A cím is erre utal egyetlen rövid angol szóban. Flesh. Hús.

Miért nyerte el a könyv az Európában legrangosabbnak tartott irodalmi díjat?

Mit mutat Szalay, amit eddig nem láttunk?

Még azt sem mondhatjuk, hogy elidegenít, hiszen közel sem visz magához. Mintha múzeumban, üveg mögött látnánk Istvánt, a főszereplőt, illetve a csontvázát; alatta rövid leírás az életéről, illetve életének fontosabb pillanatairól. Mi meg ott állunk, és próbáljuk megfejteni, mi az, ami miatt nem tudunk továbblépni.

Elképzelek embereket röntgenképeken, érzelemmentes regényt, verset szavak nélkül, elképzelek vízben gyufaszálat, gyújtópontot sötét ürességben, üveggyöngybe zárt teret, hozzájuk egyszavas feliratokat; ember, irodalom, költészet, tűz, robbanás, tér.

Mert ennyi látszik belőlünk, ha valaki veszi a fáradságot, letisztogatja csontjainkat és üveg mögé állít bennünket. Mert személyes történetünk bármilyen érdekes vagy különleges – Istváné is az –, ma nem elég ahhoz, hogy látsszunk ebben a csodálatosan sokdimenziós, hatalmasra nagyított, ultrafényes világban, ahol minden a kényelmünkért van, ahol a szobánkba érkezik étel, ital, vélemény, mindent megkapunk mindenhonnan, ki sem kell lépnünk érte. Állunk egyedül az üveg mögött a röntgensugárban.

Vajon ez a minden? Vajon ennyi vagyunk?

A regény főhőse, István, meg sem próbálja megérinteni az életet. Elfogadja, amit az feléje nyújt. Más irányba indul, amikor elveszít mindent. Nem kér, nem követel, nem magyarázkodik, csak megy, amerre útja nyílik. Nem fél, nem dühös, nem szerelmes halálosan, nem zokog, nem ragaszkodik, nem akar, nincsenek szándékai, ambíciója, nem csodál, nem csodálkozik, nem kérdez, nem vár el – de akkor mit csinál? Mi a titka? Kicsoda ő?

István egy papírból kivágott férfifigura más-más élethelyzetekbe öltöztetve, aki papírkezében tartja az angolok szívét – bennünket pedig utazásra hív. David Szalay – ha tetszik, Szalay Dávid – már az ablakból integet – legyünk hát büszkék rá! Tegyünk húst azokra a csontokra, szőjünk történetet köréjük, leheljünk lelket magunkba, induljunk el végre, mert megy a kocsi, forognak a kerekek, most nem maradhatunk le, itt az idő, hogy ismét együtt írjuk a világot a többiekkel!

*

David Szalay: Flesh. Penguin Random House, London, 2025.

Portréfotó: Wikipédia/Tim Duncan