Megjelent Bollobás Enikő Létörömök költészete – Szőcs Géza verseiről című kötete

Bollobás Enikő kötete Szőcs Géza költészetének bemutatására vállalkozik, a szerző tervei szerint a teljes életművet áttekintő sorozat első darabjaként. Bollobás Enikő a költő munkásságát röviden bemutató Bevezető után két elméleti keretezésű fejezetben tekinti át Szőcs írásművészetének meghatározó poétikai és szemléleti vonásait, számot vetve a költői pálya korszakaival, amelyek során ezek a vonások kialakultak, illetve változtak. A szimbolikus-metaforikus írásmód felfüggesztését, a személyesség és a személytelenség sajátos dinamikáját és a nyelvi virtuozitást jelöli meg a költői pálya elsődleges poétikai jellemzőiként. A személyes jelenlét nyomaiként tárgyalja a nyelv feletti kontrollnak a formai kötöttségben, a hangzásdúsításban és a zeneiségben megnyilvánuló jegyeit, míg a személytelenítő objektiváció formáiként veszi sorra az éntöbbszörözés és a többnyelvűség eszközeit, a fantasztikum alternatívájának felvillantását, valamint a performatív távolítás, a képi tárgyiasítás és a nyelv anyagszerűségében tobzódó nyelvköltészet módozatait. A negyedik, leghosszabb fejezetben negyven-egynéhány vers mikroelemzése olvasható.

A kötetet két személyes dokumentum zárja: előbb a szerző visszaemlékezése Szőcs 1982 és 1986 közötti éveire, majd Ayhan Gökhan vele készített interjúja Szőcs költészetéről.

A kötetet húsznál is több szerzői kézirat fotója egészíti ki.

Megjelenés: 2025

Terjedelem: 256 oldal 20 fekete-fehér kép

Kötés: kartonált füllel

Formátum: B/5

Részlet a kötetből:

2020 novemberében korunk egyik legnagyobb költője távozott: Szőcs Géza. Több műfajú író volt, aki harminc-egynéhány kötete tanúsága szerint nemcsak verset, prózát, drámát, opera-librettót, esszét, politika elemzést és naplójegyzetet írt, és verseket fordított, de az egyes műfajokon és írásmódokon belül is rendre több hangon szólalt meg. Művészetében megfért egymás mellett a klasszikus lírikus, az epikus történetmesélő és a szubverzív drámaszerző éppúgy, mint a konzervatív gondolkodás és az avantgárd írói gyakorlat. Mint Cristian Réka írja a Szőcs költészetének szentelt, 2021-es tanulmánygyűjteményben: „Gondolkodását tekintve konzervatív költőnek mondható a szó eredeti értelmében, hiszen a szellemi javak megőrzését tűzte célul; ezen belül páratlanul nyitott kozmopolitizmusát mutatja az, ahogyan mindvégig a világkultúra befogadására és láthatóvá tételére törekedett, nem feledve magyarságát, amelynek révén kiemelt helyet biztosított a magyar, legfőképpen az elfeledett magyar szellemi vívmányoknak”.[1]

[…]

Az Emontekiő-versek – amelyekből többet részletesen tárgyalok a Verskommentárok fejezetben – képezik Szőcs legmarkánsabb versciklusát, amelyet a román titkosszolgálat sem befejezni, sem egységbe hozni nem engedett. Az Emontekiő visszatérő toposz költészetében, alakzatilag katakrézis, vagyis egy létező szó új, mindaddig nem létező jelentéssel való felruházása, amely az Enontekiö finn helységnév szándékos vagy véletlen átírásaként jött létre egy különös jelentésbővítéssel. Szőcsöt megragadta a finn Lappföld egyik legtávolibb városa nevének a hangzása, amely a finnugor nyelvrokonság révén magyar fül számára sem cseng idegenként. Ám pusztán annyit tudott Enontekiőről, amennyit egy turista-kalauzban olvasott: hogy az északi sarkkörön túl fekszik, így nyáron az éjféli nap, ősztől tavaszig pedig az északi fény ragyogja be az eget. Szőcs az Enontekiö szót új jelentésekkel látta el, és költészete egyik szervező alakzatává tette, olyan katakrézist alkotva belőle, amely valóban a jelentésbővülés különös, nyelvi és intellektuális meglepetést hozó trópusa. A katakretikus jelentésbővítés hangalapú, amennyiben tartalmazza a rejtélyes városnevet, felidéz egy női nevet, s ezt a fonetikai komplexumot „a lehetséges birodalmának” szemantikai elemével látja el. Ez az a helyszín, ahol megvalósulhatnak az álmok, ahol sem a trianoni országhatárok, sem az elnyomó rendszerek nem állnak a vágyak és a szerelmek útjába. És amelynek különös világába örökké tervezhető az utazás.

[…]

Az Emontekiő mint a korpuszt átható, itt-ott visszatérő toposz Szőcs költészetének számos lényeges eleméhez kapcsolódik: a hely nem metaforikus vonzásához, a katakrézisalkotás innovatív költői módszeréhez és a végtelen programok szőcsi elképzeléséhez. Hiszen Szőcs Géza költészete abban az értelemben is végtelenített, hogy az utókorral való dialógusban újabb és újabb interpretációs narratívákat hív elő, mintegy az értelmezést is végtelenítve.

[…]

A negyedik, leghosszabb fejezetben negyven-egynéhány vers értelmezését kísérlem meg. Olyan versek elemzését, illetve mikroelemzését igyekeztem elvégezni, amelyek meglátásom szerint az életmű lírai gerincét, afféle „vezérműveit”[2] alkotják, egyúttal az elméleti fejezetekben részletezett poétikai jegyek hordozói. Tárgyalom többek között a nyolcvanas évekbeli politikai verseket mint a korai személyesség hordozóit, a haza-verseket, a tér-idő verseket, a hangalakot a szeretett lány metaforájaként kezelő, immár a tárgyiasság jegyeit magukon viselő szövegeket, a nőt látványos performatív konstrukcióként bemutató verset, a szőcsi „emlékezéstudomány” etűdjeit, a kétirányú homofón játékot megvalósító nyelvköltészetet, valamint – külön alfejezetben – a Szőcs-líra legmarkánsabb jegyeit egybefogó Emontekiő-ciklus reprezentatív darabjait.

[1] Cristian Réka, Szőcs Géza, a bennszilvániai bennszülött, in: Bollobás, Enikő (szerk.) Emontekiő és környéke : Tanulmányok Szőcs Géza költészetéről. Occident Média Kft., 2021, 18.

[2] Németh G. Béla: 11+7 vers, Tankönyvkiadó, 1984, 119.