Megint október

Az öreg évek óta nem vett már naptárt, mert minek? A recsegő kis rádió bemondja, hányadika van, néha még az évfordulókról is beszélnek, meg a névnapokról. Kora reggel tanácsokat osztanak, hogy mikor kell metszeni, permetezni a gyümölcsfákat.  Ezeket az okos dolgokat szívesen hallgatta, meg a zenét is, mindegy, milyen volt. Igaz, múltkor olyan dobolós-üvöltős ment, azt elzárta, utána alig tudta életre kelteni az öreg masinát, ilyen régihez már alkatrészt se lehet kapni. A szekrény ajtaja nehezen nyílt, érdekes, minden megvetemedik, és akkor meg kell emelni, hogy nyíljék, állt a fényét vesztett bútorok között.

Megint eljött október, ő meg 82 éves múlt, tán februárban. Amikor bekerült a lelencbe, mert akkor úgy hívták, alig volt néhány hetes, és sose tudta meg, ki szülte erre a keserves világra.

Bombák hulltak az égből, mint döglött fekete varjak, és sose lehetett tudni, lesz-e másnap. Őt meg ott találták egy ócska lópokrócba tekerve egy romos ház lépcsőjére rakva. Isteni gondviselés, hogy nem hűlt ki, és az is, hogy még volt valami menhely, ami működött – ezt mondták neki vagy tíz év múlva. Nem sok mindenre emlékszik azokból az évekből, egyszer szirupos teával itatták, azóta is szereti az édeset. Aztán eljött az az idő, amikor már jobb lett, emeletes házban lakott rengeteg gyerekkel együtt, enni mindig kaptak, aztán iskolába is járt. Sok gyerek ült egy hatalmas teremben, ha fűteni kellett, csak úgy füstölt a kályha, ők meg kopaszra nyírva fagyoskodtak. Na, ez aztán megmaradt benne, hogy milyen sokszor voltak kopaszra nyírva, de ő sose szólt ezért semmit. Amúgy is szótlan gyerek volt, olyan magánakvaló, beleolvadt a tömegbe. Egyszer talált egy kopott iskolai atlaszt, aládugta a matracnak. Elbújt és nézegette titokban egy 20-as égőnél, az ujjával követte a határvonalakat, és mondogatta, ahogy oda volt írva: „nev jork”, „rio de janeiro”.

Amikor Andorai Misit behozták az intézetbe, már felsőbe járt. Misi csípett, harapott, tekergőzött, és olyan csúnyán káromkodott, mint egy kültelki vagány, le se tudták fogni, hogy megnyírják. Ő meg ott lődörgött épp a folyosón, nem ment ki az udvarra, a fiúk mindig verekedtek, az igazgató meg, akitől rettegett, kiordított, hogy menjen be segíteni. Ránézett a fiúra, olyan korabelinek nézte, a szeme, mint az övé, olyan kék, meg kesehajú, testvérek is lehetnének. Elébe guggolt, és csendesen csak azt mondta neki, hogy nem bántani akarják, csak alig van meleg víz, és könnyen tetves lehet az egész intézet, és az nagyon megalázó. Misi elcsendesedett, a borbély nullásra nyírta, ő meg összesöpörte a lehullott fürtöket. Attól kezdve lettek barátok, életre-halálra. Vérszerződést kötöttek, valami filmen látták, amit a nagyteremben vetítettek, lócákon ültek, alig lehetett hallani valamit, az öreg gép mindig leállt, akkor kimerevedett a kocka a fehér vásznon, és mindenki fütyült meg hujjogott.

Egy ócska borotvapengével megvágták magukat és ahogy kicsöppent a vérük, összeérintették az ujjukat. Persze az ő sebe elmérgesedett, kórházba vitték kitisztítani, már akkora volt, mint egy nagy krumpli, injekciót is döftek bele. Misi meg vörösre bőgte a szemét, persze letagadta, de egy hétig neki adta a tejet, amit uzsonnára kaptak. Akkor se nevette ki, amikor megmutatta neki a térképet, és mondta, hogy „nev jork”, hanem elmosolyodott és kimondta szabályosan, ahogy kellett. Misi okos volt, és sokkal többet tudott náluk. – Úri gyerek lehetett – mondta egyszer az igazgató, de Misi sose szólt erről egy szót se. Az se biztos, hogy így hívták, mert csak úgy bemondta, nem volt nála semmilyen papír, amikor az utcán csatangolva elkapták a rendőrök. Ez neki nagyon imponált, hogy egy zárt kocsiba rakva hozták az intézetbe, ő akkor még autóba se ült sose.

Kis suhancok voltak azon az őszön, lelencek, apátlan-anyátlan árvák. Az intézetből simán megszöktek, Misi meg ő.

A nevelők közül alig néhányan maradtak csak benn, senki nem állította meg őket, a nagykapu tárva-nyitva volt. Ők meg berregve mentek ki rajta, aztán nekidőltek a kerítésnek, úgy röhögtek. Járkáltak a felbolydult utcákon, bámulták a tömeget, valaki egy libát dobott le nekik a sáros teherautóról, Misi ügyesen elkapta, ő meg csak állt szájtátva, és nézte a lobogó lyukas zászlókat. A gágogó jószágot aztán elcserélték két szőrmesapkára, mert hideg lett, olyan csontig hatoló rossz-hideg. Misi megállt egy összetört kirakat előtt, és azt mondta, most simán le lehetne lécelni az országból, nincs itt nekik senkijük egymáson kívül. Sok hely van, ahol egész évben süt a nap, pálmafák bólogatnak a tenger partján, a gyerekek meg kagylót szednek és eladják a gazdag turistáknak. A határokat nem őrzik ilyenkor, kisebb gondjuk is nagyobb annál, forradalom van! Olyan kék a tenger, mint Mici néni pulóvere, folytatta az ábrándozást elködösült szemmel. Ő volt az egyetlen nevelő, aki néha megsimogatta a fejüket. Szaladni kezdtek, játékosan lökdösték egymást, nem is figyelték, hogy mindenki eltűnt mellőlük. Misi nevetett, felugrott és belebokszolt a levegőbe. Az a furcsa zaj, ami egy puffanásban végződött, leverte a lábáról, ő meg nem mozdult, ledermedt, amikor a közeli kapualjból kirohant egy katona, és magával rántotta. Nem kapálózott, szólni se tudott, csak azt látta, hogy a barátja hátából a szürke intézetis kabáton át vékony vérszál indul el. Emberek vették körül, kérdezgették, hogy hívják, hol vannak a szülei, hova mentek, ki a másik fiú, de ő lesunyta a fejét és kapaszkodott a katona erős kezébe akkor is, amikor Misit elvitték. Azt se tudja, hol temették el.

Az öreg nagyot sóhajtva elővette az őszi kabátját, kivitte az udvarra, szellőzni. Lassan eljön 23-a, mindig elmegy a városi ünnepségre. Kopott már a kabát, a kalap is, sötétszürkére fakult fekete.

A szomszéd azt mondta, már két turkáló is van a kerületben, olcsón lehet egész jó dolgokat kapni, csak ki kell fogni. Van, amit lemérnek, úgy adják, kilóra. Régen nevetett ilyen jót, de elképzelte, ahogy a boltos kisasszony lemér egy zakót, és mosolyogva megkérdezi, hogy „Lehet 10 dekával több?” S mivel nemet intene, előkerülne egy nagy olló, és nyissz, már tőből le is metszené a ruha bal ujját.

 A szomszéd meg csak legyintett, hogy ne bolondozzák már, Jani bácsi, nem úgy megy ez. Meg azt is mondta, hogy nagyot fordult a világ. Aki ügyes, vagy jól forgolódik, sok mindent ki tud használni. Ezen eltöprengett, de élhetetlen volt ő világ életében. Látta persze, hogy pöffeszkednek némelyek, meg nagy garral mesélnek a forradalomról, zsíros tokájuk alatt alig tudják begombolni a hófehér inget. Nem szólt semmit, rálegyintett. Az egész élete másképp alakult volna, ha Misi mellette marad, de erre nem is akart gondolni, mindig megfájdult a szíve.

A kiakasztott kabátot megforgatta a szél, a kalapot meg elgurította a kerti ösvényen, úgy kellett utána bicegnie. Közben megnézte a virágokat, mire kellenek, kinyílik szépen mind a hét szál lila őszirózsa. Felnézett az égre, sehol egy felhő, reméli, még néhány napig ilyen marad.

Néha nagyon szép tud lenni az október.