Négy tövig rágott köröm

Gertheis Veronika vagyok, 1990-ben születtem, Budapesten. Óvodapedagógusi, majd drámapedagógusi diplomát szereztem, jelenleg óvodás kortól felnőttekig vezetek önismereti mesecsoportokat. 2009 óta publikálok szépirodalmi- és gyermekirodalmi magazinokban verseket, novellákat, meséket.

utolsó

egy kávéfolt a fehér asztallapon
egy hegyező, tele hegyezékkel
egy elvakart szúnyogcsípés,
az is lehet, hogy kullancs
egy lehulló sárga levél
tizenöt megnyitatlan e-mail
három centis lenövés
tizenegy százalékos őszülés
három üvegpohár a lakás különböző pontjain
egy borosüveg a fürdőkád mellett
nulla kávéscsésze a konyhaszekrényben
egy kiszáradt kaktusz
négy tövig rágott köröm
három végignézett sorozat
két megszáradt és helyrepakolt mosás
nyolc összegyűrt papír az ágy alatt
egy kimasszírozhatatlan csomó
a bal lapocka alsó csúcsa mögött
egy letörött szárny
két marék savlekötő
négy pizzásdoboz a szemetes mellett
a hetedik nap pizsamában
egy szivárványszínű fénytörés a falon
harmincnégy megfogalmazott és elvetett e-mail
állandó feszülés az alhasban
negyvenötezer forint adósság
egy kihagyott álomkoncert
egy új hajtás a pénzlevelű pileán
két óra a határidőig

Tolvaj

Ruhád szegélyét érintem,
egy illanásnyit a mindenségből,
s eltűnök észrevétlen, amerről jöttem,
saruk, köntösök útvesztőjében,
mint egy tolvaj, a szerzett kinccsel,
remegve, nehogy meglássanak,
nehogy megláss és magad elé
állíttass, szégyenemre.
 
Nehogy nevemen szólíts,
már vártad, hogy eljöjjek,
hiszen anyám méhében ismertél,
velem voltál az első, fájdalmas
lélegzetvételtől kezdve,
átvirrasztottad a fogzós éjszakákat,
elgörgetted a kavicsokat
első lépéseim elől.
 
Nehogy szememre vesd,
mikor az erdő tündére voltam,
újságpapírból vágott szárnyakkal,
még egész biztos voltam benne,
hogy vagy és tőled él minden,
s ha féltem, vagy hibáztam,
anyám karjával megöleltél,
s fogtad a kezem akkor is,
 
mikor melléütöttem zongorán,
mert túl sokan ültek a vizsgateremben,
és eszembe juttattad a német szavakat,
amit a klórszagban úszva daráltam,
nehogy lehúzzon jusson a mélység,
és találkára hívtál minden
madárkoncertes csenddel.
 
Felhozhatnád azt is, amikor
hiába vártál órákat, napokat, éveket,
mert elintéztelek egy udvarias köszönéssel,
vagy úgy tettem, mintha nem ismernélek,
elmentem melletted, lehet,
hogy tényleg nem ismertelek,
mert a magamnál hordozott képedre
borostát, szemfedőt firkáltam tollal.
 
Vádolhatnál, hogy rólad
miféle pletykákat meséltem, pedig
nem akartam én rosszat, csupán
kevés voltam a jóhoz,
és vállaim felsebződtek, habár
tiéd a kereszt, enyém a kendő,
Éva lettem, kinek a paradicsom
már csak a tésztán ízlik,
 
és vergődve próbálom
megszülni magam, hogy újra éljek,
csak vér folyik, nem az élet,
talán még van bennem valami
abból a tündérből, megérintem
ruhád szegélyét és elfutok,
nehogy megláss és visszakérd,
vagy százannyit adj a helyébe.