Hajnal

Álomból ébredek, kis időbe telik, amíg sikerül elhelyeznem magam a valóságos világban. Az ott a szekrény, az a szék a levetett ruhákkal, ott az ablak, azon túl, már felfogtam ezt is, zajlik az élet, szereplőkkel és zajokkal telve a nappal nagy színjátéka. Kis lustálkodás után csatlakozom a magam életével, mosakodás, reggeli, feladatok számba vétele, aztán sorban, amit ebben a darabban a számomra a Nagy Szerző megírt. Aki néha lusta reggelekkel ajándékoz meg, a belső óra nem riaszt, sokáig alszom, az első felvonásból, bár némi lelkifurdalással, mégis jólesőn kimaradok, egy ideig nélkülem fut az idő az éjszakai fináléig. Olyan is előfordul, hogy valami éjjel fölriaszt, vakon bámulok a sötétbe, kibotorkálok a mosdóba, vissza az ágyba, rosszkedvűen, álmatlanul várom az idő múlását, hogy hamarosan mégis nehéz álomba zuhanjak addig, amíg az én reggeli színre lépésem következik.

Az életem ritmusa, mint a legtöbbünké, úgy van kialakítva, hogy a hajnal megtapasztalása kimarad belőle. Nem érzem, hogy hiányzik, ki akarna egész napos álmossággal fizetni ezért a tapasztalatért. Pedig időnként megéri az árát, mert olyasmit enged átélni, amit a nappal nagyon ritkán kínál.

Hajnal… Mindenki tudja, mit jelent ez a szó, és a kérdezőnek, aki esetleg nem tudná, könnyű volna pontos fölvilágosítást adni: a hajnal a napnak az éjszaka és a nappal közötti rövid időszaka, hasonlóan az alkonyhoz, amely pedig a nappal vége és az éjszaka kezdete közé esik. De ha a kérdező tovább makacskodna, és azt firtatná, hogy pontosan mikor is van hajnal, és milyen időszakot ölel föl, zavarba jönnénk. Akkor kezdődik, amikor az éjszaka sötétjéből az első árnyalatot veszíti? Vagy amikor a tárgyak körvonalai kibontakoznak? Esetleg mikor a nap első sugara megcsillan? Vagy az már a reggel, esetleg a hajnal és a reggel közé ékelődő virradat? A hajnal esetleg csupán elválasztó pillanat, mint egy húrpendülés? Nem, ennél többnek kell lennie, az imént még éjszaka volt, csönd, sötét, most meg már fényben fürdik a reggel, minden csupa tevékenység, a madarak olyan serényen csivitelnek, mintha egész éjszakai félelmeiket akarnák egy szuszra kidalolni magukból, mintha minden reggel új megmenekülés volna. Micsoda ellentét két közeli pillanat között! Kell hogy legyen, ami összeköti őket, átmenet egyikből a másikba, az Alvilágból föl a Napfényre, a mindennapi megsemmisülésből a föltámadásba. Ez volna a hajnal, a nap nap utáni újjászületés, röpke ünnep, mely az emelkedő Nap fénye előtt körbesuhan a földön?

Oka van annak, hogy a hajnalt, amikor minden szél elül, a tó sima tükre fölött pára lebeg, és a mély csöndet olyan halk zajok szövik át, hogy nem is lehet meghatározni az eredetüket, nem sikerül a múló idő dimenziójában megragadni. Hiszen nem is oda tartozik. A hajnal az a pillanat, amikor a múló idő, a kronosz átadja a helyét a nem múlónak, a kairosznak. Hajnalonként az örökkévalóság köszönt a Földre, ami nem is mérhető a kronoszban: hogyan mérhetnénk meg a végtelent?