Edwin Morgan

Münchausen báró meséiből, 2. rész

2025. június. 20. - 14:53

Turczi István fordítása

Edwin Morgan skót költő (1920–2010) néhány évvel a halála előtt, 2005-ben megjelentetett egy vékony füzetet Tales from Baron Munchausen címmel Glasgow-ban, a Mariscat Pressnél.

A kötetben publikált tizenkét parabolaversben Morgan a nagyotmondó báró oroszországi kalandjait írja újra a maga sajátosan ironikus, szatirikus, szórakoztató módján. A skót költő modern kori irodalomtörténeti szerepe, nemzetközi kultusza méltóvá teszi e humoros kis kötetet arra, hogy a magyar olvasó is megismerje a benne foglalt verseket Turczi István kiváló fordításában.

Megfagyott zene

Frozen Music

Európa zimankós zugaiban utazgatva egy postakocsiban
Találtam magam, ami kirázta a lelkem, miközben olyan
Árkokkal szabdalt, szűk úton bucskáztunk előre, ahol
Két fogat aligha tudott elhaladni egymás mellett.
Mi legyen, kérdezte ijedten a kocsis. A kürtöt!
Fújja meg a postakürtöt!, kiáltottam vissza.
Nos, a kocsis tagbaszakadt, erős fickó volt,
Teljes erőből fújta, már lila volt az ajka, de
Nem jött ki rajta semmi, belefagytak a hangok
A jeges lengyel levegőben. Csak egy dolgot tennék hozzá:
A szükség csodákra készteti az embert. Az izgalom
A fejembe pumpálta az összes vért, leszálltam,
Megemeltem a lovakról lekapcsolt kocsit, egészen
A fejem fölé, aztán átugrottam vele a kilenc láb magas
Sövény másik oldalára, majd, amikor a szemből jövő kocsi
Már elhaladt, ugyanazzal a mozdulattal vissza.
Végtére is megakadályoztam egy balesetet. Ez jó mulatság,
Gondoltam, de a lovainkra is szükség lesz, s azzal az egyiket
A hátamra emeltem, a másikat a hónom alá kaptam – hékás,
Ne ficánkoljatok! – és átemeltem őket is a sövényen, gyorsan
Felszerszámoztam, és széles mosollyal ügetésre fogtam őket
(Na jó, kicsit megizzadtam, beismerem), és meg sem álltunk
A fogadóig, ahol aztán megszálltunk éjszakára.
Ez elég hétköznapi történetnek hangzik, de van még
A tarsolyomban más is. A kocsis a postakürtöt egy
Kampóra akasztotta a tűz közelében, és mielőtt
Háromig számolhattam volna, tisztán és hangosan
Megszólaltak belőle azok a hangok, amelyek a nagy
Fagyban bennrekedtek. És mindez anélkül, hogy emberi kéz
Érintette volna: kedves és vidám dalocskák egyvelege szólt,
„A kedvesem akár a vörös, vörös rózsa”, aztán a „Skót vagy,
vagy mi?”, végül „A hegyeken túl messze innen”. Őszintén
Mondom, még a könny is kicsordult a szememből.
Meghívtam a kocsist vacsorázni, és áldomást ittunk
A kürtre, amely megtartotta magának a saját meséit,
És hozzám hasonlóan csak akkor osztotta meg másokkal,
Amikor megérett rá az idő.

Nem minden az, aminek látszik

All is Not As It Seems

Oroszország hatalmas és hihetetlen hely.
Az egyik télen magam is eltévedtem ott.
Koromsötét éj volt, egyetlen fény sem pislákolt,
Pedig azt hittem, a közelben van egy falu. Egyedül
A hó világított, a tiszta, vastag, ropogós hó.
Olyan volt, akár egy frissen vetett ágy,
Ami vonzza a fáradt utazót, és én engedtem
A csábításnak, egy hegyes farönkhöz kötöttem lovamat,
Jól beburkolództam, lefeküdtem a hóban, és elaludtam.
Reggel volt, amikor felébredtem, de hol találtam magam?
Sírkövek közt! Két sírkő közt elterülve feküdtem!
Egy temetőkertben aludtam, volt ott még templom is,
Azon túl a falu. Egy kutya felugatott, lábak kaparását
Hallottam. Varázslat történt, vagy csak ravasz szláv
Démonok bandájának foglya lettem? És hová tűnt a hó?
Hová hűséges lovam? Akkor nyerítést hallottam,
Honnan is, te jó ég? Felnéztem, és ott volt a ló,
Zablájánál fogva kikötve a templomtoronyban.
A kilencven láb magas hó reggelre elolvadt,
Fokozatosan visszahúzódott, és eltűnt, amíg aludtam.
És a fatörzs, amihez kikötöttem, nem volt más,
Mint a szélkakas a torony tetején, és ott nyerített,
Rúgkapált esdekelve, hogy mentsem ki onnan.
Micsoda ország! Milyen rendkívüli időjárás!
És ez nem tréfa! De mielőbb cselekednem kellett.
Előrántottam pisztolyom, szétlőttem a zablát,
És elkaptam a lovat, még mielőtt földet ért volna.
Óh, milyen boldogan szaglászott körül!
Úgy bújt hozzám, akár egy kiscsikó!
Többé már nem lógott felakasztva ég és föld
Között, és újra élvezhette a saját életét.
Kedves barátaim,
Az a világ valóban különös hely. Ott a szilárd dolgok
Folyékonnyá válva elillannak, azután újra szilárd alakot
Öltenek. Mottó: éberség!

Szárnyak

Wings

Néha megkérdezik, mi a legkedvesebb történetem,
De bevallom, nincs igazán ilyen. Ugyanakkor
Azt hiszem, érdekesnek fogják találni ezt a
Meglehetősen szokatlan esetet, ami, úgy vélem,
Annál szokatlanabb, minél igazabb.

Angliába készültem átkelni Franciaországból,
És épp Calais zsúfolt kikötőjében lődörögtem,
Amikor egy csapatnyi búsképű matrózt vettem észre,
Angol hadifoglyokat, láncra verve, egy háromárbócos
Fedélzetén. Ha őszinte akarok lenni, én inkább az angolok
Pártján állok, így arra gondoltam, hogyan segíthetnék rajtuk.
Az agyam villámgyorsan működésbe lendül, ha a helyzet
Úgy kívánja. Mint tudják, manapság a repülés korát éljük.
Léghajók röpködnek boldogan egész Európa egén.
Ebben nincs is hiba, ám az én agyam azt diktálta, gondolj
A szárnyakra! A seregben mérnöknek képeztek ki.
Súlyok és röppályák, ballisztika, sebesség – mindez
Zene volt fülemnek, és hozzá milyen kellemes!
A testem bármire kész volt. Én ne tudnék repülni?
Szárnyakat készítettem, pillekönnyűeket, ám igen
Erőseket, mert úgy véltem, egy kétszáznegyven láb
Széles szárny épp megfelelne. Egyik reggel korán,
Mikor az őrök még javában horkoltak, szárnyaimmal
Felemelkedtem, majd a kellő magasságból lecsaptam,
És a magamra szerelt kis horgokat beakasztva fölemeltem
A hajót a hullámok közül, és repültem vele tovább
A csatorna fodros vize fölött, a tengeri madarak
Meglepett zsivajától kísérve, fel a kék égig.
Egy örökkévalóságnak tűnt, de csupán harminc
Percig tartott, mire elértük a doveri sziklákat,
És egyre alacsonyabban köröztünk az ébredő város felett.
A tíz matróz boldogsága leírhatatlan volt!