A háromszemű olvasó

Roland Barthes francia irodalomteoretikus A szerző halála (1968) utáni egyik leghíresebb munkájában szól A szöveg öröméről, amelyet három szinten különböztet meg, s amelyet én a háromszemű olvasó terminológiájával ekképpen gondolom el: az olvasó egyik szemével szinte fetisizálja a szöveget, örömként éli meg létezését. Másik szemével úgy olvassa a művet, hogy azt folyamatában látja, halad benne előre, és mintha az a vágy dominálna benne: bárcsak ne érne véget még a szöveg. A harmadik – látensen meglévő – szeme az olvasónak arra nyit horizontot, hogy akár ő is tudna ilyet alkotni, és ezzel az inspiratív voltával kelthet a szöveg az olvasóban gyönyört. Az öröm-vágy-gyönyör a testiség felé nyit utat: a szövegtest szemmel való „letapogatása” az emberi elmének köszönhetően olvasmánnyá válik, olyan zsákmánnyá, amelyet mindinkább be kíván kebelezni az olvasó. A szövegkorpusz ebben a mozzanatban megsebződik: az olvasás aktusa úgy ejt sebet a szövegen, hogy „kiharapdálja” belőle, ami a számára lényeges, és az általa lerágott szövegcsonton hagyott szöveghúst hátrahagyva nem foglalkozik vele, nem rágja át magát még egyszer rajta. Legalábbis a legtöbb olvasó ebbe a „fajba” tartozik. Érdekes aktus a szöveg primer olvasata után annak szekunder olvasata: ilyenkor már csak kétszemű az olvasó, az első szeme világát elveszti, hiszen már az a fajta szövegöröm, amely az elsődleges olvasatnál még jelen van, itt eltűnik, ugyanakkor a másik szemnek megvan a lehetősége, hogy olyan szöveghúsokat is megízleljen, amelyek másodjára kerülnek csak elébe. Azokon lehet rágódni, újabb olvasmány-ízélménnyel gyarapodni. A harmadik szem filozófiája a legizgalmasabb kérdés ebből a szempontból. Második olvasatra szétnyílik az olló: egyik szára a Semmibe mutat, azaz nem jön létre a vágyból újabb szöveg, a másik szára a Létbe (Történetbe) mutat, azaz megkonstruálódik egy új vágy-szöveg. A Lét és a Semmi kapcsán méltán juthat eszünkbe az egzisztencializmus alapműve Sartre-tól. Akár ezen az úton is elindulhatunk, a lényeg mindig az, ami az olvasáskor bekövetkezik: az eltévelyedés a szerzői akarattól, amelynek természetszerűleg nem lehetünk birtokában, de vigaszként ott csenghetnek fülünkbe Heidegger szavai, mely szerint mindenki eltéved, de legalább ugyanabban az erdőben.

Visszatérve egy pillanatra Barthes-hoz. Utolsó művét, a Gyásznaplót az anyja halála utáni napon kezdte el írni, 1977-ben, de közben nyomot hagyott Világoskamra című művével is a fotográfia történetében. Egyik jellegzetes szövegrészlet Barthes-tól az, amelyben édesanyja fotográfiája fölött meditál, miközben az érző irodalomtudós is megnyilatkozik.

Mintha csak Pilinszky Depresszióját olvasnánk:

Anyám fényképét nézem a falon,
s még az ő egykor szeretett
pillantása is oly merev most,
merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,
épp oly közönyös, mint az én
tekintetem, mely szembenéz vele.

Hans Belting A médium transzpanenciája című írásában olvashatjuk: „A kép kiszabadítása primer anyagiságából megnyitja a médium határait. Sejtjük, hogy a médiumot azért keltjük életre, hogy saját képeinket kapjuk vissza.”  A vers alapszituációja – egy fotográfia nézése – nem másként írható le, mint „olvasható” képként. Ahogyan a szöveg sem egyszerűen olvasható: ahhoz, hogy olvasni tudjuk, látnunk kell a szöveget: az olvasás aktusában oldódik fel a látás aktusa, ahogyan a kép olvasása is ekképpen nyer értelmet. A lírai én és édesanyja közötti merev szemkontaktus /„kommunikáció” külön narratívává válik: mindkettőjük tekintete merev. Az egyik joggal az, és nemcsak ontológiailag az, hanem mert pillanatfelvételről van szó, a másik, a lírai alanyé pedig az emlékek szembe tolulása miatt válhat merevvé. Az egykori „szeretett pillantás”-sal szemben a költői én  „közönyös tekintete” áll: a közöny szó szinonimája nyelvünkben a merev szó is, amit Pilinszky már kétszer „elhasznált” versében. Ez a szenvtelen magatartás a lírai én számára szinte elfogadhatatlan. Első olvasásra kíváncsivá tesz bennünket a vers címe, ami egyenesen beszippant a vers testébe, a benne-levés pillanatában – akaratunktól függetlenül is – azonosulunk a lírai aposztrophéval, és azt gondolhatjuk, talán a lecsupaszított versbeszéd miatt is: ilyet mi magunk is tudtunk volna írni.

De ez már a harmadik szem poétikája. Gobelin című versemet ideidézve:

Gobelin képében jön elém anyám.
Kivarrt arcán még látszik a gyűrődés.
Majd kasírozzák, és bekeretezik.
Anyám mosolyát.
Hogy kitartson jövő tavaszig.