Átjárások / Könyv-nyitogatások, no. VI.
Feltárok, lékelve nyitok
sok-sok könyvet: pásztázza több eszem,
áttetsző nyolc kezem…
Pecsétjét feltépve, feloldva élvezem:
mind élmény s töredék-titok…
(Zorman Zelme)
An-an-ké! Anan-kééé! – szakadozott kiáltás karcolta fel a part kanyarulatát az esti tengeröbölnél. A cikkcakkos, visszhangzó görbület, a sziklás szakasz olybá tűnt, mint egy szabálytalanul megrágott hatalmas kő-kifli, melyen féltucatnyi nudista ücsörgött, várva, hogy talán rájuk ömlik a Hold üvegtáljából kicsorduló vérnarancsos alkonyat giccs-koktél sűrítménye (egyféle túlgondolt, égi aperol?)…
Ekkor, a fél-kábulatból eszmélő aktcsoport közelébe: hatalmas, levágott végtag zuhant a tengerbe, akár egy sors-kéz szerű gesztus filmjelenet-foszlánya. Igen, egy bal alkar lebegett előttük. Csonkítás utáni csobbanás…
- - -
Stephen, könyökével az érdes grániton, tenyerét homlokához szorította, és bámulta kifényesedett fekete kabátujja foszlott szélét. Kín rágta szívét, bár még nem a szerelem kínja. Csendben, álmában az anyja eljött hozzá, aszott teste barna, bő halotti lepelben, viasz- és rózsafaszag, a lehelete ahogy föléje hajolt, némán, vádlón, nedves hamu bágyadt illata. Szálakra foszlott mandzsettavégén át látta a tengert, amelyet édes, hatalmas anyjának dicsőített mögötte a jól táplált hang. Az öböl karéja nagy határ zöld folyadékot zárt körül. Fehér porcelántál állt halálos ágya mellett, tele zöld, alvadt epenyállal, amit rohadó májából kiöklendezett, hangos, hörgő hányásrohamokban. Buck Mulligan újratörülte borotvapengéjét… – James Joyce: Ulysses (részlet).
- - -
Képjelenések, latens fotográfiai kirajzolódások jelentek meg a leíró vakító-fehér lapján. Haiku-kísérletek, vagy emlék-ürességek? Nem tudni! Mindenesetre kissé nyugtalanító, életlen foltokként rezegtek:
Két kölyök kuvasz
kunsági havazásban.
Négy sötét gomb néz
a kamerába.
Mellettük nyershús:
jégcsap-rojtos subában…
Fehér kócsag a
távoli hóviharban.
Szemét kilőtték.
(Távcső)
- - -
Hajnali zenehallgatás: Schubert befejezetlen (delírium) szimfónia-részletei mosódnak össze a hűtő monoton zúgásával, zongora-etűdök (öngyilkosok verseivel ülök), Liszt C-dúr fragmentumai és ismeretlen szonáták… Fou Ts’ong zongorázik…
- - -
Megszaggatja. Meghajol. Megszakítja. Belevérzik. Meghajol. – Egy ismeretlen, arctalan (v)alaki, talán egy önjáró szellemfi: ezt írta hajnali 4.14-kor Messengeren. Majd így folytatta:
Mongás gelegszendwich
malgás ártással:
Tenger-isten kalapjába
belexart egy alap-rája.
Azóta összemosódott percek percegtek el…
Most fémes csodabogarak vizsgálnak meg szusi-szerű reményeket…
- - -
A Tibeti Halottaskönyv ismét föllapozza önmagát: akadály (gegs, bgegs, vibandha): lehet tárgyi, személytelen, s lehet személyes, szellemlény, akadályozó démon, mely kárt, kórt, bajt okoz, megzavar, gátol a jóban; nyolcvanezer fajtájáról beszél szövegünk. Az Akadályt Rendben Eltakarító (Sgrip-pa mam-par sel-ba…): eszme-bódhiszattva, egy a nyolc legfőbb Megvilágosult Szellemű közül, itt a Haszonnal Véghezvivő Amóghasziddhi kíséretének tagja, bélyege lehet a telihold, itt Mandzsusríval közös bélyege a tavirózsán lebegő könyv, de tarthat kívánságteljesítő kincset és nektáros csészét, védistenként koponyakupát és görbe élű bárdot emel. Társnője itt a Tánc, másutt Najvédjá: az Adomány. Ó, a fura: alap-tudat ura!
Megnyílik az alkonyi égbolt, a horizont hanyatt dől a sötétlő tengerre. Kinyílik a Kéjpart is, ahol Michał (Witkowski) a parton, a töredezett-lyukacsos apró koponya-kavicsok és sistergő hullámok mentén – hologramos holdfény-pórázra vagy fluoreszkáló köldökzsinórra kötve – Kengurunyanyát sétáltatja…
Befordulás-kifordulás-átfordulás (időspirál, tér-csúszkálás, ismeretlen boncolgatás)…
