A tiltólistáról levéve

Sinka István önéletrajzi ihletésű regénye túlélte a vészkorszak tiltólistáit, és sok évtizednyi hányattatás után – Medvigy Endre szerkesztői munkájának köszönhetően – immár az eredeti változat került a könyvesboltokba. Azért is fontos ez, mert az olvasó előtt csak így tárulhat fel tisztán az a közeg, az a miliő és érzésvilág, amelyet az író megélt. A könyv ugyanis valós élményeken alapszik, és drámaian pontos képet rajzol arról a nyomorúságról, amelyben Sinka – az édesapja tragikusan korai halála után – a gyermeki lét minden örömétől megfosztva nevelkedett. Soha nem élhette a gondtalanul hancúrozó-játszadozó gyermekek életét. Tízéves korától már dolgoznia kellett, hogy hozzájáruljon a család megélhetéséhez.

Voltaképpen egy vallomásos regényről van szó. Sorai közt szívbe markoló fájdalmakat felidézve bontakozik ki, hogyan lett az álmodozó, érzékeny lelkű, „ragyogószemű kiskölyök”-ből dacos, sorsával megbékélni sohasem tudó alkotó.

A mű szerkezeti sajátossága az időbeli csapongás. A szerző az élőbeszéd ritmusát követve, spontán idéz fel történeteket, ezzel is azt a látszatot erősítve, hogy közvetlenül az olvasóhoz szól, neki meséli kacskaringós pályájának fölsejlő epizódjait, és az idősíkból nemegyszer kitérve, a hirtelen kelt asszociációk révén egy-egy témához vagy személyhez kötődő távolabbi eseményre is rámutat.

Többször visszatérnek utalások, emlékképek, amelyek döntő befolyással voltak sorsának alakulására, illetve azok is, amelyek a jellemét formálták, s megerősítették benne a dacot, a kitartást és azt az életszemléletet, amelyek segítségével túl tudta élni a testet-lelket egyaránt sanyargató megpróbáltatásokat, és valóban íróvá-költővé válhatott.

Az egyik ilyen sarkalatos pont még az iskolaéveiből származik, amikor rongyos, mezítlábas pásztorivadékként kellett szembenéznie a pökhendi, cipős úrinépséggel, akik tudása és szorgalma ellenére sem tűrték meg maguk között. A keletkezett szakadékot nem tudta átlépni, bár akadt tanára, aki segíteni próbált neki. Olyan is volt azonban, aki igaztalanul megalázta és meg is verte.

Száműzése a hátsó padba és megbélyegzése sem törte meg az akaratát, ahogyan a családot ért traumák is csak erősítették kitartásában. A legkilátástalanabb helyzetekben is mindig akadt valami, ami utat mutatott számára. Hol egy szűk ösvényre talált, hol egy alkalmi búvóhelyre, menedékre lelt.

Hasonlóan fontos pillanat a kisrábéi gányós leányok által fekete bojtárnak nevezett ifjú életében, amikor szembefordul az őt kizsigerelő, éheztető, villanyéllel hátba verő gazdájával. Az igazságtalanság érzése elfojthatatlan indulatokat gerjeszt benne, és ekkor közvetlenül szembesül a keserű igazsággal: „az embertelenség szüli mindig a lázadást”.

Megindítóan szép az a sorsfordító pillanat, amikor egy vándorasztalostól – egy birkáért cserébe – megszerzett egy Petőfi-kötetet. Ettől kezdve állandósult benne az olvasás szeretete. A Biblia és egy Tolsztoj-kötet mellett Petőfi lett sorsának kovácsa – ekkor kezdett írni. Bár első verseit hamuvá égette, ösztöneiben tovább élt a költészet iránti szenvedély. A cselédsorsból fakadó hányattatások, a csalódások, a családtagok elvesztése, a környezetében tapasztalt szenvedés mind abban erősítették, hogy ezeket megörökítse: „az ő sorsukért kell nekem halálig énekelni” – fogalmazta meg ars poeticáját.

Az írás a megmaradás reményét tartotta éberen benne. S bár a társadalmi helyzetből adódó hátrányoktól felnőttként sem tudott szabadulni, a megkülönböztetés bélyegét örökké viselnie kellett, és emiatt rendre alakultak ki viharos konfliktusai, végül mégis az irodalom lett számára a megtartó erő. Kapcsolatba került a bihari részeken élő alkotókkal. Barsi Dániellel lapot is alapítottak (Kelet Népe). Mindez azután történt, hogy egy pályázaton díjat nyert, s ez kaput nyitott számára az irodalom felé. Mindjárt akadt egy komoly támogatója is Féja Géza személyében, de akadtak ellenlábasai is. Hamar rádöbbent, hogy a fővároscentrikus irodalmi közeg sem feltétlenül befogadó, és valójában csak önmagára számíthat. Ismét érzékelnie kellett, hogy a „cipősök” nem viselik el maguk között a mezítlábasokat.

A regényben egy cselédből lett bojtár, majd számadó szemszögéből tárul elénk a világ. Az első részben jobbára a nyomor és a kiszolgáltatottság valóságával szembesülünk. A második rész azonban – miközben az író betekintést enged a főhős családi tragédiájába is (felesége elvesztése) – már tágabb horizontot kínál: nemcsak a szűk környezet, de a kortárs irodalmi világ is életre kel. Megjelennek a kötet lapjain mindazok az írók és költők, akikkel Sinka kapcsolatba került: Szabó Pál, Zilahy Lajos, Sértő Kálmán, Erdélyi József, Veres Péter, Illyés Gyula és Németh László. Sinka viszonyán keresztül hozzájuk az olvasó szembesül a kor szellemi életét meghatározó megosztottsággal és szétszakítottsággal, valamint azokkal az arculcsapásokkal, amelyeket a költő nehezen tud feldolgozni. Egy pillanatra még az is megfordul benne, hogy feladja irodalmi törekvéseit, és visszatér a juhászmesterséghez. A sors azonban másként határoz.

Sinka István önéletrajzi vallomásában igazi társadalomrajz bontakozik ki. Hányatott sorsa mellett szociográfiai pontossággal rajzolja meg a bihari térségben élők sajátos körülményeit is.

A Fekete Bojtár vallomásai című regény nyolc évtizednyi várakozás után kerül újra az olvasók elé a teljes szövegváltozatban. Alapját az 1942–44-es kiadások képezik, de Medvigy Endre kutatómunkájának eredményeként a kötet mellékletében olvashatók a mű Pesti Újságban (1939) közzétett előzményei és a Független Ifjúságban (1945) publikált későbbi kiegészítések is. Emellett a korabeli sajtóvisszhangból is találunk egy tekintélyes válogatást. Érdemes ezeket az írásokat is aprólékosan górcső alá venni, hiszen pontosan körülrajzolják és igazolják a Sinka felvetette problémákat.

A regény már első megjelenésekor vihart kavart, ezért is jelentenek tanulságos kiegészítést a mellékletként csatolt kortárs visszajelzések, kritikák, értékelések, hiszen ezekhez (is) kötődik a mélységek bugyrait megélő és feltáró Sinka sértettsége és kiábrándultsága.

Medvigy Endre bevezető tanulmánya aprólékos pontossággal kíséri végig a mű és alkotója sorsát. Rámutat azokra a mozzanatokra, amelyek Sinkát saját emlékeinek börtönébe zárták, és ezzel korlátozták lehetőségeit is. Emellett feltérképezi azokat a kritikákat, támadásokat és politikai eredetű szembenállásokat, amelyek végül ellehetetlenítették írói pályafutását.

A könyv egészéből kiviláglik, hogy Sinka ösztönös tehetség volt. Ugyanakkor makacs és konok – amint ezt a regényben ő maga is megfogalmazta: „…én nem is kértem volna akkor se, ha éhen döglök. (…) én büszke és gőgös kis kölyök voltam”. Sorsát nem csupán származása determinálta, hanem a történelmi körülmények is. Ebben a trianoni dráma komoly szerepet játszott, hiszen az 1920-ban meghúzott országhatár az édesanyjától is elszakította.

Sinka István egy szegénysorból induló, ám reményekkel teli bihari gyermek sorsát rajzolja elénk a zsenge ifjúságtól kezdve – amikor az eperfára épített fészek nemcsak az otthonteremtés mítoszát hordozta, hanem a világra való rálátás ígéretét is –, egészen a felnőttkor szenvedésekkel és keservekkel terhelt időszakáig.

Sinka sorsának van valami különös, drámai íve, amire ő maga is utal a regényben. Alig hároméves, amikor felborul a bölcsője, és ő hosszú ideig alatta marad… Mintha haláláig kísértené ez a pillanat. Sohasem érezheti a stabilitást, a biztonságot. Egész életét feltételes módban éli le, tele bizonytalansággal, bicsaklással, küszködéssel.

A Medvigy Endre összeállította Sinka-kötet remélhetőleg újabb rést tüntet el irodalmunk vészterhes múltjából azáltal, hogy egy elhallgatott, a partvonalra szorított klasszikust vezet vissza a köztudatba. Mindezt elfogultságtól és előfeltevésektől mentesen, az irodalmi értékekre alapozva teszi – esélyt teremtve arra, hogy egy hányattatásokkal terhelt korszakot több nézőpontból ismerhessünk meg.

Sinka István: Fekete Bojtár vallomásai. IdőJel Kiadó, Pilisvörösvár, 2025.