A megszállott

Barna Sándor volt a tisztességes neve. Nem tűrte a beceneveket, sem azt, hogy ne a teljes nevén szólítsák. A fürdőszobámat kellett átalakítani, nevezetesen mindenekelőtt a fürdési lehetőséget, mert az engedetlen csípőim miatt nehezen tudtam kiszállni a kádból. Egy hirdetésben találtam rá. Az első napon nagy várakozással vártam a megbeszélt időre. Meg is érkezett, de nem hozott magával semmiféle szerszámot. Ezt önmagában is furcsállottam. Akkor azt gondoltam, felméri, mit is kell majd arrébb tenni, mennyi járólap, csempe, fugázó anyag kell a hadművelethez.

Nem így történt. Az ütött-kopott hátizsákjából elővett tizenkét hófehér gyertyát, majd a konyhaasztalra téve egy rombusz alakzatba rendezte őket, és egymás után mindet meg is gyújtotta.

– Tudja, asszonyom, én nem dolgozom, csak tiszta helyeken.

– De hiszen, itt tisztaság van! – válaszoltam sértődötten.

– Azt sohasem tudni – mondta, és a gyertyákat egyesével vizsgálgatta.  

– Nincsenek holt lelkek – mosolygott később elégedetten. – Kezdhetjük is felmérni a munkát!

Később elmesélte, hogy minden egyes napon magához hívja az itt maradottak szellemét, és hazaküldi őket a végső helyükre.

– Az hol van? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem tudom – felelte –, de soha nem jött még vissza senki sem.

Félni kezdtem tőle. Belegondoltam, hogy én itt vagyok egyedül ebben a lakásban egy idegennel, de ha már elkezdtem, hát végig is kellett csináljam. Miután feljegyezte, mi mindent kell megvennem, odakanyarította a cetli végére: „Barna Sándor rendelése”. Megkértem, hogy jöjjön velem, mert egyedül nem tudok hazahozni annyi mindent, amire szükség van. Belement.

A Lagúna Lux Fürdőszobaszalonban aztán hirtelen heves veszekedésbe kezdett.

– A zuhanykabin nem fér be. Zuhanytálca kell a mosdó miatt. El ne képzelje, hogy átvezetékelem az egész helyiséget! Itt ez csinos darab, ez megfelel.

– Nem – válaszoltam. – Akkor legyen olyan, mint egy tortaszelet, de ne érezzem magam egy kórházban! Ez éppen olyan, mint az ottaniak.

– Minek pocsékolja a pénzét? Ezt vesszük meg és punktum.

– Tudja, mit, magára kellene egy pontot tenni, talán megtanulná, ki a megrendelő, és mit akar! – replikáztam. – Ha ez nem tetszik önnek, le is út, fel is út, találok mást a munkára.

Erre megjuhászkodott egy időre, de a csempe és a fuga színénél újra megpróbálkozott. Sikertelenül.

Igazából azért nem küldtem el, mert bivalyerősnek látszott hatalmas termetével, köpcös testalkatával, és egyedül dolgozott, nem kellett mellé segéderő.

Hogyan fogja vajon az öntöttvas kádat egyedül kiemelni, és kivinni a lakásból? – ötlött eszembe. Ezt azonban már nem mertem megkérdezni tőle.

Másnap aztán megjelent, és már szerszámokat is hozott magával. A gyertyaceremóniát is megismételte, azt hiszem, a biztonság kedvéért, majd munkához látott.

– No, ez aztán az erős ember! – gondoltam magamban ahogy figyeltem, miközben dolgozik.

A kádról pillanatok alatt leszedte a csempéket, majd az egészet kiemelte a helyéről, és mire feleszméltem, már a folyosóra is kitette, végül a tárolómba is beállította. A csempéket komótosan szétválogatta, a fel nem használhatókat gondosan bezsákolta, és vitte a szemétbe. Mire felocsúdtam, már készen is volt. Nem telt el három-négy óránál több. Ezután megebédeltettem, és faggatózni kezdtem.

– Kedves Barna Sándor! Régóta érzi a szellemeket?

– Igazából, nem, csak mióta elváltam – felelte. – Négy felnőtt gyermekem van, de nem keresem őket a lángolás miatt, ami a szívemben ég, és amit ők nem értenek meg. Nem tudok én szerelem nélkül élni! Legutoljára Pestre mentem, mert egy tőlem húsz évvel idősebb hölgy lelkébe szerettem bele. Aztán a legelső gyertyázásom után kidobott. Hajléktalan lettem, egy vasúti kocsiban húztam meg magam, míg egy napon ordítozni nem kezdtem, és bevittek a pszichiátriára.

Később megtudtam, hogy most az édesanyjával lakik.

Miután végzett mindennel (egyébiránt meglepően gyorsan), megkérdezte:

– Kezeit csókolom, nem szeretne teljesen megismerni? Tudnék ám lángolni önért, de nagyon. Nem sok olyan szép nőt láttam, aki kibírta a gyertyáim és a szellemeim. Jól meglennénk.

Nagyon kedvesen búcsúztam el tőle, és azt ajánlottam, keresse meg a lelki társát, mert az nem én vagyok.

Zuhanyzás közben még most is sokszor eszembe jut ez a fura figura.

Remélem, megtalálta a boldogságát!