Évek óta a Kishavas Panzióban tartja nyári filozófiatáborát a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszéke. A táborok alatt lassan barátságok, ismeretségek szövődtek köztünk – mi, mint vendéglátók, ők, mint visszatérő vendégek. A beszélgetések néha késő estig nyúltak, és olyan gondolatokat hoztak a házba, amelyeket az ember napokig emészt. Volt, hogy csak egy fél mondat maradt meg, máskor egy egész világkép.

Már vége volt a tábornak, és épp a következő csoportot vártuk, amikor beléptem az egyik szobába az ágyneműkkel. A kis éjjeliszekrényen egy csomagot találtam – benne egy pecsét és egy lenyomat. Érdekes, mindig itt hagynak magukból valamit ezek a filozófusok.

Talán épp magát a filozófia szellemiségét.

Itt felejtett jegyzetek, mint például tavaly is: Platón, és az ő kérdései.

Aztán ott az idő, ami lehet véges vagy végtelen – és annak boncolgatása.

Most is így történt.

Visszatérve a csomagra: egy pecsét volt benne. Vörös, nehéz, kézzel faragott kő.

A tenyerembe illett, mintha ismerné a bőröm vonalait. Forgattam. Néztem. Nem értettem pontosan, miért, de valamiért úgy éreztem: ennek most itt kellett maradnia.

Tudtam, kié lehet.

Andrásé, aki már sokadszor jött a táborba, és mindig hozott magával valami csendes, mély jelenlétet.

Írtam neki:

– Itt hagytál valamit. Egy pecsétet az éjjeliszekrényen.

Válaszolt:

– Tartsd magadnál. Jövőre majd visszaveszem, amikor újra jövök.

Megkérdeztem, mit jelent a felirat.

– 謝絕冠蓋. Hszie tyüe kuan kaj – mondta. Elutasítani a hivatalnokkalapot.

Ez a mondat belém akadt. Nem hagyott nyugodni.

Milyen kalap? Milyen elutasítás?

Mit jelent ez? Utána kell néznem. Mert ha nem, nem hagy aludni éjszaka.

Hosszú ideje hordozok magamban olyan dolgokat, amelyeket talán nem én választottam.

Szerepeket, mondatokat, elvárásokat.

És most ott volt a tenyeremben ez a kő, és mintha azt kérdezte volna:

„Te mit nem kérsz már tovább?”

„Mit teszel le, mielőtt túl késő lenne?”

Egyet biztosan tudok: nem hiszek a véletlenben.

És valahol mélyen érzem, ez a kis vörös pecsét sem véletlenül maradt itt.

Vagy azért, mert nekem kell tanulnom valamit belőle, vagy azért, mert Andrásé volt, de elhagyta – és most neki kell tanulnia valamit belőle.

És itt jön az idő, amiről Veress tanár úr beszélt – ami aztán eldönti, mi az igaz.

A végtelen olykor így üzen: egy tárggyal, egy gesztussal – vagy egy elutasított kalappal. Ki tudja?

És kiderül:

A pecséten az áll, hogy „nem kérem a kalapot”, azaz nem kérem a rangot, nem kérem a külsőséget.

Azt választom, ami belül igaz.

És te ott állsz ezzel a pecséttel a kezedben – és megkérdezed magadtól:

Mi az én kalapom, amit eddig viseltem, de nem akartam?

Mit nem kérek már a világtól, amit eddig elfogadtam, mert illett, mert kellett, mert mások így várták?

Mi történik, ha leteszem?

Filozófiai értelemben ez a kifejezés az önkéntes visszavonulást, a világi rang és elismerés elutasítását jelenti.

Aki „elutasítja a hivatalnok kalapot”, az nem kér a rangból, a hatalomból, a státuszból – nem hajol meg az elvárások előtt, nem törekszik hivatalra, címre, sem külső megbecsülésre.

De mit tanít nekem ez a pecsét?

Hogy nem kell megfelelnem többé?

Hogy lemondhatok arról, amit mások fontosnak tartanak, ha az nem az én utam?

Hogy a valódi érték bennem van – nem a címekben, sem a szerepekben, amiket rám akasztottak?

Ez a pecsét: felszabadítás.

Emlékeztető, hogy megtehetem: nemet mondhatok a külső elvárásokra.

Nem kell többé kalapot viselnem, amit más választott nekem.

Hogy a címeket el lehet engedni – sőt, talán néha el is kell.

Hogy a világban való helykeresés nem mindig kifelé vezet, hanem visszafelé – önmagamhoz.

Megpróbálom. Addig is, félreteszem ezt a pecsétet hűvös, szellős helyre. Hogy egy év múlva, mikor újra filozófustábor lesz, vissza tudjam adni jogos tulajdonosának.