Tóközy Tamás atya még a 90-es évek végén került Hanságszéppusztára, és nagyon megkedvelték a hívek (de nem csak ők, hanem szinte az összes falubéli), ezért is vette mindenki olyan nehezteléssel, mikor 2015-ben a megyéspüspök úgy döntött, hogy itt az ideje őt áthelyezni egy másik szolgálati helyre. A széppusztaiak meghatódottan, könnyek közepette búcsúztak el a közkedvelt Tomi atyától, és nem nagy lelkesedéssel, de azért némi megelőlegezett bizalommal várták az új plébánost.

Kéry Lajos végül szeptember 1-jén költözött be a plébániára, és eleinte meg is szolgálta a megelőlegezett bizalmat, mert szívhez szóló szép miséket tartott, hittant szervezett a már megbérmálkozott gyerekeknek. De a falu jeles napjaiból is kivette a részét, mikor is Dányi András polgármester kérésére megáldotta, amit éppen meg kellett áldani.

Az első botrány azonban már októberben kirobbant az atya körül, amikor a 90 esztendős Szánthó „Karcsi bácsi” visszaadta lelkét Teremtőjének – jóllehet az öreg bizonyosan nem így fogalmazott volna, hiszen egész életében meggyőződéses kommunista volt, és ennek megfelelően az egyházzal és annak képviselőivel sem ápolt barátságot.

Hanságszéppusztán időtlen idők óta az volt szokásban, hogy mikor valaki helyi vagy helyi születésű meghal, a vallásától függetlenül meghúzzák a templom lélekharangját. Éppen ezért a szomorú napon az ifjabb Szánthó Karcsi – aki mondjuk ifjú már nem volt, hisz maga is 70 felé közeledett – becsöngetett Lajos atyához.

– Dícsértessék, plébános úr! – köszönt illendően.

– Mindörökké, ámen! – válaszolta Lajos atya. – Miben lehetek a segítségére?

– Meghalt az édesapám, idősebb Szánthó Károly, érette szeretném meghúzatni a lélekharangot.

– Egy pillanat! – mondta a pap, azzal visszament a plébániára. Karcsi ekkor még abban a hitben volt, hogy csak a kabátjáért megy, ám Lajos atya egy vaskos könyvvel a kezében tért vissza, és azt tanulmányozva így szólott:

– A kimutatásokban nem látom, hogy az édesapja fizetett volna egyházadót!

– Hát az az igazság, hogy az öregem nem volt az a nagy templomba járó… – vallotta meg a dolgok állását Szánthó.

– Akkor meg minek kellene meghúzni érette a lélekharangot? – értetlenkedett Lajos atya.

A kérdés Karcsit szíven ütötte.

– Mert az így szokás itt nálunk, Széppusztán! – jelentette ki meggyőződéssel.

– Ez bizony igencsak rossz szokás, ezért ennek mától vége! – zárta rövidre a vitát a pap, és békésen visszaballagott a lakásába.

Karcsi kővé váltan nézett utána. Aztán összeszedte magát, és nagy lendülettel be is robogott a polgármesteri hivatalba, ott is egyenest Dányi András irodájába.

– Mit tehetek érted, Karcsikám? – érdeklődött a polgármester.

– Képzeld csak el, ez az új pap nem akarja édesapámért meghúzatni a lélekharangot, mert hogy az öreg nem fizetett egyházadót!

– Na, ilyet sem hallottam még ebben a faluban! – válaszolta Dányi. Azonnal elővette a mobilját, és felhívta Lajos atyát:

– Szervusz, Lajos!

– Szia, András, miben lehetek a szolgálatodra?

– Te, figyelj! Itt ül nálam Szánthó Karcsi, és azt mondja, nem akarod meghúzatni a lélekharangot az édesapja emlékére.

– Jól mondja! De hát minek is kéne kiharangozni olyasvalakit, akit sosem érdekelt az egyház. Szerintem ezt ő maga sem kívánná.

– Ezt talán döntse el a hozzátartozó!

– Azóta megnéztem, ő soha egyetlen fillért sem fizetett a hanságszéppusztai egyházközség javára, szóval, ne ő döntse el, kiért kell harangozni! – replikázott a pap, és nem is volt hajlandó folytatni a vitát.

Így történt hát meg az a példátlan eset, hogy Szánthó Károlyért nem szólott a lélekharang a szülőfalujában, ott, ahol az egész életét leélte.

November elején aztán Kormos Lajosékkal játszotta el ugyanezt az atya, de a polgármesternél akkor telt be végképp a pohár, mikor távoli rokona, Elek Emilné Dányi Margit halálakor is néma maradt a harang. Rögtön az incidens után az irodájába hívta az alpolgármesterét, Koós Pétert – Hanságszéppuszta negyedik ilyen nevű lakosát.

– Valamit most már kezdeni kéne ezzel az üggyel – fejtette ki Dányi –, mert az nem állapot, hogy idejön ki tudja, honnét egy pap, aztán felrugdalja a régi idők hagyományát!

– Esetleg próbáljunk meg beszélni a püspökkel! – vetette fel Koós.

– Á, az nem fog szembe menni a papjával, anyagiasabb annál, hogysem ennyi egyházadót is veszni hagyjon.

– Akkor állítsunk fel az egyik temetőbe mi magunk egy haranglábat, aztán ott azért harangozunk, akiért akarunk.

Dányinak ettől az ötlettől hirtelen felcsillant a szeme:

– De minek is állítanánk haranglábat, mikor a halantabányai temetőben ott a ravatalozókápolna, annak meg a tornya üres!

– Tényleg, ez sem rossz gondolat! – csapott a homlokára Koós. – De mennyibe kerül egy ilyen harang, utánanéztél már?

– Nem olyan drága, hogy ne tudnánk kifizetni… – dünnyögte a polgármester, aztán szélesen elvigyorodott. – De szerintem mindenki jobban a magáénak érezné az ügyet, ha gyűjtenénk rá!

Ebben aztán meg is egyeztek, és a helyi újság, a Pusztai Hírmondó következő számában megjelent a felhívás:

 

Akikért a harang szól…

 

A harangszó a híreket vitte, a lélekharang pedig évtizedek, sőt talán évszázadok óta szeretteink eltávozását tudatta falvaink lakóival. Halantabányán, Hanságszéppusztán és Gazdagerdőn is a régi idők hagyománya ez, melyet a három falu egyesítése óta is tiszteletben tartunk, és megőrzünk. Az utóbbi időben azonban nehézségek támadtak e nemes hagyományőrzésben, nem konghat mindenkiért a harang. Ezt ne hagyjuk! Szólaltassuk meg a lélekharangunkat ismét mindenkiért! Polgármesterünk, Dányi András és alpolgármesterünk, Koós Péter ezúton gyűjtést kezdeményeznek egy mindenkiért megszólaló harang elkészíttetésére, melyet a halantabányai temetői kápolna tornyában kívánnak elhelyezni. A 2015. évi képviselői keretüket erre a célra ajánlják fel, és kérik Hanságszéppuszta község lakosait, hogy amennyiben egyetértenek ezzel a fontos kezdeményezéssel, támogassák azt! Hozzájárulásaikat e nemes célhoz a Hungária Takarék Zrt. Hanságszéppusztai Kirendeltségénél vezetett alábbi számlaszámon tehetik meg: 7982564-1935472, a közleményben álljon: »Adományok a harangért«

Köszönjük!

 

Ez a rövid hír nagyobb hullámokat vert a faluban, mint az újság többi húsz oldala együtt – hamar ez lett a közbeszéd első számú témája. Ahogy az lenni szokott, a falu két táborra szakadt. A vallásosabbak, illetve azok, akik egyébként sem kedvelték különösebben Dányit, a plébános oldalára álltak. A kevésbé templomjárók, valamint a pap személyét ellenzők viszont a polgármestert támogatták. Az egyik tábor azt hangoztatta: miért is harangoznának olyanokért, akik még annyira sem becsülik meg az egyházat, hogy egyházi adót fizessenek. A másik fél viszont úgy vélte: a templom a közösségé, így a harangnak minden elhunyt emlékére meg kell szólalnia – függetlenül attól, ki mennyire vallásos.

Dányi persze nem tétlenkedett, szokása szerint azonnal és nagy lelkesedéssel vetette bele magát a csatába. Felderítette az ország egyetlen harangöntő mesterét, aki el is jött Hanságszéppusztára, és miután megvizsgálta a tornyot, tett egy egész kedvező árajánlatot a harangra és a tartó-, valamint a húzószerkezetre. A gyűjtés is igen szépen alakult, tavaszra már komoly összeg gyűlt össze, így a helyi újság húsvéti számában csupa jó hírről tudtak beszámolni:

 

Akikért a harang szól… tavasszal

 

Decemberi számunk megjelenése óta komoly előrehaladás történt a Dányi András polgármester és Koós Péter alpolgármester kezdeményezte lélekharang ügyében. A halantabányai temetői ravatalozó kápolnában a szakemberek felmérték a helyzetet, és azt állapították meg, hogy az épület tornya eleve harangszobának készült. Ezek alapján azt is feltételezhetjük, hogy a ravatalozó építtetői, Walter Géza és hitvese, Koós Rozália – akik »Hálából, hogy poraik hazai földben pihenhetnek Isten dicsőségére és Szent Antal tiszteletére építtették e szent hajlékot«, ahogy az az épület falán lévő emléktáblán olvasható – eleve erre a célra szánták a tornyot. Ezért az új harangot ott fogjuk elhelyezni.

A 80 kilós harangot a tartó-, lengő-, és elektromos húzószerkezettel egyetemben megrendeltük, és szerződést kötöttünk Erdőss Lajos révény-alsóréti harangöntő mesterrel.  A harang és a kiegészítők elkészítése körülbelül négy hónapot vesz igénybe, így azok szállítása és beszerelése a toronyba júliusban várható. A szerkezet teljes ára a munkadíjjal együtt bruttó 1 635 760 forint lesz. A harang megvalósítására a falubeliek és az elszármazottak adakozásából már 1 009 000 forint gyűlt össze, így a vételár felét előlegként ki tudtuk fizetni. Ezúton szeretnénk megköszönni mindenkinek az eddigi nagylelkű támogatását, mellyel ügyünk mellé álltak. Mivel azonban a harang és tartozékainak költsége még nem gyűlt össze teljesen, kérjük, hogy lehetőségeikhez mérten továbbra is segítsenek – a már ismert számlaszámon szívesen fogadjuk adományaikat.

 

Az újsághír megjelenése után lényegében csak egy hónap telt el, és a szükséges pénz már össze is gyűlt, ami komoly visszhangot keltett az egyházmegyénél is. A megyéspüspök állítólag kifejtette Helyes Imre atyának, a hanságszéppusztai származású mosonmagyaróvári plébánosnak – aki egyébként sokkal inkább jóban volt Dányi Andrással, mint Kéry Lajossal –, hogy ezt az egész ügyet a széppusztai plébános rosszul kezelte, végső soron erősen elrontotta.

– Hogyan van az – fejtette ki állítólag a püspök, igaz, nem ezekkel a szavakkal, bár még ezt a finomított verziót sem erősítette meg senki –, hogy a hanságszéppusztai polgármester érzékenyebb lelkületű mint az egyház papja? Hát hova tegyem ezt a jóembert, hogy ne okozzon több kárt nekünk?

Azonban ez csak az első lépés volt a történetben, mert ami ezután következett, az végképp betette az ajtót Hanságszéppusztán Kéry Lajosnak. Július elejére ugyanis tényleg elkészült az új harang, ezért Dányi és Koós úgy döntöttek, hogy a hagyományosan július végén tartott falunapon fogják ünnepélyesen felemelni a toronyba. Igen ám, de hogyan nézett volna ki az, ha csak úgy simán, mindenféle egyházi áldás nélkül húzzák fel? A helyi plébánost nyilván nem akarták felkérni az áldásra, főleg miután a pünkösdi bérmálás utáni ünnepi ebéden azt jelentette ki a Halanta vendéglőben:

– Én aztán ennek a Dányi-harangnak közelébe nem megyek, és azt sem várhatják el tőlem, hogy bármelyik temetésen megszólaltassam!

Persze másik papot felkérni erre a feladatra a kialakult helyzetben ugyancsak visszás lett volna. Ráadásul a polgármester fülébe jutott, hogy a megyéspüspök sem vállalná a felkérést. Így aztán a polgármesternek igencsak főtt a feje, mitévő is legyen. Megint az irodájába hívta Koóst, de ezúttal Helyes Imre atyát is, hogy megvitassák, mégis mitévők legyenek.

– Ugyebár te nem áldhatod meg – mutatott Dányi az óvári plébánosra –, de mondjuk ezt nem is kérnénk…

– Persze, ez természetes – jelentette ki Imre atya. – De ebben a helyzetben többet jelentene, ha valami magasabb rangú pap áldaná meg.

– Na jó, de mégis ki legyen az? – vakarta meg a fejét Koós. – Bármelyik püspököt kérjük fel, az lesz az első kérdése, miért nem a győri áldja meg, ha pedig elmondjuk neki a teljes történetet, végképp nem fogja elvállalni.

– És mi a helyzet az esztergomi érsekkel? – kérdezte Dányi.

– Neki jó embere a győri püspök, úgyhogy ő sem fogja vállalni – ingatta a fejét Imre atya, majd hirtelen elmosolyodott. – Támadt viszont egy ötletem, de ahhoz telefonálgatnom kell. Egy-két nap múlva jelentkezem – azzal felpattant, és kiviharzott a polgármesteri irodából.

Dányiék döbbenten néztek utána, aztán megvonták vállukat, és erőst bíztak benne, hogy valami forradalmi megoldás juthatott az eszébe a papnak, mert ha nem, akkor így, egy hónappal falunap előtt igencsak benne vannak a pácban.

Helyes Imre három nap múlva jelentkezett, és olyan dolgot mondott, amitől Dányi kis híján elhajította a telefonját, aztán azonnal hívta Koóst, akinek ugyancsak leesett az álla.

Egy héttel később, egy verőfényes július eleji napon összecsomagoltak, és az önkormányzati kisbusszal elutaztak valahova; hogy merre mentek, azt a polgármesteri hivatalban is csak találgatták. Aztán a következő napon, úgy 10 óra tájban megcsörrent Sarkadi Sándor jegyző telefonja, a polgármester volt a vonalban:

– Szervusz, Sanyikám, András vagyok egyenest Rómából. Légy olyan kedves, írd ki az önkormányzati Facebook-oldalra a következő közleményt: „Községünk polgármestere, Dányi András, valamint alpolgármestere, Koós Péter a mai napon délelőtt 11-kor részt vesz Ferenc pápa audienciáján a Vatikánban, a VI. Pál teremben, ahol az egyházfő személyesen fogja megáldani a közösségi adakozásból készült temetői lélekharangot. A harangot tegnap Helyes Imre mosonmagyaróvári plébános társaságában és közbenjárásával vitték Rómába, és két nap múlva érkeznek haza. Az Őszentsége áldását hordozó harangot az idei falunapon fogják ünnepélyes keretek között felemelni a temetői ravatalozókápolna tornyába.”

 

Mint utólag kiderült, Imre atyát sem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy valaki, magas rangú egyházi vezetővel kellene megáldatni a harangot. Erről eszébe jutott, hogy még a szemináriumba együtt járt Jandó Erik atyával, aki azóta a Római Magyar Intézet igazgatója lett, neki pedig jó barátja Richard Rosenberg, az előző és a mostani pápa személyi titkára. Így aztán Helyes felhívta Jandót, vázolta neki a szülőfalujában kialakult helyzetet, ő pedig ugyanígy tett Rosenberggel. Történt még néhány telefonváltás oda-vissza, végül Imre atya nagy vidáman közölte a jó hírt Dányival:

– Úgy érzem, sikerült megoldanom a harang megáldásának problémáját.

– Na, ennek nagyon örülök! – lelkesedett a polgármester. – És kit sikerült rábeszélned? A pannonhalmi apátot?

– Nem, annál kicsit följebb merészkedtem. Jorge Mario Bergoglio atya Rómában nagyon szívesen megáldja a harangot, csak oda kell juttatni.

–  Már bocsánat, de nem hiszek a fülemnek. Te elintézted, hogy a pápa megáldja a harangunkat? – kérdezte Dányi hitetlenkedve.

– Hát igen, gondoltam, ennyit megérdemel ez a szép kezdeményezés!

Így aztán egy héttel később már Rómában is találták magukat, ahol kénytelenek voltak megállapítani, hogy Imre atyának profi őrangyala lehet, mert az ottani zűrzavaros forgalomban még a nagy olasz átlagnál is kaotikusabban vezetett, mégsem történt bajuk. Az audiencia reggelén, hogy el ne késsenek, egy kizárólag gyalogosoknak kijelölt téren hajtott keresztül, mielőtt meglátott egy kerítés tövében egy üres helyet.

– Á, ott le is parkolunk! – mondta nevetve, mire Koós csak annyit tudott mondani:

– Nyilván ezt a helyet csak nekünk tartották fenn Rómában!

De Imre atya nem reagált erre, kiugrott az autóból. A csomagtartóból elővarázsolták a harangot, amelyet még otthon egy tolókocsira erősítettek, és a hanságszéppusztai küldöttség a legközelebbi bejárathoz ment, ahol a plébános olasz nyelven hosszas megbeszélésbe kezdett az ott álló sötét öltönyös úriemberekkel.

– Ide be nem fogunk jutni! – állapította meg lemondóan Koós, ám a következő pillanatban már nyitották is az ajtót, ők pedig beléptek. Odabent aztán Helyes meggyorsította lépteit, maga után húzva a harangot. Dányi és Koós alig bírta őt követni. A vágtának az lett az eredménye, hogy a teremben a korlát mellett sikerült helyet szerezniük. Az audiencia végén, Ferenc pápa körbejárt a megjelentek között, előttük is megállt, rutinosan megáldotta a harangot, és át is vette Dányiék ajándékait, többek között egy, a hanságszéppusztai templomot ábrázoló üvegtárgyat.

Harmadnap, amikor a küldöttség hazatért a Vatikánból, egy újabb, meglehetősen izgalmas hírrel fogadták őket:

– Lajos atya már elköltözött a faluból. Állítólag hétfőn érkezik az új pap! – számolt be nekik a fejleményekről a jegyző.

Így aztán a falunapon már az új plébános, Rátonyi Ervin tartott ünnepi beszédet. Miután a harangot az öntőmester emberei felemelték a toronyba, Dányi lépett a mikrofonhoz.

– Kedves Vendégeink! Hamarosan elérkezünk a nap legmeghatóbb pillanatához: Erdőss Lajos, aranykoszorús öntőmester megszólaltatja a Ferenc pápa megáldotta lélekharangunkat. A harangot, amelynek megszületésénél sok hanságszéppusztai bábáskodott. Mert, ahogy a legnagyobb magyar, Széchenyi István mondta: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen”. Ennek a közös összefogásnak – és az önök nagylelkű adományinak – köszönhető, hogy ilyen rövid idő alatt elkészülhetett ez a harang. Sajnos mégsem elég gyorsan, hiszen a gyűjtés megkezdése óta hárman is eltávoztak közülünk – olyanok, akik szívügyüknek tekintették e harang megszületését. Az első kondulás szóljon az ő emlékükre, de azon két honfitársunknak az emlékére is, akiknek lelki üdvéért nem konghatott. És kongjon azokért is, akik az évszázadok során Hanságszéppusztáról eltávoztak.