Kémtörténet Trianon előtt

Az utóbbi években számos történelmi regényről írtam (rajongóként persze csak az olvasottak töredékéről), többek között Gál Vilmos remek Báthoryjáról is. A történész és muzeológus szerző tudományos munkája mellett fogott szépírásba: a nagyívű, élénk, cselekményes Báthory köteteivel egyéni hangú, jellegzetes karakterű írót ismerhettem meg, aki munkásságával új színt hozott a kortárs magyar történelmi regény nemrég kezdődött és napjainkban is tartó reneszánszába. Gál Vimos esetében azonban a tudományosság és a történelmi tények mindig a fikció előtt járnak, fantasy-elemekkel nem operál, nagy erkölcsi-morális tanulságokról sem ír. Regényei helyszíneit és cselekményvezetését igyekszik tudományos kutatásaira építeni, a határtalan írói fantáziát szerényen használja – leginkább csak az adott kor történelemkutatásának fehér foltjai, a párbeszédek, a csatajelenetek, a szerelmi szálak esetében. Utóbbiakkal ügyesen becsalogatja az olvasót a tárgyalt idősíkba, ezzel számtalan izgalmas érdekességet sző a történetbe a korabeli élet mindennapi részleteiről, legyen szó gasztronómiáról, orvoslásról, vagy épp udvari etikettről.

Most a Báthoryhoz képest előre is megyek az időben, meg vissza is: ugyanis az Antantmisszió 1919 című regényt olvasom, amely a trianoni döntést megelőző „utolsó pillanatokban” játszódik, és amely Gál Vilmos első regénye. Idén újra kiadták, a fülszöveg szerint ez javított, átdolgozott kiadás. Az elsőt nem olvastam, e másodikat annak fényében tárgyalni nincs módom, legföljebb szerzőnk korábbi munkájával, a Báthoryval vethetem össze.

Már az első száz oldalon feltűnt – és később sem tapasztaltam gyökeres változást –, hogy leíró részekkel alig találkoztam, hiszen azok inkább a párbeszédek fényében a szereplők mikrocselekvéseit láttatják. Az elbeszélő láthatatlan attitűdjében van valami távolságtartó, tárgyilagos érzelemmentesség. Fókuszom szinte mindig valamelyik főbb szereplőre és szűkebb környezetére irányul. Mindettől, no meg a regény nagyját uraló dialógusoktól olykor úgy érzem, mintha forgatókönyvet olvasnék.

Ez egyben igen szigorú, logikus, tiszta történetvezetést jelent – szükség is van erre, hisz olvasmányom leginkább krimi vagy kémtörténet. Az I. világháborút követően a közép-európai egyensúly helyreállításában érdekelt nagyhatalmak Párizsban folytatnak tárgyalásokat. Magyarországra amerikai katonai delegáció utazik Bandholtz tábornok vezetésével. Hazánkat a románok megszállják, az ország romokban hever, a kommün már megbukott, Horthy még nem szilárdította meg hatalmát, és azt sem tudja egyelőre senki, hol is fogják meghúzni az új országhatárokat. Ebbe a káoszba érkezik Bandholtz tábornok és kicsi, ám kulturált csapata, akik a diplomácia erejével próbálnak rendet tenni. A tábornok – legalábbis nálunk – arról vált híressé, hogy megállította a Nemzeti Múzeum kirablására fölsorakozott román katonákat. Puskalövés nélkül, határozott föllépésével, pusztán ezredese kíséretében. Akkori élményeiről pedig – magyarra is lefordított – naplót írt. Gál Vilmos is erre a naplóra hivatkozik, mint regényének autentikus forrására. Legalább annyira kacifántos ez a gondolati vargabetű, mint az akkori világ: a hivatalosan ellenségünknek számító amerikai tábornok naplója alapján tárja föl a magyar író hazánk korabeli helyzetét. Tegyük hozzá: a román megszállásra, illetve a világháborús vereség és a trianoni diktátum közti időszakra való rálátásunk többnyire hiányos vagy visszás. A korszak időben is közel van. (Egy átlagos magyar családhistóriában is megmutatkozó történelmi memóriának körülbelül az elmúlt időszak: a dédszülők, ükszülők kora.) Ha belegondolunk, a Horthy-, illetve a Kádár-korszak velünk élő emlékezése is homályossá teheti a képet. A trianoni időkről szóló könyvet – közelsége miatt is – talán bonyolultabb úgy olvasni, mint egy tatárjárásról szólót. Nehéz ezt az érzelmi érintettséget, ezt a történelmi közelséget rendezni magunkban. Feltehetjük a kérdést: ugyan mitől volna kevésbé fölkavaró egy törökkori karóba húzás, mint egy két világháború közötti nemi erőszak?

Az iméntiekkel is csak jelezni akartam: nagyon is helyet kaphat a regényben a már korábban említett elbeszélői tárgyilagosság.

Az amerikai tábornok naplója olyan külső nézőpont, amelyre szükségünk lehet a trianoni korszak rálátásához. Olvassunk csak bele:

„Majd’ megvette őket az isten hidege, amint várakoztak Horthyra, aki meglepetésükre lovon, ráadásul fehér lovon érkezett a térre. A délceg tengerész szerencsére jó lovasnak bizonyult, ugyanis az esőtől sikamlós macskaköveken lova többször is megcsúszott, és a lovasnak igen nagy lélekjelenlétre volt szüksége, hogy a nyeregben maradjon. Juli, amint meglátta a fehér lovat, azonnal odahajolt Mike-hoz.

– A ló szimbólum, mint ahogy a Gellért tér helyszíne is – magyarázta. – A fehér ló fontos áldozati állat volt a kereszténység felvétele előtt. A magyar nép ősi eredetére és különös gyökereire utal. A Gellért tér viszont a kereszténység felvétele miatt fontos: Gellért püspök itt halt mártírhalált egy pogánylázadás során, nem sokkal Szent István uralma után. Az már csak hab a tortán, hogy a román főhadiszállást is itt rendezték be.

– Értem. Látszik, szeretik a külsőségeket.

– No igen. A hatalmukat legitimizálni kell. Mit gondolsz, este milyen címen fut majd egy új darab a Nemzetiben?

– Fogalmam sincs, de te minden bizonnyal elmondod.

– Régi jó világ a címe. Állítólag Mikszáth, egy nem túl régen elhunyt, híres író műveiből gereblyézte össze Hevesi, az egyik mostani sztáríró.

– Sokatmondó cím. Érdekesnek tűnik az ötlet.”

Ezzel a fordulattal többször találkozunk a regény folyamán: a magyar származású amerikai tisztet újdonsült budapesti szerelme kalauzolja a szétszakadásra ítélt országban. A legérzékenyebb korfestést talán pont kettejük jeleneteiből kapjuk. Érzékletesek a józsefvárosi utcagyerekek epizódjai, melyek groteszk otthonosság fényét vetítik a nemzetközi kémtörténetre. Hiszen a fő cselekményszál mégiscsak kémjátszma, titkosszolgálat, műkincsrablás, gyilkosság, meg effélék.

Aki olvasott már bármilyen, két világháború között, magyar író tollából született prózát, annak igen furának hathat e könyv, hisz a drámai-lírai hatáskeltés, az érzelmi telítettség hiányzik belőle, pedig ezek meghatározták a korszak irodalmát. Ezért is lehet a regény érdekes olvasmány mindazok számára, akik közelmúltunk megismeréséhez új történeteket keresnek. Esetünkben az olvasók azon is izgulhatnak, végül lelövi-e a gonosz román kémet a szerelmes amerikai tiszt.

Az Antantmisszió viszont még számos más kérdést is fölvet. Ha némely megoldásával vitába is szállnánk, vagy épp hiányérzetünk támadna, az bizonyos: a regény kísérletnek bátor, olvasmánynak hiánypótló.

Gál Vilmos: Antantmisszió 1919. IdőJel Kiadó, 2025, Budapest.