Szinkronicitás

Lassan, komótosan szöszmötölt az íróasztal körül, lekapcsolta a rádiót, és elindult a lift felé. Négy óra múlt három perccel. Telefonjára nézett. Senki nem kereste, semmi nem történt. Leért a földszintre, nyílt a fotocellás ajtó, kilépett az épületből. A bejáratnál megállt, körülnézett, majd átvágott a toronyház mellett, a régi csemegebolt épülete mögött. Mára elege volt mindenkiből, nem akart találkozni senkivel. A sarkon, a kebabos előtt többen várakoztak. A pulthoz közel egy alacsony, kopasz férfi állt. Éppen csak rápillantott mielőtt a körútra esett a tekintete, és arra gondolt, nemsokára az állomásra ér, már csak néhány perc. Sietett, éhes volt. Bár érezte a friss hús, a zöldség, és az utcai sütöde forró gőzét, a távolságra és az időre gondolt, mely a vasúttól még elválasztotta. Haza akart érni minél hamarabb. Sokan iparkodtak körülötte. Péntek, hétvégi forgatag. A kebaboshoz érkezett, amikor a kopasz férfi sorra került. A hang ismerősnek tűnt, a gesztusok is: a kézmozdulat, a fejbiccentés, a vállak ritmusa, a karikalábak mozgása mind-mind valakit idézett régről, valakit, akit már majdnem elfelejtett, akivel valami miatt, ő sem tudja miért, soha többé nem akart találkozni.

De ő nem lehet itt. Úgy tudni, külföldön él. Párizsban, talán. Ha mégis ő az, nyilván hazautazik, oda, ahol együtt gyerekeskedtek, ahol egyazon baráti társaságba jártak, és ahová minden munkanap végén maga is hazavonatozott. De akkor találkozni fognak. Legkésőbb az állomáson. Az is lehet, hogy már most kiszúrta, figyeli, és feltett szándéka, hogy megszólítsa. Igen, biztosan így van, pedig nincs miről beszélniük. Magában már rég lezárt vele mindent. Emlékszik, hányszor csörgette meg a mobilját, üzent neki többször is. Először csak kényelemből nem reagált, később pedig azért, mert nem akart magyarázkodni. Tudta, hogy azok után, amit együtt átéltek, indokolatlanul és méltatlanul vette semmibe régi barátját. Biztosan valami fontos dolog miatt hívta. Talán segítségre volt szüksége, sőt, ez egészen bizonyos, különben miért kereste akkor, úgy nyolc éve, és annyiszor rövid idő alatt. De mit csinálhat épp itt…? Lehet, hogy elszegényedett, és most már otthon lakik az anyjával. De akkor nem állna sorba egy gyorsétkezde előtt. Vagy a fene tudja. Mindenesetre szaporázni kezdte a lépteit.

Nem nézett hátra, sietett. Mielőtt az állomásra indult, még útba kellett ejtenie a legközelebbi bankautomatát, mert készpénzre volt szüksége. Ez némi kitérőt jelentett. Nem baj, gondolta, legalább jobban meg tudja figyelni őt. A zebránál mert először hátranézni, mintegy száz méterrel arrébb. A kopasz férfi még ott állt a pult előtt, valamit magyarázott. Ez tuti, hogy ő…A lámpa most váltott pirosra. Legalább egy percet kénytelen-kelletlen várnia kell, nem mehet tovább, és nem tűnhet el addig. Nézte a lámpát, az érkező autókat, majd nem bírta ki, újra a kebabos felé tekintett. A kopasz férfi most egyenesen abba az irányba meredt, amerre ő állt. Ijedten figyelte a két fekete pontot, melyet a szemének gondolt, és abban a pillanatban biztos volt benne, hogy felismerte. Őt nézi. Mintha már indulni is készülne feléje. A lámpa ekkor váltott zöldre. Az automata még kétszáz méter innen. Átért. Az úttest jobb oldalára. Mellette tömött sorokban autók, füstös forgalom, bal felől nagy, széles üvegek, viaszszínű kirakatbabák, retró dizájn, mindenfelől világító neoncsövek. Maga elé bámulva sietett. Ő már biztosan a nyomába ért. De mit akar még tőle ennyi idő után? Miért nem vette tudomásul, hogy eltávolodtak egymástól – az akkor volt, most meg most van, hagyja őt békén.

Nem mert hátra nézni. Hogy mégis figyelemmel kövesse őt, a kirakatüvegben tükröződő utcaképet figyelte. Emberforgatagot látott csupán, kivehető alakokat nem.

Miután lehúzta a kártyát, a bank ajtaja nehezen nyílt. Bent csend. Kintről tompa morajlás, arctalan emberek szürke sokasága a járdán. A biztonságos menedék rejtekéből néhány másodpercig kifelé bámult. Nem látta őt, de biztos volt benne, hogy meghúzódott valahol a bank bejáratának oszlopai mögött, és vár rá.

Néhány percbe telt, míg kivette a pénzt. Amint végzett, arrébb lépett, és a csomagolást szolgáló kis bútorlapra pakolt. Az üvegajtó, mely a kinti lármát továbbra is kellemes morajlássá szűrte, tőle jobbra volt. Fel-felpillantott, várta, hogy nyílik, de nem történt semmi. Tétova mozdulatok után lassan elindult a kijárat irányába. Első pillantása az oszlopokra esett. Két dohányzó fiatal állt egymással szemben. Fiúk, úgy tizenhat mindkettő. Túl rajtuk a járdán, gyér tömeg, de az ismerős sehol.

Most már az állomás felé vette az útját.

Péntek délután volt. Mindenki sietett haza. Kiskabátos emberek igyekeztek vele egy irányba. Innen nincs messze a vasút. A tömeget figyelte. Ha az a valaki mégsem a bank felé indult, és nem őt követte, akkor már jóval előtte járhat. Kopasz fejet keresett, kis, kék hátizsákot, széles mozdulatokkal igyekvő embert.

Sietős léptekkel a vasútállomáshoz igyekezett. Távolabb, elég messze ahhoz, hogy szabad szemmel jól láthassa, észrevett valakit, akiben ismét felismerni vélte régi barátját. Hátizsákjából szemüveget kotort elő. A kép kiélesedett. Látta, amint ő belép egy üzletbe. Igen, stimmel, a vadászati bolt az. Szenvedélyesen szerette a puskát még annak idején is. Jó így, gondolta. Mire onnan kijön, ő messze lesz, talán már kint az állomáson. Csak rajta múlik, hogy ne találkozzanak. Uralnia kell ezt a helyzetet, hiszen mi a fenéről beszélgetnének annyi idő után. Főleg, hogy barátja évekig levegőnek nézte. De úgy véli, őt ez most nem érdekelné, a képébe vigyorogna, kezet rázna, és arról kérdezné, mi van vele. Majd jönne az alakoskodás, arról beszélne, mennyi mindent csinál, és hogy milyen emberekkel találkozik nap mint nap. Nem akarja ezt hallani. Réges-rég leszámolt az ilyenszerű alakokkal. Mármint, réges-rég úgy döntött, komoly, felnőtt emberként megteheti, hogy elkerüli az ilyenféléket. És most meg is teszi.

Elhaladt a vadászati bolt mellett. Mobiljára pillantott, tíz perc múlva öt óra. Bőven van ideje a vonat indulásáig, talán még úgy negyedórát várakoznia is kell. Ott, abban a negyedórában vigyáznia kell, nehogy összefussanak. Majd bemegy a jól ismert újságos üzletbe, odaáll abba a sarokba, ahol a friss folyóiratokat szokta lapozgatni, és majd a szeme sarkából figyeli a mi történik körülötte. Oda ő nem fog bemenni. Ismeri, sohasem szeretett olvasni. Még újságot sem. Igen, ez lesz a stratégia, ezt kell tennie. A peronra csak néhány egy-két perccel az indulás előtt megy ki.

Mire az állomásra ért, mindezt szépen végig tudta gondolni. A csarnokban a megszokott nyüzsgés fogadta. Táskák, csomagok, körülöttük emberek, ilyenek-olyanok, sorban állás, a levegő telítve a frissensült illattával, zaj, meleg, türelmetlenség. Az újságos üzlet felé indult. Zárva volt. A táblán a magyarázat: „felújítás miatt”.

Hátralépett, és visszafordult a főbejárat irányába. Fürkészve meredt a belépőkre. Egyelőre semmi. Nem látta őt. Mindegy. Kimegy a peronra. Ha nem késik a vonat, márpedig a hangosbemondó nem jelzi, nagyjából tíz perce maradt. Addig valahogy kimozogja a találkozást.

Az aluljáróban most nem sietett, mint általában. Szinte számolta a másodperceket. Hátra-hátra pillantott. Érkezők és távozók körülötte. Kéregetők keresték a tekintetét. A mellkasában enyhe szorítást érzett. Mi lesz, ha ő is így végzi egyszer. Erősödő fémszag. Szerette ezt a különös, hideg huzatot. Gyerekkorára, Pestre és a metróra emlékeztette. A tizedik vágányhoz vezető feljárónál még egy pillanatra megállt, megigazította hátizsákját, és lassan, körbe-körbe tekingetve elindult felfelé.

Nagyjából öt percet várt, mikor ott, távol, az esti napsütésben feltűnt a vonat. Ismerős arcok a várakozók között. Igyekezett távol állni a feljárótól, de azért úgy igazodott, hogy mindent észrevehessen. Nézte a zajos embereket, az utazók meg-megújuló rohamát. Mindjárt itt lesz, itt kell lennie, egyébként lemarad, gondolta. Jönni fog. Már sisteregtek a sínek, és egyre közeledett a mozdony is. A várakozók a sínektől hátrébb húzódtak. Gyerekek sikongtak izgatottan. A padon ülők hirtelen felálltak.

Éppen fékezni kezdett a vonat, mikor észrevette a kopasz férfit, akit a vadászati boltba látott bemenni. Háttal állt neki laza terpeszben, körülbelül húsz méterrel arrébb, derekára kötött pulóverrel. Ő is a beérkező szerelvényt figyelte. Lehet, hogy ő nem az, aki a kebabosnál állt… Elkapta a fejét, és a másik irányba mozdult.

Éles csikorgás, majd kinyíltak a szerelvény ajtajai. Tódulni, nyomakodni kezdtek a feszült arcú emberek. Csak a leghátsó kocsiba tudott felszállni. Nem reménykedett ülőhelyben, mégis minden kupét alaposan végig mustrált. Fáradt volt. Hátizsákját magához szorítva, izzadtan araszolt előre a túl szűkre szabott folyosón. Néha az ablak felé fordult, ki-ki nézett, őt kereste. Hol szállhatott fel?

A hering módjára állók között csak nehezen tudott előre lépni. Néhány türelmetlenebb utas szóváltásba keveredett. A fülkék tömve, a bentlévők alig fértek, és szinte kivétel nélkül a telefonjukat bűvölték. Majd hirtelen, nem értette miért, szellősebbé vált a folyosó, és a soron következő kupé üvegén át egy gyerek nagyságú üres ülőhelyre lett figyelmes. Elhúzta az ajtót, majd megkérdezte, leülhet-e. Az idős úr szelíd mosollyal bólintott, tessék csak. Hátizsákját maga fölé emelte, a tartóba lendítette, óvatosan, vigyázva, hogy véletlenül se lökje meg a mellette lévőt. Leült. Ösztönös mozdulattal kapott a mobilja után, automatikusan koppintott a jól ismert ikonra. Elsőként egy régi fényképet látott. Háttérben az Eiffel-tornyot, előtte jókedvű, negyven körüli férfit, pólóján a magyar, és a francia zászló színeivel, mellette egy kislányt, aki a copfját babrálja éppen, miközben vicces mozdulattal a férfi kopasz fejére mutat. A vastag fekete szalagot, mely a kép jobb felső sarkában húzódott, csak néhány pillanat múltán vette észre.

Hátradőlt. Tompa volt az agya. Kifelé bámult az ablakon. Elhomályosodott előtte minden. Szaladt a táj, és szaladt az idő. A mobilját maga elé tette. Kikapcsolta a képernyőt.

Nagyjából egy óra, és hazaér.

Már csak erre gondolt, semmi másra…