Szonja Zsukovszkaja szerelmi vallomása

Tavaszmeleg tenyereden ott volt
a májusi orgona arca. Én láttam, 
fehér volt, mint az anyatej, mely 
egykor elhagyta mellbimbóimat, 
és lila, akár egy megduzzadt ér a halántékodon. 

Nem szabadna verset írnom rólunk, 
hogyan metszettél meg rózsabokorként, 
hányszor tavaszodott ki bennem 
egy gyöngyvirág-álom, melynek 
az illatára emlékszem csak. 

Az ölelés virágai sem nyílnak többé 
számunkra. Szertefoszlottam benned, 
pedig tudom, szerettél, de most úgy 
érzem, mint aki madáretetőket akaszt 
fel a fákra, ám elfelejt beléjük magvakat szórni. 

Juharfenyő szeretnék lenni, ki 
félezer éven át nézi ugyanazt a tájat.
Örökzölden tündökölni akkor is, ha 
már nem leszel, tűleveleimmel
üzenni a szélnek: mennyire szeretlek.

Szonja Zsukovszkaja érzelmi élete

Tavirózsa-méhemben nyílnak
a legszebb sóhajok. Hófehér 
liliom-bánat ül vállamon. 
Madárfiókákat etetek szívemen.
Mindenki mást ért fájdalmon.

Felhőlugas alatt átindázik
hervadt borostyán-dalom. Az
égbe nyúló tujafák combjaiban
ott lappanganak a beteljesületlen
szerelmes éjjelek érszűkületei.

Mohásodnak az emlékek.
Szétgurulnak a kalárisok.
Szememben égő csipkebokrot
hordok. Tavirózsa-méhemben
nyílnak a legszebb sóhajok.