Zászlóm, az ő nevével
Nagy László bölcsőhelyét járom be – nem csupán gondolatban – a Somló és a szigligeti hegyek között, vulkáni tájon. Ez a vidék a Balaton fölött valóban tűzhányó lelkületű költőket nevelt; hadd mutassak most csak Berzsenyi eruptív természetére és verseire.
1974-ben édesanyám adta kezembe Nagy László Tűz című versének egy legépelt példányát. Nagy hévvel mondtam, s a vidéki városka szavalóversenyén a harmadik hellyel jutalmazott a zsűri.
…tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van…
Eszmélkedtem, s az évek során még inkább igaznak tartottam a gyönyörű vers minden sorát. Tapolcáról pápai diákvároskámba kerültem, s ott az érettségi írásbelin a Himnusz minden időben című vers elemzését választottam 1978 májusában. (Januárban hunyt el Nagy László. Halála másnapján az iskolarádióban fölolvastam a Ne rejtőzz, ne rejtőzz, apám a berekben…-t.)
Az iszkázi költő születésének 100. évnapja előtt útikönyvem mindössze egy vékonyka kötet, az Adjon az Isten szerencsét (Jövendő Kiadó, 1996). Kinézve az ablakon, míg Tapolcáról újra Pápa felé visz a busz, bele-belelapozok a hét istenes versét és műalkotásainak reprodukcióit összefogó könyvecskébe. Bibliofil-szép kiadvány, amit fia, Nagy András készített.
Iszkázon a szülőház fehérre meszelt fala, rajta Orosz János domborműve Nagy Lászlóról. Emlékszem az avatására és a költőkre a kertben. Ez a kép 1984. április 11. óta van velem, kísér. Tadeusz Nowakkal Kovács Pistát látom, Kálnoky Lászlót, Nagy Gáspárt, Schéner Mihályt, a költő öccsét, Ágh Istvánt, Csukás Istvánt. A buszon Gergely Ágnes ült tőlem jobbról. Egy balatonfüredi költői versenyen tudtam meg több mint harminc évvel később, hogy friss gyászhírrel a szívében, regényfordító közelállója hunyt el.
Emlékszem a mozdulatokra. Szécsi Margit tolakodónak tartja a fotósokat Pozsgay Imre beszédje előtt, Csoóri Sándor az ünnepség után egyedül vág át a gyepen a templom felé majd. Czine Mihály tanár úr, aki úgy vette aznap az ünnepségen nyakába a költő pöttöm lánykaunokáját, Rékát, mint Szent Kristóf a Gyermeket, üveg bort küldet a diákasztalunkhoz a szomszéd falu kocsmájában, ahol alkonyat előtt még egyszer összegyűlünk. Kiss Ferenc a bolgár barátaival. El is marad másnap a szemináriumunk vele. Lázár Ervin Bella Pistával. Összekapaszkodva énekelnek. Kormos István így írta versbe őket egy Fradi–Vidi-meccsen: „A tribünön fülembe kántál / két dunántúli rossz rokon, / Bella és Lázár kornyikálja: / Videoton! Videoton!”
Aztán megint a buszon. Devecsernél szállok le, s jövök haza. 1984 az évszám. Nyirádnál Halimba felé pillantok: egy nevet s egy hozzá tartozó pontos címet betűztem ki Nagy László kislámpa-tervei és falovacska-rajzai között a költő rajzos albumából:
Szalai Miklós
Halimba
Petőfi u. 21.
(Kísérlet a bánat ellen. 1980. 113. p.)
Bizonnyal a költő is gyógyteáért fordult a néhai atyához, amikor még nem lehetett kapni a boltokban a HALIMBÁRIUM-ot.
A falun túli Ajkán később álltam meg Nagy László szoborfője előtt, amit Vígh Tamás szobrászművész mintázott, s akár Orosz János az iszkázi reliefet, 1984-ben.
Tapolca szomszédságából, a szigligeti alkotóházból ki-kijőve Nagy László a Szent György-hegyünkre látott, amit versprózájában a „sárkányölőről elnevezett hegy”-nek titulált. Szent György lovagot és a sárkányt, jelképét a jó és rossz örök dualizmusának, megfestette szigligeti szobájuk falára is. Erre az ikonra látnak az írók, ha kávéfőzőjük kotyogására várnak. A festményt ma már bárki megcsodálhatja, Alföldy Jenő verselemző könyvének borítóját díszíti. („Egy szenvedély margójára”, 2005.) Nagy László Szigligeten született verse nem csupán a gyermekek számára kedves és becses:
Balaton parton
a nádi világban
megbújtam egyszer,
s csodaszépet láttam:
bóbitás nádon
nádiveréb-fészket,
sásbokor alján
kis vízicsibéket.
Vad ruca moccant,
topogott a vízre,
barna liléit vízi útra vitte.
Senki se látta,
csak magam csodáltam,
ott a víz partján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel,
s haza indultam
nádihegedűvel.
Az alkotóház kertjében több fotó is készült a költőről, s a felvételen, amelyen a tövises vadcitromfánál áll, Nagy András hitelesen láttatta az édesapját. (Látható a posztumusz Krónika-töredék első műmellékletén, 1994.)
2010. június 15-én Tapolcán, a városi múzeumban megtekinthettük a költő rajzait, festményeit és kinagyított kalligrammáit. Nagy László ábrázoló hajlamait és tehetségét (Pápán A. Tóth Sándor volt tanára) fia, a tipográfus művész, a fent említett könyv megálmodója, betűinek kalligrafikus rajzolója, Nagy András örökölte. Móricz Erdély-trilógiájának vitéz és szabad hajdúkapitányát hívták így, édesapja ezért adta néki az András keresztnevet. Nagy András készítette többek között édesanyja, Szécsi Margit verseskönyveinek fedőlapjait is. Ám szépen metszett betűi szintúgy messziről fölismerhetők édesapja képverseiben (Árvácska sírverse). Nagy András és a tapolcai Szabó László festőművész osztálytársak voltak a művészeti középiskola falai közt, barátok a főváros utcáin és itt, a Balaton partján. Nagy László a fia, András (Bundi) ballagására egy gyönyörű verset írt. Kísérőének fiának – ez lett a végleges címe:
Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó észt hajt,
s fiúk, hazaértek, fiú, haza érsz majd.
Minden archetipus-vércsöpp, nem hazúdom,
benned haza ér majd az egyigaz úton.
Nagy András e felnőttavatási rítus alatt T. Szabó László vállán tartotta a kezét. Itt jártamkor, legutóbb, már ő sem lehetett az édesapjára emlékezők között, az iszkázi kertben nem lapogathatták meg Szabó Lacival egymás vállát. (Léka Géza meg én, pár évvel fiatalabbak – tehettük csak.) Hallgatag ült Ágh István a családtagok között. Kevés olyan testvérpárt tart számon irodalomtörténet-írásunk, mint éppen kettejüket, akik kikezdhetetlen rangú költői pályájukkal adhatnak példát. Sebő Ferenc is itt volt, énekelt verseket adott elő, ugyanúgy, mint évtizedekkel ezelőtt, az 1984-es költészet napján, az emlékház avatásán. Akkor Nagy László már hét esztendeje hiányzott. A körtefa viszont megvolt, amelynek tanítását hagyta ránk: Megcsavarhatták a szelek háromszor is a törzsét, mégis gyümölcsöt adott bőséggel. Ezt a fát Kovács Endre fotózta, T. Szabó László pedig triptichonjába komponálta. A fa sincs meg ma, megvénült, ki kellett vágni, ám a kert idén is hívja mindazokat, akik számára ma is eleven a költő üzenete. S amire nem támadhat már fűrész foga: Nagy László tusrajzán (a Június című Szécsi Margit-költemény sorai mellett) 1964-ből egy olyan fiatal nőt látunk, aki egy méhektől roskadó hársfát ölel át… Megjelent a Szárny és piramis 16. oldalán is! (Nota bene! Szólnom kell róla Szentendrére Weiner-Sennyey Tibornak! Magyar Helikon, 1980.)
A Somló alatt nyitom újra az Adjon az Isten szerencsét kötetkét. Az ablakra szemerkél az eső. Diákkoromban Pápán egyik meglepő filoszélményem az volt, hogy Biblia nélkül nem értettem Nagy László verseit. Beszélni jól tanárként is csak ama könyvvel a kezemben tudtam beszélni, ha szerelmes versben kétféle „leánytípust” kellett megkülönböztetnem. (A mély lelki életet élő Mártát és az inkább gyakorlatias Máriát lásd: Luk. 10,38–42. )
Márta ha zsákol,
mázsákkal táncol,
Mária felizgul
nádsusogástól.
Márta szelíden
simítja ingem,
Mária ököllel
üti a szívem.
(Nagy László: Márta és Mária)
Aztán a Himnusz minden időben strófáján döbbentem meg – már a maturandusomat és bölcsész abszolutóriumat igazoló bizonyítványokkal a birtokomban –, hogy az meg Pál apostol szavait rejti rímbokrában:
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!
(Nagy László)
Lásd:
„Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját...”
(Pál levele az efezusbeliekhez, 6,17.)
Bizonyára sokan elcsodálkoztak már azon az amúgy vitathatatlan tényen, hogy Nagy László Ady és József Attila után: bibliás költőnk. Gyermekkorának mesés-babonás világa és egész neveltetése szintén predesztinálta e hangra. Monográfusa, Görömbei András írja:
Nagy László katolikus családban nőtt fel, a katolikus liturgia elemei alakították napjait. Templomba járt, imádkozott, ministrált, bérmálkozott. A szeptember eleji iszkázi búcsúra, ha csak tehette, később is hazajárt.
Rajzolt lovak és angyalok, az iszkázi határban festett kétkeziek, faragott betlehemes jászol, bekecsben és magas süvegben kántáló fiúk, csodaszarvasok bukkannak föl a versek között. Nagy László képzőművészként is művelte, dehogy magyarázta a csodát. Ugyanúgy: verseiben krisztianizálódva a pogány motívumok (karácsonyfájukon mindig ott állt a sütemény-csodafiú-szarvas), a profán mindennapos tárgyak megszentelődve (hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba-Jézus), s az Erato érintésétől ihletett képek amor sanctusiakká finomodva sorakoznak utánozhatatlanul és megismételhetetlenül:
A hajló meggyfán megkötözve
egy fehér angyal reng, röpös,
meggyet szakítok, elpattantom,
attól lesz ajkad vérvörös.
Ez a Nagy László-kötetke egy opus kivételével csupa ismerős dalt tartalmaz (Adjon az Isten szerencsét,/szerelmet, forró kemencét...), amiket a Sebő Ferenc szerzette dallamokkal dúdoltunk is annyiszor. (A verset megzenésítette és előadta a Kaláka együttes, valamint Vitai Ildikó is.) Éppen ezért essék szó a Karácsonyfás ember című rímtelen költeményéről, mely a költő – életében – utolsó könyvében, a Versben bujdosóban látott napvilágot, s a négyesztendős gyermek, Nagy László élményét rögzíti. A gyermek szál ingben, mezítláb szökött el karácsony tájt otthonról. Ám egy világháborút járt tüdőbeteg ember meglátta a hóban lépkedő csöppséget, s a kérdésre – László helyett „Hová iparkodsz, Zászló” (sic!) – választ se igen várva, begombolta kabátjába a kis szökevényt. Később a szoba biztonságából a gyermek megpillantotta még egyszer megmentőjét. Ment a hóban ott künn, hóna alatt fenyővel. A hetvenes évekre maradandó látomássá növesztette ezt az élménypillanatot Nagy László. S úgy, ahogy azt az előtte járók és néhány kortársa is tették, Nagy László zászlónk trikolórját komponálta minden látványos hűségeskü helyett a sorokba, a vérpirosat, a hófehéret és az örökzöldet:
Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére
szalagjait örökzöld lovára...
(Garay János a XIX. században a „hon három színét” pillantja meg a tájban:
Játék-e ez, avagy jelenség
A Balatonnak partjain?
A tóhosszant fehér, veres, zöld
A változékony parti szín.
Radnóti Miklós szemérmes ragaszkodását titkolná is, meg nem is dedikációjában:
...ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Pilinszky János a Háromszínű lobogó című versében tett így, Sütő Andás pedig a pusztakamarási vacsoraterítéken nevezett meg piros, fehér és zöld étkeket.)
Csokornyi istenélményű verse gyönyörű és nehéz ajándék lett számunkra. Velem voltak a buszon Pápáról jövet. Diákkoromban, 1975-ben az ottani sétálóutca könyvheti sátrában vettem meg Nagy László verseinek négy kötetét. Aztán július 10-én Simon István temetésén Bazsiban a közelében állhattam. Juhász Ferenccel együtt jött a szertartásra, vadonatúj tengerkék öltönyében. Szeptemberben a Március 15. téren, egykori iskolájának közelében, egy Nagy László-intelmet másoltam Károli-bibliám belső borítójára, amit a padragi Bábás tiszteletestől kaptam:
Tisztának a tisztát őrizzük meg,
oltalmazzuk az időben, ámen.
N. Pál József barátom első könyvének címe is ez lett 2001-ben:
„Tisztának a tisztát őrizzük meg…”
A busz hazafelé Zalahalápon át közelít Tapolcára. A hegyet elbányászták, akár a Ságot. 1952-ben Ágh István innen pillantotta meg autóbuszról a Balatont. Szülei ekkor íratták be a tapolcai gimnáziumba. A kollégiumból biciklin kerekezett ki bátyjához, Nagy Lászlóhoz Szigligetre. A Malom-tónál állt meg, miután leérettségizett, majd Budapesten kezdte a tanévet 1956 őszén. A gimnáziumi tablón fényképe alatt a neve még Nagy István… Látom a sötétedő utcán az elázott ünnepi zászlókat. Vajon kinél van Nagy Lászlóé? Nekem az ő zászlója tetszik.
