„Zsúfolt nézőtér fogadott, tíz percig taps volt”

„Az előadás nem idegen előttem. Nem első személyes fellépésem. Az érzés nem új. De kellemes. Valósággal felvillanyoz, ha embereket látok, akik a szavamat hallják és megmozdulnak. Az írónak szüksége van arra, hogy néha személyesen is érintkezésbe lépjen közönségével, az ilyen érintkezések titokzatos, szép kapcsolatokat teremtenek. Különösen nekem jelent sokat az ilyen érintkezés, aki mindig visszavonultan éltem és az irodalmon kívül, – mondjuk így: a munkámon kívül – nem érdekel semmi” – vallotta mindezt Kosztolányi Dezső önálló szerzői estjén, 1925. november 26-án.

A gazdag programnak a Zeneművészeti Főiskola adott otthont, az előadókat pedig az író kérte közreműködésre. Az ünnepi alkalommal Nagy Endre bevezető konferanszát követően többek között Jászai Mari szavalt, és Ascher Oszkár adta elő a Káin című novellát. Ódry Árpád szintén verseket mondott, Kiss Ferenc pedig a Szülőföldem és az Üllői úti fák című műveket énekelte el a Lányi család (Viktor és Ernő) megzenésítésében. Különlegességet jelentettek Mirkovszky Mária modern verstáncai: az író, filozófus és táncpedagógus Dienes Valéria tanítványa az Azon az éjjel, a Játék és a Lángok között című költeményekre – melyeket ismételten Ascher adott elő – mutatta be mozdulatművészeti produkcióit. A Kosztolányit még a halálos ágyán is vigasztaló színész ezenkívül A véres költő című regényből citált oda egy jelenetet: azt a passzust, amikor Nero megmérgezi Britannicust. Végül újabb versek kíséretében műfordítások következtek, utolsó műsorszámként pedig maga Kosztolányi Dezső lépett színpadra, s üdvözölte közönségét.

„Szerzői estem fényesen sikerült. Zsúfolt nézőtér fogadott, tíz percig taps volt” – számolt be az író édesapjának pár nappal később. Az estről Füst Milán szintén megemlékezett a Nyugatban (1925. december 1-jén), mély barátsága tanúságtételeként: „A nyilvánosság iránti ellenszenvemen áttört egyetlen mély érzés: a meghatott szereteté. Az iránt, aki annyit dolgozott és annyi szépet hozott létre. […] Műhelye már teli van, már férőhelye sincs s ő még mindig lázas, fűti a kötelezettség, amelyet maga iránt vállalt, hogy halála percéig dolgozni fog. […] Értem dolgozik, azt akarja, hogy életem szebb legyen…”

Nem ez volt azonban az egyetlen alkalom, amikor Kosztolányi a nyilvánosság előtt beszélt, illetve egyáltalán, a teatralitás mint olyan eleve erősen meghatározta az életét, a színház köztudottan sosem állt távol az érdeklődésétől. Nemcsak színikritikákat írt sokat, de fordított is színdarabokat, a premierek előtt pedig rendre bejárt a próbákra, hogy hallja a szöveget „működés közben”, a színpadon. Mindemellett maga is írt drámákat, köztük egyfelvonásos bábjátékokat. Többször nyúlt a „színház a színházban” megoldáshoz, amivel nem utolsósorban a színjátszásnak, illetve intézményeinek a kritikáját is nyújtotta. 1922 és 1925 között írt dramolettjei például kötetben ugyan nem jelentek meg (csak folyóiratban), nem egyet közülük színházban is bemutattak. Élete végén pedig az Édes Anna színpadi változatán dolgozott, melyet végül felesége, illetve Lakatos László fejezett be, 1937 februárjában pedig be is mutatták a Belvárosi Színházban, Bulla Elmával a főszerepben.

Hogy mennyire izgatta Kosztolányit a darab sorsa, mutatja, hogy a munkát még az Új Szent János Kórházban, szenvedésekkel teli haldoklása közepette is nyomon követte. Amikor az életmentő gégemetszés miatt elveszítette hangját, és már csak beszélgetőlapokon keresztül tudott kommunikálni a környezetében lévőkkel, akkor is érdeklődött a bemutató ügye felől: „Mi van Édes Annával?” Majd másutt a következőket írta: „Nincs sok javítanivaló? Édes Anna Írta: K D. Színdarab: írta Görög Ilona, Moviszter és Druma írta: K Á. […] Kiosztották a szerepeket? Első darab lesz?”

Kosztolányit egyébként már az 1910-es évektől foglalkoztatták a színházi reformgondolatok is: tudósított a Thália Társaság és más úttörő kezdeményezések előadásairól, valamint érdeklődéssel fordult az irodalmi kabaré műfaja felé. Nagy Endrével közösen például A Pódium címmel akartak vállalkozást nyitni. „Összeálltunk volna öten: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Harsányi Zsolt, Szász Zoltán meg én. Két színészünk is volt: Paulay Erzsi meg Ódry Árpád. Sociétaire alapon társultunk, megosztottuk volna a jövedelmet. […] mindenkinek, mint valami újságnál, rovat járt volna ki: Kosztolányi a versek rovat vezetője, Harsányi a Chanson grivoise (a vidám sanszon) rovat vezetője, Karinthy az aktuális szatíráé, Szász a társadalomtudományé, magam pedig konferáltam volna” – emlékezett vissza később Nagy az epizódra kalandos életregényének lapjain. A kezdeményezés végül a budapesti főkapitányság engedélyének késedelme és a történelmi események miatt hiúsult meg.

„Mióta az idő forradalmasan megfordult, magam is másképp cselekszem, mint annak előtte. Gyakran járok színházba. De nem a nézőtérre, hanem a színpadra és onnan nézem – izgalmas dráma – a nézőteret, mely […] egy másik eleven színpadot mutat nekem. Elhidegültem a feslett dráma iránt, mert a hétköznapjaink is súlyosak a drámától.” Az idézett gondolatokat Kosztolányi 1919 májusában tette közzé a Színházi Élet hasábjain. A Tanácsköztársaság idején ugyanis az írók (miután újságíróként nem tudtak azokban a hónapokban pénzt keresni, vagy a papírhiány, vagy a sajtódirektórium diktatórikus intézkedései miatt) ún. „függöny előtti alkalmakat” vállaltak.

A Pesti Napló 1919. március 25-i száma tudósított először arról, hogy ezentúl a színházakban, a produkciót megelőzően és a felvonások között, írók tartanak előadásokat „a forradalom mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a művészet új kérdéseiről”. Kosztolányin kívül ilyen jellegű előadásokat tartott például Babits Mihály, Karinthy Frigyes és Tóth Árpád. Nem tudjuk, önkéntes alapon ment-e a szereplés, vagy kötelező érvényű előírás volt, mindenesetre a színházi propagandaügyek intézésével megbízott Halasi Andor szerint nem volt kényszerhelyzet. Az avantgárd művészként induló, s később Moszkvába emigráló Mácza János ellenben még a kommün idején, a Vörös Lobogó hasábjain, elégedetlenségének adott hangot, amiért „a bevezető előadásokat olyan emberek tartják, akik a forradalom napjáig teljesen távol állottak a kommunizmus lényegétől, sőt, az új világfelfogás szempontjából kompromittált egyének”. Meglátása szerint közhelyeket bárki tud mondani, igazán szuggesztívak pedig csak azok lehetnek, akik a „lényeg átélésének forróságával” beszélnek az eszméről. „Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Gábor Andor, Molnár Ferenc, Babits Mihály, Móricz Zsigmond nem ezek az emberek” – jegyzi meg Mácza konklúzióként.

Az 1920-as években Kosztolányi ugyancsak számos alkalommal beszélt a nyilvánosság előtt. Trianon után, nem utolsósorban szabadkai születése okán, ő is fontosnak tartotta a szoros kulturális együttműködést az elcsatolt országrészek alkotóival. Számos szövegét másodközlésben hozták a fontosabb határon túli lapok, sok esetben azonos időpontban a budapesti megjelenéssel. Kuncz Aladár például még a Pacsirta című regényt is elkérte folytatásokban (a szöveg elsőként a Nyugatban jött) a kolozsvári Ellenzék számára, valamint előadás tartására kérte az írót.

1923 júliusában történt az a sajnálatos incidens, amelynek elsősorban Karinthy Frigyes magatartása volt az oka. Karinthy ugyanis egy hónappal korábban járt Kolozsvárott, de lemondta meghirdetett fellépését. Később mindezt pótlandó, Kosztolányival közösen akart Erdélybe visszautazni, aki örömmel vállalta a szereplést. „A műsor első felében Karinthy egy előadással és egy komoly novellával, Kosztolányi pedig verseivel és műfordítással szerepelnek. A műsor második felében Karinthy legújabb humoreszkjeit fogja felolvasni, Kosztolányi a modern líráról tart előadást, amelynek keretében francia, német, angol stb. lírikusok verseinek saját átkomponálását mutatja be” – tudósított a várva várt eseményről az Ellenzék 1923. július 3-án. Egy héttel később azonban már arról számolt be a napilap, hogy a Magyar Színházban meghirdetett matiné elmarad, miután Kuncz sürgető érdeklődésére válaszként a következő távirat érkezett: „Karinthy és Kosztolányi ismeretlen helyen nyaralnak.”

Karinthyval ellentétben Kosztolányi igyekezett kimagyarázni a kínos helyzetet, s az alábbi levelet intézte Kunczhoz, melyet a kolozsvári szerkesztő nyilvánosságra is hozott: „éltem a gyanúpörrel, hogy Karinthy cserben hagy, mint azt már sokszor tette, nemcsak velem, hanem mindenkivel. […] elmentem lakására és a szakácsnétól megtudtam, hogy már három napja nincs Budapesten, a Balatonra ment nyaralni egész családjával, állítólag Kenesére […] Én azonnal sürgönyileg értesítettelek téged, hogy előadásom elmarad, lehetőleg halasszátok őszre s prolongáljátok azt a szeretetet, amelyet meg is érdemlek. Hidd el, hogy lemondva a tiszteletdíjról, minden áldozat vállalásával gyalog indulnék el, hogy érdemesnek mutatkozzam az ottani közönségre. De nem tehetem ezt. Karinthyt várják, aki egyszer már nem utazott el a felolvasására. Nem engedhetem meg, hogy csalódott színház fogadjon és a távolmaradó primadonna presztízsét növelje azzal, hogy én megjelenek nélküle is.”

Szintén 1923-ban történt, hogy a Renaissance Színház műsorra tűzte Fernand Crommelynck A csodaszarvas című drámáját, melyet Bárdos Artúr rendezésében, Tőkés Anna vendégszereplésével és Márkus László díszleteivel mutattak be. Bár a színpadi művet hivatalosan Karinthy fordította, az első három előadás alkalmával Kosztolányi tartotta a bevezető konferanszot, sőt eredetileg ő hívta fel a színház vezetőségének figyelmét arra drámára, amelyet korábban Ferenczi Sándor ajánlott olvasásra a számára. A premiert követő kritikák nemcsak a bemutatott műről, hanem Kosztolányi konferanszáról is megemlékeztek. „S kérem viselje el köszönetemet Kosztolányi Dezső úr, a poéta, buksi hajú nagy fiú, lágyan raccsoló nyolcadikos, aki conférence-t olvasott a rivalda előtt a nagyérdemű közönségnek. […] Kosztolányi úr ritka képzett író; hatásos alak és megindító hang; akármelyik isten örülne Kosztolányi úrnak, ha véletlenül papnak megy s az egekért prédikál egy eklézsiában” – írta például Szép Ernő a Színházi Élet hasábjain.

Azt is tudjuk, hogy 1926-ban Kosztolányi tartotta a bevezető előadást az Ady Endre halálának ötödik évfordulójára rendezett A halottak élén című emlékünnepen, ahol felesége, Harmos Ilona színésznő is fellépett, és három verset adott elő. Móricz 25 éves írói jubileuma alkalmából ugyancsak rendeztek ünnepséget (1927 májusában), ahol pedig Szabó Dezső bevezetőjét követően lépett a színpadra Kosztolányi, s Móricz Zsigmondról címmel tartott előadást. Mindemellett számos Nyugat-est is említhető, külföldi és vidéki felolvasókörutak, összességében tehát számos olyan alkalom, ahol az író személyesen is találkozhatott közönségével.

Ide kívánkozik még annak említése, hogy Kosztolányi színikritikusi minőségében sem fogta vissza magát, ha „szereplési lehetőség” kínálkozott. Egy-egy bírálat megírása előtt a főpróbát és a bemutatót is végignézte, cikkét pedig még aznap éjjel leadta a szerkesztőségben, hogy másnapra megjelenhessen. Illés Endre, aki rendre közös zsöllyében ült vele a próbákon – miután az egyes napilapok munkatársainak a színházak állandó helyet biztosítottak –, így festette le a nézőtérről figyelő Kosztolányit: „Elmosolyodott, gyönyörködött. Ha valami nem tetszett neki, fintorított, majd kíváncsian, izgatottan előrehajolt, ha érdekelte a játék. És egy-egy váratlan fordulatnál ő is megfordult: vajon az író bukfencét hogyan fogadja a közönség?” A szünetekben aztán többen körbevették, miután „könnyed, világos, szellemes megjegyzésekkel” már ott előadta a megírás előtt álló kritikát.

Legendás epizód volt az is, amikor az író 1929-ben publikálta Az írástudatlanok árulása című cikkét, melyben alaposan nekiment Ady Endrének. A sokak szerint csak pamfletnek minősíthető szöveg megírásához A Toll című lap által meghirdetett ankét adta az apropót, a költő halálát követő tizedik évben. Kosztolányinak ekkor az első dolga az volt, hogy többeknek is felolvassa a később nagy vihart kiváltó sorokat. A Nyugatot szerkesztő Osvát Ernő és annak súlyosan beteg lánya után Gellért Oszkárnak adta elő a munkát, méghozzá meglehetős teatralitással, Ady gipszből készült arcmásával szemben ülve.

A harmincas években Kosztolányi már főként irodalmi társaságok vezető tagjaként tartott felolvasásokat. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságában számtalanszor szerepelt, de Magyarság és európaiság című nagyívű tanulmányát – mely később Lenni vagy nem lenni címmel jelent meg – például már az Otthon Írók és Hírlapírók Köre dísztermében, a Magyar Írók Egyesületének éves első közgyűlésén olvasta fel, 1930 februárjában. A nyilvános szereplés előtt a Nyugat szerkesztőségébe hívatta Esztergomból Babits Mihályt, hogy először neki és megint csak Gellért Oszkárnak adja elő mondandóját.

A La Fontaine Társaság – mely szervezet fő célkitűzése magyar művek külföldi, illetve idegen nyelvű alkotások magyarországi megismertetése volt – társelnökeként Kosztolányi Dezső ismételten többször előadott: 1928 szeptemberében saját költeményeiből szavalt, 1932 végén pedig, a Magyar–Francia Kapcsolatok Irodalmi Társasága estélyén, francia nyelvű szövegét olvasta fel L’instrument de la littérature hongroise (A magyar irodalom hangszere) címmel.

Az írót emellett gyakori vendégként üdvözölték a Magyar Cobden Szövetségben is, mely szervezet célja a gazdasági és a kulturális élet közötti kapcsolatok megteremtése volt. A társaságban – amelyet erős szálak fűztek a szabadkőművességhez – rendszeresen szerveztek szemináriumokat, ahol Kosztolányi 1930 januárjában az irodalom jelentőségéről beszélt, 1932-ben A szavak titka címmel tartott előadást, egy évvel később pedig vitatkozott a „politizáljon-e az irodalom” kérdéséről. Mindezek mellett Schöpflin Aladárral szópárbajt vívott nyelv és nemzetiség témakörben, majd 1934 novemberében Ignotus Pálhoz hasonlóan (és vele azonos időpontban) Író és társadalom megjelöléssel osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel.

A számos előadáson és felolvasáson túl – melyek közül mindössze néhányat volt alkalmunk felvillantani e helyütt – Kosztolányi Dezső többször szerepelt a Magyar Rádióban is. A történelem azonban mostohán bánt ezekkel a hangszalagokkal: legjobb tudomásunk szerint egyetlen forrásanyag sem maradt fenn az íróhoz kapcsolódóan. Kosztolányi hangját tehát mi már nem hallhatjuk, mindössze tolmácsolhatjuk leírt gondolatait, ezáltal is örökül hagyva munkásságát az utánunk jövőknek.

Az „Akarsz-e játszani mindent, mi élet…” című Kosztolányi-est bevezető beszédének szerkesztett változata. Produkció: TIT Váci Mihály Irodalmi Színpad. Szerkesztő-rendező: Felföldi Gábor. Helyszín és dátum: Agóra Veszprém Kulturális Központ, 2025. december 10. A program felvétele hamarosan a YouTube felületén is megtekinthető lesz.

F. Tatai Lívia fotói az eseményről a lapozható képgalériában láthatók.