Münchausen báró meséiből, 4. rész

Edwin Morgan skót költő (1920–2010) néhány évvel a halála előtt, 2005-ben megjelentetett egy vékony füzetet Tales from Baron Munchausen címmel Glasgow-ban, a Mariscat Pressnél.
A kötetben publikált tizenkét parabolaversben Morgan a nagyotmondó báró oroszországi kalandjait írja újra a maga sajátosan ironikus, szatirikus, szórakoztató módján. A skót költő modern kori irodalomtörténeti szerepe, nemzetközi kultusza méltóvá teszi e humoros kis kötetet arra, hogy a magyar olvasó is megismerje a benne foglalt verseket Turczi István kiváló fordításában.
 

Amikor Konstantinápolyban időztem
My Sojourn in Constantinaple

„Konstantinápolyban bármi megtörténhet.”
Ez egy régi török mondás, ha jól értesültem.
Mindenesetre a figyelmükbe ajánlom.
Szavaim igazságát némelyek kétségbe vonják.
Egyesek szerint „Túl sokat vízipipáztál”,
Mások azt vetik a szememre, hogy „dervisekkel láttak”.
Bevallom, engem nem érdekelnek a spekulációk.
A tények embere vagyok, és ezeket most feltárom.

Bár az oszmánok fogságába estem, jól bántak velem.
A szultán méheit vigyáztam, reggel kiengedtük őket,
Este vissza a kasba. Egy este azonban, kedves barátaim,
Egy méh kinn maradt. Hogy hol volt?
Két barna medvével került összetűzésbe, ott volt!
A mézért folyt a viaskodás a két medve és a méh között.
Tudtam, hogy a szultán megbosszulná méhe elvesztését.
A személyzet minden tagjának volt egy ezüstfejszéje,
Én az enyémet a medvék felé hajítottam,
De az irányt változtatva a saját kis török röppályáján
Repült tovább egyenesen a Hold felé; egyre feljebb
És feljebb, míg bele nem állt a holdsarló szarvába.
Vissza kellett szereznem! De hogyan? Barátaim, mindig
Van megoldás. A zsebemben lapult pár szem törökbab,
Ami köztudomásúan gyorsan és magasra nő. Sebesen
Elvetettem, kihajtott, és hamar szárba szökkent, s én
Jó brit módjára felkapaszkodtam rajta, fel, a Holdra.
Hát ilyen egyszerű ez. Megtaláltam a fejszémet, és indultam
Volna vissza. Ám ha megengedik, felfedem egy olyan részletét
Történetemnek, amit lehetetlenség volna kitalálni.
A bab az erős napban kiszáradt, összezsugorodott,
Ezért összesodortam egy Holdon talált ruhából font
Ócska kötelet. Már csak öt mérföld volt hátra
A földet éréshez, amikor a kötél egy erős széllökéstől
Elszakadt, én zuhanni kezdtem, de a föld szétnyílt
Előttem, s egy irdatlan mély gödörben találtam magam!
Szerencsére a körmeim nagyon hosszúak voltak,
Így szorgalmas vakondok módjára kiáshattam magam
A bámészkodók legnagyobb ámulatára.

Volt rajtam néhány zúzódás, de elégedett voltam. A medvék
Elcammogtak, a fejsze kicsorbult, a lényeg, hogy megvolt,
És a méh is élt, és tette tovább a dolgát, a szultán örömére.

*
Jótett
A Good Deed

Egyesek szerint Münchausen csak egy szájhős,
Akinek túl gyakran elsül a puskája, és túl vadakat beszél.
Kedves barátaim, nem az én feladatom, hogy megvédjem magam.
Én nem teszek mást, csak a közönség elé tárom, ami velem történt.
A döntés nem az én kezemben van. Akkor mi is volnék én?
Mint tudjuk, kapitányként szolgáltam az orosz császárnő seregében.
Megöltem pár törököt. Gibraltár ostrománál az angolok pártján
Álltam. Megöltem pár spanyolt is. De mind háborúban történt,
Ahol a bibliai parancs érvényét veszti. Megöltem pár vadállatot is,
Néhányat önvédelemből, néhányat vadászszenvedélyből.
Felróható ez nekem? Kérem, valljanak színt!

Ha már az állatok szóba kerültek, elmondok egy történetet.
Nyár volt, és a litván erdők mélyén vadásztam.
A távolban észrevettem két vadmalacot, a kisebbik elöl,
A nagyobbik szorosan mögötte. Rájuk lőttem, de elhibáztam.
Az első egyetlen visítással elszaladt, láthatóan sértetlenül.
A másik, egy leszegett fejű, öreg koca, különös módon
Meg sem moccant, türelmesen várt, amíg oda nem értem hozzá.
A kezemet elhúztam előtte, de semmi: vak volt szegény,
A szájából még mindig egy apró malacfarok lógott kifelé.
Tehetetlenül állt, moccanni sem mert, de nem tőlem tartott,
Nem az ember és a füstölgő puska szagától. Megérezte,
Hogy nem én vagyok az ellenség. Megragadtam a farkincát,
És vezetni kezdtem az állatot, aki engedelmesen kocogott
Mögöttem, vissza az odúja felé.
Tessék mondani, akkor ki a cinikus?
Azért találtam ki ezt a történetet, hogy jobb színben tűnjek fel?
Tényleg segítettem ezen a szerencsétlen állaton?
Tudom a választ. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül.

*
Bitófa Gibraltárban
A Gibbet in Gibraltar

Én nem az vagyok, aki lenézné a technika vívmányait.
Az erős kar és a gyors észjárás alapvető fontosságú,
De néha többre van szükség! Hadd meséljek valamit
Gibraltár ostromának idejéből, amikor néhány angol
Barátomnál jártam vendégségben. Sőt, még jobb,
Volt köztük egy skót is, Elliot tábornok!
Azon a tündöklő, tiszta fényű reggelen
Egy gránát esett a reggelizőasztalunkra!
Felkaptam, és kirohantam vele, de hová dobjam?
A dombon ekkor mozgó alakokat pillantottam meg,
És tudják, mit csináltak? A távcsövemen keresztül
Láttam őket, Dollond márkájú, a legjobb a piacon,
Láttam a spanyolokat, amint épp két angol kémet
Készültek felakasztani. Túl messze voltak tőlem,
Ám véletlenül nálam maradt egy parittya, olyan,
Amivel Dávid legyőzte Góliátot – ez egy másik történet –,
Megcéloztam őket, és a gránátot egyenesen a spanyol
Kompánia kellős közepébe repítettem. Mondanom sem kell,
Megölte mindet, darabokra törte a bitófát, és szabaddá tette
A megrémült kémeket, akik végül elbotorkáltak a partig,
Szereztek egy csónakot, amivel elérték a csatahajót, ahol
Elmondták történetüket.

Nagy ünneplésben lett részem, elláttak borral, tiszti rangot
Ajánlottak fel. De engem új kalandok csábítottak, ismeretlen
Országok és új emberek; a szokatlant vágytam megszokottá tenni.
Így hát köszönetet mondtam nekik, hosszan
Búcsúzkodtunk, és nem engedtem, hogy az én
Bátorságom dicséretét zengjék. Csak annyit mondtam nekik:
„Köszönjék mindezt a Londonban vett távcsövemnek!”

*
Napom az ágyúgolyók között
My Day Among the Cannonballs

Európa csupa háború. Síkságai vérben áznak.
Egyezményeket írnak alá, egyezményeket szegnek meg, felednek,
Birodalmakat robbantanak szét a történelem fegyverei,
Birodalmakat égetnek fel a történelem lángjai –
Aggódnunk kellene itt, békében ülve?
Persze, hogy nem. Dehogynem. Nem tudom.
Tudom, hogy harcoltam, voltak szövetségeseim,
De már csak emlékek maradtak, és ezek a legjobb,
Mégis legkevésbé megértett tanúsítványaim.
Hadd tárjak még egyet önök elé. Gyűljenek körém.
Jöjjenek csak, ez valami különleges, nincsen párja.

A századunk valahol Európában állomásozott.
Nem emlékszem a nevére a nyomasztó városnak,
Amelyet ostromoltunk. Komoly erődítmény volt
Kapukkal, láncokkal, lőrésekkel, gyilokjárókkal,
Ütegekkel, fejbe toluló vérrel, őrökkel, ki tudja, mivel,
Afféle szőrös, na-gyere-csak típusú hely,
Amit hiába próbáltunk bevenni.
Logika, mondtam magamnak, logika!
Ha nem tudunk áttörni, nincs más megoldás, mint fel,
Fel és át a falak fölött, na de mi mehet fel és át?
Egy léggömb? Ostobaság, azt lelőnék.
Csak egy út maradt, és hangsúlyozom,
Akkoriban erőm teljében voltam –
Régen volt már, tudom –,
Felmásztam legnagyobb ágyúnk hátára,
És amikor a következő óriási golyó előtűnt,
Felpattantam rá, mint egy lóra, és már száguldottam is
A füstös levegőn keresztül. Aha,
Gondoltam, így kell ezt csinálni! De azután,
Félúton az ellenség felé eltöprengtem:
Mi lesz, ha elkapnak és felkötnek mint kémet?
Mégsem volt jó ötlet! Vissza kell jutnom, de hogyan?
A logika ismét csak egy megoldást nyújtott:
Át kell jutnom egy szembejövő ellenséges ágyúgolyóra;
Nehéz művelet, de sikerült, és visszatértem a táborba.

Nem valami dicsőséges epizód,
Mondhatják. Dehogynem, de még mennyire az!
Sikeres volt az ostrom? Nem tudom.
Megadta magát az ellenség? Nem emlékszem rá.
Csak arra emlékszem, milyen lelkesítő érzés volt,
Térdem közt a golyó, mint egy égi paripa,
A szél bátorító fütyülése,
És röppályám legmagasabb pontján egy sas
Rikoltott a betolakodóra, aki berepült
Ég és föld, barát és ellenség,
Lehetséges és lehetetlen közé.
Örömömben visszarikoltottam a vad madárnak.
Micsoda földöntúli duett – de ilyen az élet, és micsoda élet!

Illusztráció: Gottfried Franz, forrás: Wikipédia