Twardowski mester utazása

Tudod, kedves, egyszer a templomkertben, ahol nem igen járt más, csak mi ketten, belenéztem a régi, mohos kútba, s nem a mélységet találtam benne. Tudod, ott láttam a holdat, ahol varangyok kuruttyolnak, páfrányok hajolnak a vízre, és megreked a levegő. Olyan volt egy pillanatra, mintha az arcod lenne rajta, mintha bőröd, ajkad, szemed ott rezegne a víztükrön, akár a hold fényes arca, de hirtelen hátraléptél, (meglepődtél, vagy csak féltél?), és a kezed lesiklott a mohos kövekről. Akkor csak magam láttam benne, és hosszasan figyeltem egyre az arcomat és a holdat – ahogy a tükörben összefolynak, a szemgödröm sötét folttá válik, a holdfelszínre ráfeszül, és az anyajegyeim szétszóródnak, mint aprócska kis kráterek. A régi faveder korhadt csonkja egy rozsdás láncon lógott balra-jobbra, mint kenderkötél vagy órainga, és minden kilengés arról szólt, hogy az idő egyre csak telik. Nem szóltunk egymáshoz másnap reggelig. Azóta sokszor azt álmodtam, hogy minden éjjel más arcom van, és minden egyes holdtöltével a bőröm fehérebbé válik. Hidd el, hogy nem maradhatok, még akkor sem, ha akarok, még akkor sem, ha akarod, és többet nem mondhatok el, akkor sem, ha kérded. Mennem kell, ugye megérted?

A júliusi éjszakák kifejezetten
alkalmasak az égbolt vizsgálatára.
A levegő hűvös, a légkör tiszta,
a teleszkópot egyszerű beállítani.
A jegyzeteimnek se szeri, se száma,
ismerem már a csillagok arcát,
az üstökösök útját, a napfoltok sötétjét.
Ismerem a nagymedve fényes orrát,
az ökörhajcsár ostorának izzását,
a hattyú tollának fehérségét,
a sas csőrének villanását,
a sárkány pikkelyének ezüstjét.
Negyven éve nézek felfele,
és az égboltot jobban ismerem,
mint a saját lábam és cipőm.
Mégis most, amikor ezeket
a feljegyzéseket készítem,
be kell látnom, hogy egy valami
rejtély maradt még nekem is,
és igazából képtelen vagyok megfejteni
azt a bizonyos júliusi holdtöltét.
A legjobb teleszkóppal figyeltem
a holdat, százszor lerajzoltam az
összes tengert rajta, mégis volt ott
valami, aminek semmi értelme nincsen.
Istenemre, valaki ott járkált a holdon,
fel-le, lassan, komótosan,
a fejét lehajtotta, kezeivel
a halántékát szorongatta,
és ott keringett órák hosszat.
Ha én ezt valakinek elmondanám,
bolondnak tartana engem,
pedig láttam, istenemre,
olyan tisztán láttam ezt is.
A legjobb lesz talán, ha elégetem
az összes jegyzetet arról az éjszakáról,
s olyan lesz minden, mintha
soha meg sem történt volna.

Tudod, kedves, nem írhatok túl sokat, a lábam elernyedt, a fejem hasogat, mert bár jól haladtam, mégsem vagyok sehol. Izzadtságfoltos az ingem, ideje lenne lepihennem... Remélem, te jól vagy. Tegnap éjjel, amikor az álom elnyomott, egyszer csak ott találom magam egy keskeny úton. Az út szélén kőszobrok állnak – magas, szürke alakok –, és mindegyik rám vigyorog, fehér agyarát kivillantja, szarva megcsillan a fényben. Hogy mi történik, nem is értem, de előreszaladok, mert kezeik felemelik, és mind előre mutatnak, a hátamon árnyékok matatnak, összeszorítom az ajkam. Rábukkanok egy ércszoborra, keze ökölbe szorítva, és amikor odalépek, kinyitja rögtön a markát – de nincsen benne semmi se... Másnap a fogadó udvarán (sötétség volt, olyan korán) egy tarka kakas kukorékolt, és visszatért testemhez a lelkem, kiugrottam az ágyból, fizettem, és azonnal továbbmentem, de azért még eszembe jut. Nézd el nekem a badarságokat, valahogy ez együtt jár velem. Tudod, ugye, hogy a végére kell járnom... de ugye, az imádban még suttogod a nevem?

A férjem meg én a hegyek ölében laktunk,
közel az éghez. Este, amikor a szél
a völgy felől a vadmenta és a zsálya
illatát hozta, hosszasan gondolkodott
a tornácon, összeráncolta a homlokát,
és olyankor ritkán szólt hozzám
az én férjem.
Mindennap kergetett valamit,
fehér bárányfelhőket az égen,
éjjel hullócsillagokat,
megmászta a hegyek ormát,
de nem nyugodott meg semmitől.
Szeretett sétálni a templomkertben,
ott mindig megfogta a kezem,
de soha meg nem szorította,
és akárhova utazott el,
mielőtt elindult volna,
a homlokom megcsókolta,
ilyen ember volt a férjem.
Mindent tudott, mindent értett,
a világnak minden titkát,
mégis összekuporodott,
és csak fogta a homlokát,
hogy nem lesz jó már semmi sem.
Keveset pihent ő éjjel,
mert bámulta a fényes holdat,
de a krizantémok között
elaludt egyszer egy este.
Azt mondták, hogy túl sokat akart,
azt mondták, hogy nagyravágyó,
azt is mondták, hogy bolond volt,
de én tudom, hogy nem így van,
lehet, mindenki más bolond volt,
de nem volt bolond az én férjem.

Tudod, kedves, az elmúlt napokban csak mentem és mentem, keveset aludtam. Írod, hogy otthon vár a terített asztal. A levest, kérlek, tartsd melegen nekem, a párnát verd fel, hogy lehajtsam a fejem, a tiszta ruháim illata pedig lengje be a házat, hogy legyen majd, amit felvegyek. Még egy kevés, és visszamegyek, de tudod, hogy ez nem várhat. Helyetted is neheztelek magamra, de az elmúlt telek nyomják a vállam –, egyre nehezebbek, s vagy lerázom magamról őket, vagy befed a hó. Tudom, nem mondod, de nem is állhatod, hogy vészesen vonz a köztes állapot, hogy az idő nekem nem áll meg sehol, hogy hamar megunom a tárgyakat, hogy ne veled legyek, mégis lássalak, hogy mégis veled legyek, de ne legyek otthon, hogy beszéljek, de szoruljon el a torkom, hogy hallgassak, de valahogy beszéljek, hogy meg ne haljak, de azért ne éljek... Minden hallgatásod a szemem sarkában apró ránccá válik. Eszembe jut, ahogy az ablaknál állsz, és csak számolod a függönyön a redőket. Tudod, ugye, ha valaha megkérdeznéd, miért van az egész, csak gyermek lennék előtted...

Csak hallottam valahonnan,
de van, aki esküszik rá,
úgyhogy minden bizonnyal igaz,
s ha nem, hát nekem az sem fáj.
Azt beszélik, volt egy ember,
akit megbűvölt a hold,
így hát útra kerekedett,
bejárta a nagy világot,
hogy a holdat elérje.
Útközben nagyon megőszült,
bőre sápadt lett és renyhe,
a fogadók asztalánál
nem állt szóba senkivel se,
néha egy-egy postakocsit
leállított az útszélen,
de máskor nem nagyon beszélt,
mint egy szellem, úgy kóválygott
mindenféle vidékeken,
végül feljutott északra,
fel a jeges hómezőkig,
és ott aztán nyoma veszett.
Csak hallottam valahonnan,
de van, aki esküszik rá,
hogy eljutott a fényes holdra,
és onnan ő mindenkit lát,
és amikor telehold van,
végigmegy a krátereken,
és ha látsz egy arcot ott fenn,
az már bizony az ő arca.
Ezt beszélik szájról-szájra,
aztán tudja azt a csoda,
hogy igaz, vagy buta pletyka,
de miért is ne lenne igaz?

Tudod, kedves, itt, ahol most írok neked, már nagyon hideg van. Az ujjaim vörösek a fagytól, a betűim pedig göcsörtösek. A lábam már alig andalog, a kapuk mellett angyalok, a szemük csukva, a testük kőből. A szél ordít, egy percre elhallgat, aztán kezdi elölről. Mostanában alig álmodom, de tegnap éjjel láttalak. Tudod, a kútnál várlak téged, a lépteid messziről hallatszanak. Jössz, és belenézel a kútba. Odalent ragyog a hold (ilyen fényes sose volt), a víztükör egyre rezeg, látom, megremeg a kezed, és beleesel a kútba. A víz lassan, ébensötéten kavarog. Hiába hívlak, nem jön ki hang a torkomon. A régi veder korhadt csonkja, mint kenderkötél vagy órainga üt egyet-egyet balra-jobbra. Egy mozdulattal utánad ugrom. A víz betódul a tüdőmbe, a lábamat kövek húzzák, érzem, hogy a karom gyenge, a tarkómon éles penge: egy jeges áramlat szalad. Felettünk a víztükör, mit néhány örvény meggyötör, aztán végleg kisimul, és rajta van a telehold. Ugye, minden rendben veled? Rég nem kaptam már levelet... de hamarosan vége lesz. Most ledobom az összes telet, és meglátod, egyszerre mindennek értelme lesz, már csak egy kicsit kell bírni. Ne aggódj, írok majd még, és tudd, hogy ez az út, ha tőled távol visz is, de előbb-utóbb hozzád vezet. Nem engedtem el a kezed.