Jelige: Múltidéző – De miért?

Ez a történet több mint tíz éves, de még mindig emlékezetes a fiam számára. Robi éppen végzett az éjszakai szolgálattal, lejelentkezett a felvigyázó irodájában, és a Nyugati pályaudvaron baktatott a kettes vágány felé, mert onnan indult a vonata haza. Az Eiffel csarnok közepe táján – ahol a nagy kijelző táblán sorban jelennek meg az induló és érkező vonatok adatai – egy idős házaspárra lett figyelmes: két alacsony emberke, régimódi, de elegáns ruhában, lábuknál vulkánfíber bőröndökkel. Mintha az ötvenes évek divatmagazinjaiból léptek volna ki. Ha a néni csomagja mellett nem díszelgett volna egy viszonylag új és modern hűtőtáska, azt hihette volna, hogy valami kosztümös filmet forgatnak a pályaudvaron, és abból csöppentek ide.  A nénin csinos tweed kosztüm, csipkegalléros blúzzal, és trottőr sarkú cipő, fején kiskarimájú kalap, a bácsi pedig kétsoros gombolású gyapjúöltönyben, kezében oroszlánfejes bottal, melyet igyekezett sétapálcaként tartani, de amikor megindult Robi felé, látszott a járásán, hogy a bot inkább támasztékul szolgál.

– Jó napot fiatalember! – szólította meg a vasutas egyenruhát viselő magas fiút, akinek az idős úr jóformán csak a melléig ért. Mondja, ugye maga itt dolgozik?

– Igen, uram, mozdonyvezető vagyok. Segíthetek valamiben?

– Hát tudja, nézem én már egy ideje ezt a fránya táblát, amin csak úgy cikáznak a feliratok, de sehol se látom kiírva a békéscsabai gyorsot… pedig már negyed óra múlva indulnia kellene. Direkt kijöttünk egy órával előbb az állomásra, nehogy útközbe elromoljon a villanyos, mert tudja az én fiatal koromba még így hívtuk ezt a sárga masinát, ami itt a Teréz körúton vágtat. Szóval itt vagyunk már egy jó ideje, de se be nem mondják, se ki nem írják a mi vonatunkat.

– A békéscsabait? De hát az nem innen indul, hanem ha jól tudom a Keletiből…

– Ha jól tudja? De hát nem maga mondta, hogy mozdonyvezető? Ha igen, akkor pontosan tudnia kell, melyik vonat honnan indul, különben hogy jelentkezik szolgálatra?

– Kedves uram, nekünk nem kell az összes menetrendet fejből tudni – válaszolta türelmesen Robi –, minden mozdonyvezetőnek van szolgálati helye, ahol a felvigyázók elkészítik a beosztásukat egy hónapra előre, hogy mikor melyik vonalon teljesítenek szolgálatot. Tetszik tudni, nagyon sokan vagyunk ám mozdonyvezetők, ezt csak így lehet megoldani.

–  Jó ezt értem, de akkor se hiszem el magának, hogy a mi vonatunk nem innen indul, hiszen 25 éve is, amikor szegény anyámat temettük – mondja, és kissé elfátyolosodik a tekintete –, innen utaztunk. Maga fiatalember félre akar engem vezetni!

– De kedves uram! Miért akarnám félrevezetni? Tessék nekem elhinni, hogy 25 év alatt változott a menetrend, ésszerűsíthették a pályaudvarok vonatelosztását. De ha nem tetszik nekem hinni, keressen egy kalauzt, akinek a jegykiadó gépén meg lehet nézni a vonatokat.

– Szóval le akar rázni? Becsap, és utána itt hagy? Értse meg, hogy nekünk el kell érnünk a 10:25-ös vonatot, mert egy nagyon jó kollégám, a battonyai körorvos temetésére megyünk, és minket otthon Békéscsabán ennél a vonatnál várnak.

– Tessék elhinni, hogy én segíteni akarok, ha kell még a 72-es trolihoz is elkísérem Önöket, hogy át tudjanak menni a Keletibe…

– Fiatalember! – szólította meg ekkor a néni, aki eddig csak csendben figyelte a párbeszédüket. Én a múlt héten itt, ezen a pályaudvaron kérdeztem meg a jegypénztárnál, hogy valóban igaz-e, hogy a korunknál fogva ingyen utazhatunk, és akkor, az aranyos kisasszonytól azt is megkérdeztem, mikor megy délelőtt vonat Békéscsabára? Ő belenézett abba a masinába, ami előtte volt, keresgélt egy kicsit és azt mondta, minden óra 25-kor megy a lőkösházi vonat, és arról le tudunk szállni a csabai állomáson. De arról egy szót se ejtett, hogy az a vonat nem innen indul! Ha maga szerint mindenkinek csak a saját állomás helyének a vonatait kell ismernie, akkor az a kis hölgy csakis azért tudhatta a pontos indulást, mert a vonat innen indul.

Robi tanácstalanul nézett szét. Senkit se látott, akin kalauz egyenruha lett volna. Nem akarta magára hagyni az időseket, valahogy segíteni akart. Végül az jutott eszébe, felhívja a mozdonyirányítókat, és odaadja a telefont az idős úrnak, hátha az ügyeletesnek elhiszi, hogy át kell menniük a másik pályaudvarra.

– Tetszik tudni, mit gondoltam? Ha már nekem nem hiszik el, hogy a jegypénztáros látja az egész ország menetrendjét a számítógépen – sőt, ha akarja, akkor a másik országokét is –, és még jegyet is tud adni bármelyik vonatra, kiinduló állomástól függetlenül, akkor felhívom a felettesemet, tessék tőle telefonon megkérdezni, igazat mondok-e?

Ezután választ sem várva tárcsázta az irányítókat, és gyorsan felvázolta, hogy ő már sietne haza a szolgálatból, mert röviddel jön vissza (vagyis estére újra dolgozik), de nem akarja magára hagyni az idős utasokat, akik nem hiszik el neki, hogy a békéscsabai vonat indulását a Nyugatiba hiába várják. A vonal túloldalán a kolléga persze élcelődni kezdett, hogy mert olyan „kis becsapós vagy”, de azután komolyra fordította a szót, és mondta, hogy rendben, „add oda az úrnak a telefont, megpróbálom megértetni vele, hogy már legalább 20 éve a Keletiből mennek a Békés megyei vonatok”. A bácsi egy ideig méregette a kezébe adott mobil telefont, majd hallva, hogy a túloldalon szólongatják, megpróbálta a Robitól látott módon a füléhez tartani. Egy kis ideig csak értetlenkedő hümmögéseket hallatott, majd magyarázkodásba kezdett, hogy „értse meg az úr, hogy mi eddig mindig innen utaztunk haza”, és csak nagy nehezen fogadta el az irányító magyarázatát. Ezután visszaadta a telefont, rebegett egy köszönöm-félét, és a feleségéhez fordult:

– Hát Lídiám, minket „jól megvezettek”, ahogy az unokánk mondaná! Most hogy fogjuk elérni azt a vonatot, aminél várnak? Fel kéne hívni Annuskáékat, hogy ne várjanak feleslegesen az állomáson.

– Mondja fiatalember – fordult ekkor ismét Robihoz –, van még itt az állomáson valahol a falon vezetékes telefon? Tudja, amibe olyan tantuszt kell beledobni.

– Hát nem hinném, hogy olyan még létezik, de ha el tetszenek indulni a Podmaniczki utca felé a trolihoz, útközbe van egy Posta. Onnan biztos lehet telefonálni.

– Jól van kedves, induljunk – fordult a feleségéhez –, ha már így jártunk… csak tudnám, miért kell mindig, mindent megváltoztatni!