A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon. A versbetéteket Diószegi Szabó Pál írta.

 

1.

 

Hideg, van, borzasztó hideg. Hogy fogom én ezt kibírni? Már nem vagyok annyira fiatal. Öt lépés erre, nyolc meg amarra. Kellett nekem az üdvösségről írni… Sok mindet kibírtam már, de börtönben még nem voltam. A hírhedt ólomkamrák. Nyáron melegek, télen hidegek. Most tél van, és hideg. És hó, és halál. Mivel töltöm majd az időt? Nálunk, Narniban mennyivel melegebb van… ott sétálgatnék a Ponte d’Augusto alatt, vagy átmennék a Tevere hídján a túlpartra. Ilyenkor, február végén már virágoznak a fák, és a tenger felől selymes illatokat hoz a szél. De itt, Velencében még jég borítja a lagúnák hátát, s a karneválozó népség a Grande Canalén korcsolyázik. Én, Galeotto Marzio pedig itt fagyok meg, az úr 1478-ik évében, ötvenegy esztendős koromban. Mert leírtam, hogy aki normálisan él, eljuthat az üdvösséghez. Nem kell neki Rómába zarándokolni, sem bűnbocsátó cédulákat venni, mint ahogy én tettem ifjúkoromban. Hogy is írta annak idején a barátom? Hogy hívő soha nem lehet poéta. Rég volt, igaz sem volt.

Sétáljunk egy kicsit. Hideg ellen is jó. Öt lépés erre, nyolc meg amarra… egy… kettő… Mostanra megváltoztam! Örülhetsz, Janus! Hű vagyok hozzád s elveidhez, amelyek immár enyémek is – és hová jutottam? Eretnekséggel vádolnak! Inkvizíció! Még megérjük, hogy szentnek nevezzék… Először kiültettek a főtérre. Hátam mögött Szent Márk temploma, előttem a röhögő sokaság. Tagadjam meg a tanaim. Jobbra nézek: ott égetik a könyveim. Ha megfeszítem a nyakam, és balra nézek, két gránitoszlopot látok, akasztottak tetemeivel. Azt mondják, egykor kocsma volt közöttük. Kártyások, kockavetők tanyája. Aztán valamelyik dózsénak eszébe jutott, hogy oda kell föllógatni a halálraítélteket. Fuccs a boltnak! Itt ülök kint tehát, ördögsipka a fejemen, a csőcselék pedig röhög és dobál. Káposztával, kövekkel, kinek mi esik a keze ügyébe. Az egyik kő kitöri két fogamat. Vérzik az ínyem. Ájulás környékez. Látom, hogy egy vékonydongájú fickó a combját csapkodja és kiabál. Eleinte a hangja nem jut el a fülemhez, csak a tátogó száját látom. De aztán meghallom a hangját:

– Te piszkos, kövér disznó! – kiabálja a legény nekem, én meg válaszul visszaordítom:

– Jobb a tányéron egy kövér malac, mint egy csontos csóka!

Ettől persze nem dobálnak kevésbé…

Hoppsz, valaki firkálja a falat!

 

Galeotto Marzio abbahagyja a járkálást. Odakint pirkad, s a növekvő fényben furcsa írás tűnik a szeme elé. Azt mindjárt kiveszi, hogy nem latin betűk, s nem is görögök. Akkor mi lehet? S ahogy végighúzza ujjait a furcsa és éles rovásokon, lassan, mintha köd szállna fel, eltűnik a fal. Mégsem lesz világosabb…

 

Álmodom… Szőrös figurát látok, fekete a bőre, csak szeme fehére világít. A kezében dob. Kampó az, a magyarföldi Mátyás király táltosa. Jó régen nem láttam, talán hat éve is annak…

 

2.

 

Hat éve már, hogy egyre jobban hiányzik a barátja. Szél fúj, hó hull, nap süt, évszakok repülnek el benne, évek, évtizedek. Sétált az utcán, és egyszer csak meglátta magát öregemberként, sántikálva. Aztán sötét lett. „Együtt lett prédád élet, s hírnév, te sötét nap. Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?” Szörnypofák meredtek rá a budai kapuk alól, vigyorogtak, portékáikat kínálták. Itt is jártunk, meg ott is, bólint egy ismerős kocsmáros felé. Egyedül vagyunk, mindörökké egyedül. Hiába a hét gyerek, hiába a házsártos feleség. Hogy is írta a hű barát? „…rejtsen el a tenger, az erdő; mindig az ember sorsa elől menekülj, mely csupa fájdalom itt!”

Meggyorsította járását. Milyen évszak van most? Fent, a magasban gólyák repülnek… Ott repül a lelkünk velük… Ott repül ő is. Befordult a palota kapuján. Legyen, aminek lennie kell.

 

3.

 

– Írd le, Galeotto. Bátran írd le, ahogy megtörtént. Egy szót se hagyj ki belőle. És én nem mutatom meg senkinek, megígérem.

– Akkor minek? Ha nem mutatod meg senkinek, királyom.

Mátyás nem válaszolt azonnal. Kampóra gondolt, a táltosára. Meg a bolondjaira. Ők a legőszintébbek vele. Bolond és táltos. Egy büdös ember. A felső ég küldötte, egyben csermelycsobogás alulról.

– Jó, ha megvan. Talán egyszer majd elolvassák.

– Latinul írjam?

– Írhatod újolaszul. Annak a Petrarcának a nyelvén. Közérthetőbb, és talán szebb is.

– Úgy lesz, királyom.

– A másik munkádat tavaly úgyis befejezted.

– Mátyás király mindent tud.

Mátyás kibámult az ablakon. A teremben csönd lett, odakint hirtelen kelepelni kezdett egy gólya.

– Neked nem kell hízelegned, Galeotto.

Erre most mit feleljek? Délelőtt van, gyomrom korog. Új cipőm nyomja a lábam. És a zsebkendőm…

– Éhes vagyok uram. Azért beszélek összevissza.

Mátyás bosszúsan sóhajtott, majd elmosolyodott. Épen válaszolni akart, amikor valaki nagy robajjal beesett az ajtón. Galeotto először csak porfelhőt látott, kavargást, szélfútta ördögszekeret. A zűrzavarból először egy fej bontakozott ki, majd bohókás, csíkos ruha. Lebersit volt az, a király bolondja. Hogy honnan kapta ezt a fura nevet, azt senki sem tudta. De köpködős, fura fajta volt ez is, akárcsak Kampó, a táltos. Vajon honnan van a neve? Senki nem tudja. A német Leber magyarul máj, eddig világos. De a sit? Talán ülő máj? Vagy az angol shitre hajaz? Ha megkérdezte, a bolond odébb bukfencezett. Vagy röhögni kezdett, s idétlen szójátékokat gyártott.

Nem olyan az udvar, mint régen. Kicsinyített szivárványok csúsznak be az ablakokon, emberek beszélnek hozzá, ugratják, parancsokat adnak. Most a bolond az arcát az enyémbe tolja. Ha nem lennék puhány könyvtáros, a képébe másznék. Amúgy meg ki mondja, hogy az vagyok? Beintek balról és jobbról is egy akkorát…

– Menj reggelizni, Galeotto.

Bólintok, és megyek. Persze, hogy nem húztam be a bolondnak. Persze, hogy csak képzeltem az egészet.

 

4.

 

Megyek, köszöngetek. Itt, Budán, mindenki ismer. A kofák, a mesterek, az inasok. Még a kurvák is, pedig már nem látogatom őket. Lehet, hogy kéne? Mit szólna az asszony? Hopp, itt egy pék! Sült cipó illata. Vegyek neki is? Nem képes megtanulni a nyelvet. Ezt a gyönyörű, kemény nyelvet. Ferrarában hallottam először. Ott találkoztam Janusszal.

 

– Mondj nekem valamit a nyelveden!

– Föld szülte pálmafát – kezdi és röhög. Tizenhárom éves kamasz. Én meg húsz. Még csak a vállamig ér.

– Ez mit jelent? – kérdezem. Ő meg fordít, szépen, folyamatosan, erőlködés nélkül:

– Föld szülte pálmafát

Pálmafa ágát

Ága bimbaját

Virágja Szent Annát

Szent Anna Szűz Máriát

Szűz Mária a világ megváltóját.

– Ki írta?

– Nem tudom.

– Aha – mondom. – Nálunk is van ilyen. Népköltészet. És olyat tudsz, aminek ismerjük a szerzőjét?

Ingatja a fejét. Aztán mégis belevág:

– „János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta! Joannes fueram, Janum quem pagina dicit, Admonitum ne te, lector amice, neges.”

– Várj csak! Ez nem te vagy?

Mosolyog hamiskásan: „...Janus lettem, amint a Múzsa magához emelt s megkoszorúzta fejem.”

– Nem vagy te egy kicsit beképzelt? Bajszod sem serken, s már koszorúz a múzsa?

– „Mindezt én zengtem, fenséges Dráva szülötte, olvasd el, ha netán olvasol ezt meg amazt.”

 

– Két cipót kérek.

Két cipó két dénár. Felment az ára. Cipók, mint keblek. Az én asszonyomé már nem ilyen. Ledolgozta a sok gyerek. Fiatalító krém, az kellene. Állítólag van olyan forrás… Belemegy az ember, mint csontos vénség, és kijön, akár egy festett madonna. Csak túl sokáig nem szabad benne maradni, mert akkor csecsszopó lesz a fürdőzőből. Ott van valahol Bereg vármegyében, ahol sötétek a nappalok, és jobban érezni észak leheletét. Örök fagy. Szóval írjak meg mindent? Azt kívánja a király. Hogy mindent… Mindent nem lehet megírni. Nyilván arra gondol, ami Janusszal történt. De hát mi történt igazából? Halálhírét keltették, keltettem, ő meg eltűnt. Valakit eltemettünk helyette, ez kétségtelen. Vagy mégiscsak őt magát… Hát akkor miről írjak? Az a gyanús pofa lehet, hogy jobban tud mindent. Mármint Kampó. Honnan került elő, senki nem tudja. Legalábbis én nem. El kellene tűnnem Budáról. Talán Bolognába. Tréfás ötlet. Azokért szeretett meg Mátyás… az ideáimért. Vagy…

Galeotto hirtelen elhatározással nyitott be az ivóba. Gyakran járt ott, a kocsmárost jól ismerte. De ezúttal nem akart beszélgetni. Pergament kotort elő, lúdtollat meg tintát kért, és sietős betűkkel kaparni kezdett. Hamarosan többen mögé álltak. A kocsma népe ritkán lát ilyet. Galeotto nem zavartatta magát, rendületlenül véste a sorokat, s lassan a bámészkodók is odébb álltak. Ő pedig úgy merült el mindinkább a múltba, ahogy kerek betűi sorjáztak egymás után…

 

5.

 

– Te miért jöttél Ferrarába?

– Király leszek, azt mondták otthon.

– Látom, már nem lehet veled komolyan beszélni.

– Velem csak komolyan lehet! – és nevet teli szájjal. Meg akarom róni, de nem bírom megállni mosolygás nélkül. Annyira pajkos az arca, oly vidáman csillog a szeme, nem tudok ellenállni a bájának. Levesz a lábamról egészen.

– Mégis – unszolom. – Nyilván tanulni akarsz itt.

– Eszem ágában sincs! – kiáltja. – Verselni akarok, meg – és suttogósra váltja a hangját, közelebb hajol – szép lányokkal ismerkedni!

– Nocsak – mondom. – Azért ezt ne mondjad a mesternek.

– Pedig van itt egy Gertrúd nevű rúddörzsölő – vihog.

– Te már róla is tudsz? – kérdem szigorúan. Ő meg csak legyint.

– Tájékozódni kell az embernek gyorsan.

– Mesélj inkább a hazádról – próbálom elterelni a figyelmét, sejtve, ez jó téma lesz.

De ő csak ingatja a fejét, és néz kétértelműen. Aztán belekap egy nótába:

– Nem úgy van az, mint volt régen, nem az a nap süt az égen…

Nem tudja befejezni, mert társak tűnnek fel: a robosztus Rufus, a hiú Guido és Balázs, a törpe. Guido pedig már messziről kiabál:

– Megtalálta zsák a foltját! A két nyaló! A mester kedvencei!

Rufus röhög, neki lassabban forog az agya. A törpe pedig ránk mereszti nagy, hideg szemét. Janus abbahagyja az éneket, lassan megvonja a vállát, de ajkáról nem tűnik el a mosoly.

– Stréberek! – folytatja ordítva Guido, pedig már kartávolságra van tőlünk. Lapogatja hátunk, jelzi, nem komoly, ez csak tréfa, ne bánkódjunk miatta. Persze, kétértelmű tréfa ez, és Rufus nem is veszi annak. Meghökkenve néz Guidóra.

– Hát… – kezdi idétlenül – nem verjük meg őket?

De mielőtt választ kapna, újabb cimborák érkeznek, az egyik pénzt kér kölcsön Guidótól, ő a kéregető zsebébe csúsztat néhány dénárt, mire az megcsókolja Guido kezét. Ő nem húzza el. Rufus elégedetten szemléli a jelenetet. Többen egymás szavába vágva dicsérik Guido nagylelkűségét, s szinte el is feledkeznek rólunk. Ekkor szólal meg Janus: Cum sis pauperior… Koldusabb te Guido, akár a koldus Irus, Codrus, ugyan mivégre ugrálsz?