Az önzés útjai

Kritika, KritX

Peer Krisztián 42 című kötete egyszerre mutat be két életet. A költő szeretett és elveszített kedveséét, a közös múltat és egyszersmind a költő életútját. Ez utóbbi akarva-akaratlanul is kidomborodik a kötetből, ezért a szerző önzőnek címkézi magát (számos interjúban megemlíti). A kötet legfőbb kérdése tehát a veszteség és az önazonosulás felismerése és elfogadása. Tényleg önző költészetet ad közre a 42?

Peer Krisztián kötete kétségtelenül fájdalmas költészet, egy közös múlt plasztikus és érzékeny lenyomata. Igazából közös mű ez, Mocsár Zsófia és Peer Krisztián közös könyve. Rendkívül személyes költészet és illusztráció; kezünkbe véve Jacques Roubaud Vala mi: fekete című emlékezetes kötete elevenedik meg újra, talán még erősebben. Nem csupán az sírja el magát, aki ismerte Zsófit vagy kettőjük viszonyát, hanem bárki. A húsbavágó, kíméletlen monológok, a néhai barátnő tárgyainak története nem csupán a költő számára nehezen emészthető.

A lírai én és a szerző nem különül el, ennek tükrében óriási tétje van minden leírt szónak: „Ott állnak tornasorban, / egymás fülébe sugdos a tíz-, a húsz-, a negyvenéves Krisztián. / És mire a sor végéig ér a mondat, / kihull belőle minden fontosabb szó.” Peer nem köntörfalaz: ha önmagáról vall, keserű és szánalmas életképet rajzol meg. Egy ember, akinek semmije sincs, csak a kedvese. Lecsúszott, önmagától hányingere van. És éppen ezért azt hiszi, jogosan gondolja, hogy Zsófia halálából ő most új életre kel, újra lehet művész, újra lehet valaki. És ezt hívja mérhetetlen önzőségnek. Valóban az?

Zsófia halála nem volt hiábavaló. Nem elégszer mondta a szerzőnek, hogy írjon újra, legyen az, akire önmaga is felnéz. A közös emlékek felidézése a szerzőben elindítja az önmegismerés folyamatát: „Ott van a nagymamád bögréje, / sohasem ittál belőle, / mégis rád emlékeztet, / mint téged a nagymamádra, / azért van azóta is díszhelyen és útban.” (Bérlet) Nehéz és kegyetlen, de rá kell ébrednie: azzal, ha papírra veti szerelmének életét, nem lesz bűnös. A kötet nyitó versében az Úrral is párbeszédbe elegyedik, hogy válaszokra találjon: „Uram, / hát nem látod, / most már igazán nagy bennem a szükség. / Ez az ürességnek sem nevezhető / feneketlen feketeség. // Azt kérded, merre menjünk? Azt hittem, téged követlek. / És mert téged követtelek, / nincs meg a visszaút.” (Visszatekintve) De a válaszokat saját magának kell megtalálnia.

A kötet verseinek műfaja leginkább a költői memoár, mely gyakran dallamos, esetenként rímek is előfordulnak benne. A gyász költészete ritkán kifogásolható, nehéz kritizálni, pláne, ha ennyire kíméletlenül őszinte. Petri György szerelmes verseire emlékeztetnek ezek az etűdök. Peer rendkívül alapos költészetet művel, miközben megfeledkezik élni. Dohányzik: „Az ember végül úgy él, mintha már halott volna, / hatvanról felmegy nyolcvanöt kilóra. / Hátat fordít. Már fel se kel. A Nap se. / Némán elmosogat, majd holnap. Sziget. / Szájában elalszik a cigi, / Isten mindenki előtt szétcsúszott. Sziget. / Vagy inkább ki se emelkedett.” (A sziget szó), és iszik: „Reggel kitöltök magamból fél deci könnyet, / és a helyére málnapálinkát teszek.” (Humorforrás) Olyan szerekkel él, amelyek fogva tartják saját világában. Igazából csak a papíron létezik: „Most már azt is érted, miért süti le a szemét, aki ír? / Nem a papírra néz.” (Mimikri)

A versek alaposan bejárják a közös otthon színtereit. Magunk előtt látunk egy bérlakást, kisszobával és konyhával, egy posztkommunista miliőt. Színesen-szagosan. Látjuk, hogyan esznek, beszélgetnek, miként élik átlagos hétköznapjaikat, amiben a város és minden más csak háttér vagy kiegészítő elem. Így nyerünk betekintést egy bensőséges te-meg-én viszonyba. Amikor az olvasó szinte belebámul az eseményekbe, egy amatőr színdarabban találja magát, ahol sokkal kényelmetlenebb neki, mint a szerzőnek bűnbánatával maradnia: „Érzelmileg megérint egy kő. / Különleges, de melyik kő nem az. / A kezembe fogom, hazáig sétálunk. / Érzem a tenyered melegét. / Izzad, cserélünk. / Eddig még, amit hazahoztam, / ahogy mindenki más, / a Dunába mártottam a köveket, / hogy megélénküljenek színeik. / De ezt nem fogom.” (Vigyázok rád) Végignézzük, milyen volt, amikor együtt voltak boldogan, végignézzük Zsófi kálváriáját és a halála utáni űrt. És a szerző nemhogy ránk ordibálna, hogy mi a francot nézünk, amikor sír, miért nem hagyjuk békén, hanem saját magára mérges, amiért annyira önző. Pedig leginkább mi vagyunk azok, akik olvassuk. Bűnösnek érezzük magunkat. És aztán szép lassan azt vesszük észre, hogy a költő érzései áttelepszenek ránk. Levesszük róla a terhet. Nem beszélünk bele, hagyjuk, hogy kibeszélje magából.

A narrátor újjáéled, Zsófi halála kimozdította a komfortzónájából, költőként azonosítva önmagát további énje megszűnik létezni: „Költőként jobban tetszenék? / Egy szavadba kerül. / Meg se kellett volna halni hozzá. / Kész volt egy könyv fele.” (Az özvegy szól) A kötet tehát nem csupán Mocsár Zsófia halálát beszéli el, hanem Peer Krisztiánét is. A művel együtt eltemeti a közös múltat, az emlékeket, mindent: „A szerelem az ilyen hullámzó dolog, / amin a halálod dobott még egyet. / A lényeg, hogy múltunk lett, / hogy milyen az a múlt, / csak most kezdett számítani.” (Te kezdted) Ekképpen költészetének végső szintézise a korábban megfogalmazott folyamat, s a drámai cselekmény szakrális tárggyá emeli a könyvet. A felvágatlan lapok, Zsófi rajzai egy performance részei.

És ekképp válaszolhatunk a kötet alaptézisére. Önzés volt-e a szerző részéről, hogy megírta ezeket a verseket? Méltán állíthatjuk, hogy nem. Olyan tiszta költészetet hozott létre ezzel Peer Krisztián, ami az utóbbi időkben csak Borbély Szilárdnak sikerült. A versek legtöbb sora emlékezetes, metaforái újszerűek, mégis könnyedén olvashatók. Az elemi erő, ami a szerzőt hajtotta a kötet megírása során, kristálytisztán ragyog át minden szóból. Még a káromkodások is a helyükön vannak.  Nehéz hibát találni a kötetben.

Peer Krisztián 42 című kötete egységes, ahogy korábbi kötetei, jól illeszkedik az eddigi életműhöz. A szerzőt persze nem fogja megnyugtatni egyik méltató szó sem. Ő akkor is kíméletlenül önzőnek fogja tartani magát. Pedig mi magunk vagyunk leginkább azok, hogy csak nézzük a verseket, lefelé nézünk, de már nem a lapokra. Hanem önmagunkba.

 

Nagypál István

 

Peer Krisztián: 42. Jelenkor, 2017.

Kommentek elrejtése, megjelenítése