Látogatás – Dobosi Bea írása

Epika, Próza

Gyanítom, annak idején ő szólt a tanárnőnek, hogy bepisilek. Egész nap vizeletszagúan ültem mellette a padban, a nadrág összegyűrődött a lábam között. Az osztályfőnök behívatta apámat, és attól a naptól zörgő nejlont terítettünk a lepedőm alá. Amikor Iza először aludt nálunk, apám megkérdezte, nem szégyellem-e magam ekkora lány létemre. Még egyikünk sem tudta, hogy pár év múlva Iza beköltözik apám ágyába.


Nem szóltam, hogy később jövök. A változásoktól ideges leszek, és nehezemre esik beszélni róluk.

A fuvarért kártyával fizettem, és nem adtam borravalót. A taxis bosszúból az útpadkához csapta a bőröndöt. Pislantás nélkül néztem az arcát a szélvédőn át, amíg el nem hajtott. Mintha attól tartanék, hogy nyomomba szegődik, és leleplezi egy titkomat.

Olyan régen használtam a kulcsomat, hogy hosszan keresgélnem kell a karikán. Először rosszal próbálkozom, nem megy bele a zárba, csak másodikra találom el a megfelelőt. A bőr kulcstartó szélei elvékonyodtak, a patent kiszakadt.

A pácolt deszkakerítés mögötti járdát Iza salakkal szórta fel.

Csak én szólítom Izának. Apám modorosan Izabelnek hívja, és néha játékosan a fülébe fúj. Iza elrántja a fejét, hunyorít, nyaka libabőrös lesz. Amikor hozzánk költözött, szigorúan megtiltottam, hogy mosson. Irtóztam a gondolattól, hogy meglátja a szennyes alsóneműmet.

Zajtalanul csukom be az ajtót, mintha attól félnék, alszik bent valaki. A cipőm talpa hangos cuppanással válik el a foltos linóleumtól, kabátommal leverek egy számlalevelet. Idegennek érzem a házat, nem tudom, merre keressem a különböző helyiségeket.

A konyhaajtóban megigazítom magamon az acélkék, kötött pulóvert. Szeretném, ha nem vennék észre, mennyire meghíztam. Iza mindig úgy fogalmaz, hogy „jó húsban vagy”, apám pedig elnéző hangsúllyal azt mondja: „jól összeszedted magad”. Furcsállom, hogy mindkét kifejezésben a „jó” szó szerepel.

Úgy néznek fel vacsorájukból, mintha intim együttlét közben nyitottam volna rájuk. Zajosan üdvözölnek, és folyton egymás szavába vágnak. Apámon bordázott atlétatrikó, papucsának pántja félig elszakadt. A mosogatóban egy kiló kenyér.

Az étkezőasztalnál az egyik széket nekem tartják fenn. Olyan ritkán ülök rajta, hogy műbőr ülőlapja kevésbé fényesedett ki, mint a másik kettőé. Meghívásaik útjába évek óta elháríthatatlan akadályokat gördítek. Képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy elégedetlenek velem, és igazolnom kell előttük a választásaimat.

Nem tudok kitérni az öleléseik elől. Iza tányért hoz, apám könyökömnél fogva az asztalhoz húz. Fel sem kell néznem, hogy tudjam, a fehér csipkefüggönyt harminckét csipesz tartja. Iza kenyerének széle nincs rendesen megvajazva, a nappali nyitott ajtajában látni a feldíszített karácsonyfát.

Amikor előrehajolnak, hogy belássanak egy alufólia alá vagy elérjenek egy tálat, elfog a rettegés. Ha felfedeznek egy apró bőrhibát az arcomon vagy egy ősz hajszálat a fejemen, elfintorodnak, és én tudni fogom, hogy valami nincs rendben velem. Mindig megkönnyebbülten állok fel az asztaltól, ha étkezés közben nem esett szó rólam.

A desszertnél leeszem a pólómat. Apám nedves konyharuhát hoz, de kikapom a kezéből, mielőtt hozzám érne. A kanári idegbajosan forgatja apró fejét a kalitkában, Iza hangtalanul csücsörít neki. Mindig úgy viselkedik, mintha figyelnék.

A nappaliban a fotelokat és a kanapét gondosan a falak mellé és a szekrénysor elé tolták, hogy lehessen járni. A sötét, mintás szőnyegen látszik a por, zoknim talpára hajszál tapad. Iza hosszan keresi a megfelelő pólót a szekrényben. Megjegyzi, hogy egy számmal nagyobb melltartót kellene hordanom, mert a húsomba vág. Tudom, hogy közben hájra gondol.

Ügyelek arra, hogy kifejezéstelen arccal forduljak felé. Biztosra veszem, hogy születésnapomon néhány megfelelő méretű melltartóval ajándékoz meg, és én nem tudom majd palástolni feszengésemet. Szokása finom célzások formájában tudomásomra hozni a véleményét. Kaptam már tőle hajfestéket és piperecikket is.

Gyanítom, annak idején ő szólt a tanárnőnek, hogy bepisilek. Egész nap vizeletszagúan ültem mellette a padban, a nadrág összegyűrődött a lábam között. Az osztályfőnök behívatta apámat, és attól a naptól zörgő nejlont terítettünk a lepedőm alá. Amikor Iza először aludt nálunk, apám megkérdezte, nem szégyellem-e magam ekkora lány létemre. Még egyikünk sem tudta, hogy pár év múlva Iza beköltözik apám ágyába.

Örülök, hogy nincs gyerekem. Nem akarok pisis farmernadrágokkal és zörgő nejlonokkal vesződni. Tudom, hogy apám zavart mosollyal fordul el, amikor a zöldséges vagy a szomszéd megkérdezi, vannak-e már unokái. Sosem mulasztja el megjegyezni, hogy csak a javamat akarják.

Gyakran bénultnak érzem magam a jelenlétében. Ha kettesben maradunk, a legtöbb mondatom nem fejezem be. Iza egyszer nyíltan megkérdezte, leszbikus vagyok-e. Arra gondoltam, amit apám mondogatott gyerekkorunkban: olyanok vagyunk, mintha egymásból vágtak volna ki minket.

Megnyugtatásul elhoztam hozzájuk a fiúmat. Iza a füle hallatára megjegyezte, hogy egyszer én is megtalálom az igazit. Nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna. Magamra zártam a vécéajtót, és az összekaristolt ülőkére ültem. A szomszéd gyerekek a házfalnak rugdosták a focilabdát.

Ajándékbontás előtt Iza izgatott, mint egy gyerek. Egy szeretetről szóló önsegítő könyvvel lep meg. Lapozz csak bele, biztat. Nem tudok olvasni, ha néznek. Úgy érzem magam, mint aki elfelejtette, miért ment ki a konyhába, vagy miért nyitott ki egy szekrényajtót. Semmi sem igaz abból, amit hisz rólam.

A fürdőszobában valaki törülközőt dobott a szekrény tükrös ajtajára, mintha halott lenne a háznál. Nem bánom, mert ruha nélkül sosem állok tükör elé, öltözés vagy fürdés közben nem nézek magamra.

Iza kopogás nélkül jön be. Lerántja a törülközőt a tükörről, és a hajába túr, de közben nem néz oda. Bekeni a kezét. Keskeny, fehér kézfeje van, de régebben nem volt ilyen száraz a bőre. Hirtelen nagyon öregnek látom, és félek, hogy meghal. Szerencsétlennek érzem magam.

Megpaskolja a franciaágyat maga mellett. Elképzelem, hogy elalvás előtt az éjjeliszekrény aljában sorakozó fotóalbumokat lapozgatja. A régi képeket gondosan dátumozza, nem lehet vitatkozni, melyik mikor készült. Egyszer rajtakaptam, hogy beleolvas a naplómba. Azzal magyarázta, hogy félt, kedvezőtlen színben tüntetem fel. Apám mellénk ül, combját az enyémnek nyomja. A párnából hajszag árad.

Iza a gyerekkori szobámban ágyaz nekem. A falon régi poszterek, kihízott ruhák a szekrényben. Eszembe jut, régen mennyi minden történt éjszaka a házunkban. Felerősödtek a zajok és a szagok. Látom Izát a kanapénkon heverni, az arca kivörösödött, csepp alakú melle hóna alá lóg. Apám úgy görnyed fölé, mint egy kiéhezett ragadozó.

Reggelinél próbálok nem mosolyogni. Tudom, hogy szemem sarkában már ott ülnek a ráncok. Iza vizet enged egy dísztelen üvegpohárba, és a konyhaasztalra rakja. Egy műanyag tégelyből pezsgőtablettát csúsztat a tenyerébe. Három ujjal emeli fel a poharat. Nem lehet eldönteni, van-e rajta melltartó.

Evés után felajánlom, hogy elmosogatok. A savanyúságot a konyhapulton felejtették, de ellenállok a késztetésnek, hogy elrakjam. Illetlenségnek érezném kinyitni a hűtőjüket. Elejtem a kávéfőző szűrőjét, az ujjammal csipegettem fel a zaccot. A fal tövéből nem tudom rendesen felszedni.

Búcsúzáskor toporgással próbáljuk kitölteni az időt, amikor puszit kellene adni. Ahogy a taxiból visszanézek, integető kezük ütésre lendített karra emlékeztet. Szakad a hó.

Kommentek elrejtése, megjelenítése