Az utolsó – Sárfi N. Adrienn prózája

Epika, Próza

Megint a hálóingébe pillant. Már anyjának, nagyanyjának is hatalmas, puha lepénymelle volt. Családi örökség, gondolja elégedetten, ahogy örökség a tyúkszem, a varrónői szakma, a szekrénysor és a gégerák. Hirtelen hullámot korbácsol mellkasában a sajnálat – ilyen lehet, amikor valami dúsgazdag, magányos iparmágnás rádöbben, hogy nincs kire hagynia irdatlan vagyonát –, garzonja ablakában súlyos pörölycsapást mér lenyalt hajú fejére az aggodalom, hogy az örökség most már örökre rá marad. Nincs folytatás.

 

Te jó ég, mekkora csöcse van ennek a nőnek!, motyogja a távcsövet kövér ujjai között szorongatva, közben a cigi legörbül összeharapott fogai közül, majdnem az álláig. Meg akarja nézni alaposan a nő arcát, ezért stabilan könyököl a párkányon, de hiába tartja mozdulatlanul a távcsövet, hiába koncentrál és tekergeti az élességállító csavart, az arc fel-le mozog, elhomályosul vagy kiugrik a lencse fókuszából. Csak a feltűnően magas, kerek homlokot a rátapadt, csatakos tincsekkel, no meg a duzzadt kebleket lehet kivenni igazán. Fintorogva nézi a nő emlőit. Kiköpi a cigit, a kukkerrel próbálja nyomon követni a csikk zuhanását, de nem sikerül. Visszateszi legfőbb segédeszközét az asztalkára, ellép az ablaktól, nézi a hálóinge alatt dudorodó melleit, eltartja a pántot, hogy jobban lássa őket, aztán elhúzza a melltartó kosarát is. Nem, azért ezek mégiscsak nagyobbak, mint azé a nőé. Ez kellemes érzéssel tölti el. Újabb cigire gyújt.

Inkivíció vagy Inkvizícó, valami ilyesmi volt a címe a tegnap esti filmnek, emlékszik vissza. Mennyivel jobb az embernek ma, mint akkor régen volt, tűnődik az ablak párkányán könyökölve, és a levegőbe hamuzik. Amíg bírja, követi tekintetével a lefelé libegő hamufoszlányokat. Majd’ mindennap eszébe jut, milyen jó, hogy idegi alapon hamar leszázalékolták. Nem bírta volna tovább a keze alatt és körülötte megállás nélkül dolgozó ipari varrógépek zakatolását. Nem beszélve arról a zavaró, gusztustalan közelségről, amit a többi varrónő jelentett számára. Időnként felidézi azokat a bajoktól elcsigázott vagy éppen kicsinyes irigységekkel terhelt emberi tekinteteket, a gépies mozdulatokat meg az olcsó szövet jellegzetes szagát. Az ilyen emlékek hatására tompa, sikolyszerű hangot hallatva megborzong, és hideglelősen összecsapja a kezét – ha éppen nincsen benne cigaretta.

Már sok-sok éve elégedetten szemléli a lakótömb legfelső emeletéről a mélyben zajló játékéletet. Érzi, neki ez a tizenkettedik emeleti perspektíva az, ami a halnak a víz, a virágnak a napfény. Bár az orvos nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, ő kimondatlanul is tisztában van azzal, hogy ez a magasság és e távolsággal arányos méretkülönbség az, ami egyértelműen harmonikus én–külvilág viszonyt teremt az ő esetében.

Ugyan sosem kérdezett rá, de szerinte erre nincs semmiféle gyógyszer, bár minek is volna, hiszen ez nem lehet betegség. Ez egy ritka, különleges állapot, amire tulajdonképpen illik vigyázni, ha már egyszer megadatott. Az a legfőbb tünete – ami nála elég korán megmutatkozott –, hogy az ember, az én nem bírja elviselni a közvetlen környezetében lévő többieket, a sok-sok névtelen, ismeretlen te-t és ő-t. Attól pedig egyenesen hisztériás rohamot kap, ha alkalomadtán beléhasít az agyába, hogy ez a sok-sok te meg ő némi perspektívamódosítással valójában mind-mind hozzá hasonló én-ek. Vigyáznia kell magára. Természetesen nem szabad dolgoznia, sem emberek között lennie. Fontos, hogy ügyeljen a megfelelő távolság megtartására. Mert kellőképpen messziről, és főleg felülről szemlélve minden és mindenki a helyén lévőnek látszik. 

Ha pedig néhány másodperc erejéig egy kicsivel mégis közelebb akar kerülni az idegen te-khez és az ők-höz, mert a hirtelen feltámadt kíváncsiságát éppen nem képes elnyomni egy hosszasan a szájában tartogatott cigarettával, még mindig ott van a távcső.

Megint a hálóingébe pillant. Már anyjának, nagyanyjának is hatalmas, puha lepénymelle volt. Családi örökség, gondolja elégedetten, ahogy örökség a tyúkszem, a varrónő szakma, a szekrénysor és a gégerák. Hirtelen hullámot korbácsol mellkasában az önsajnálat – ilyen lehet, amikor valami dúsgazdag, magányos iparmágnás rádöbben, hogy nincs kire hagynia irdatlan vagyonát –, garzonja ablakában súlyos pörölycsapást mér lenyalt hajú fejére az aggodalom, hogy az örökség most már örökre rá marad. Nincs folytatás. Nagy nyomás lökődik a vállába, mintha a lakásában álló családi, dohos keményfa bútort dobták volna rá. 

Istenfélő, későn megözvegyült nagyanyja még otthon varrt. Egy bérház harmadik emeletén lakott. Haláláig titokban, függöny mögül leste a kinti világot, zárt ablak mögött füstölt és hamuzott, hogy ember ne láthassa, Isten pedig könnyebben megbocsáthasson. Az anyja tíz év után elvált, kis varróegyletben dolgozott, már az ötödiken lakott, a párt volt az istene, a füstöt kifelé fújta, de befelé hamuzott, mert a párt elvárta híveitől a szabályok maradéktalan betartását. Ő maga pedig sosem ment férjhez, már nagyüzemben varrt, nem hisz és soha nem is hitt sem istenben, sem pártokban, a tizenkettediken lakik, a füstöt kifelé fújja, a hamut, a csikket kiszórja. Minden változik, gondolja, és visszatér az elégedettsége. Most az ég felé fújja a füstöt, és határozottan látja, ahogy az összeolvad odafent a mosatlanszürke paplanfelhőkkel. Ha lenne egy lányom – mászik elő agyából a sánta képzelet –, luxus füstfelhőben lakna vagy száz méter magasan, és finom angyalselymet szőve nézné az idegen lenti világot. És nem lenne gégerákja soha. Sóhajt. Én vagyok az utolsó. Köhög. Megtapogatja a torkát. Kiköp az ablakból a játékvárosra.   

Kommentek elrejtése, megjelenítése