Stradivari – Cselenyák Imre novellája

Epika, Próza

A nyolcvanas évek közepén találta meg Csordás Pista végzete tárgyát, egy Stradivari hegedűt. Hegedű az biztos, de hogy Stradivari? Mindenesetre ez volt a belsejébe írva egy megsárgult, enyves vinyettára. Egy falubeli komájánál látta meg a hangszert, belekukkantott, elolvasta a hangzatos nevet, komoly vizsgálat alá vetette, és valódinak nyilvánította. Húszezer forintot adott érte, s már utazott is vele nagy reményekkel telve Budapestre.


Sehol nincs olyan tömény illata az esőnek, mint éppen Nyírkátán. Állni a nyitott ablak előtt, hallgatni, ahogy az égi permet suhogva veri a tetőt, az ereszről aláhulló csöppek kopognak alant, látni a meggyfa himbáló, nedvesen fénylő lombját − felüdülés, szemernyi újjászületés.

Az eső és emlékek összefüggenek, régi nyarak hangulata kél, s öröm bicsaklik bennem. A vihar melankóliája már korán beavatott, az ablakhoz csalt, s keserédes szorongással bámultatta velem az elmosódott tájat. Vigasztalansága dacára is vonzott, ahogyan a biztos otthon és az elvágyódás kettőssége is. Kellett mindehhez, jut eszembe, hogy halljam hátam mögött nagypapa szuszogását, s a kóró reccsenéseit, melyet nagymama tördelt, hogy begyújtson a sparheltba.

Az élet megannyi szag és dallam szintézise. Margitka előkapta gyantaillatú hegedűjét, és elhúzott egy tiszta melódiát. Ő volt a prímás, a kísérőzenekar pedig odakint az eső.

Mostanság kezdtem azon tűnődni, mennyire végzetszerű vonzódásom a hegedűhöz. Margitka oltotta belém a húrok édes fájdalmát, s határozta meg ezzel némiképp jövőm. Elévülhetetlen szerelmem, a Kontinens együttes hangzását is a hegedű karakterizálta. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy a Kontinens megalakulása volt előbb, vagy Csordás Pista találkozása a hegedűvel.

Pista bátyám, Te szép emlékű öreg csibész! Gyermekkorom példaképe, az erő, a pajkosság, a férfiszépség megtestesítője, akire én és öcsém hasonlítani szerettünk volna. Hogyan is írhatnám le azoknak, akik nem ismerték? Mert a személyes vonzerőt bajosan lehet megfogalmazni. Az emberiség néhány százaléka rendelkezik csak efféle rejtett bűverővel, amely sem benne, sem másokban nem is igazán tudatosul. Annyit éreztem én, az átlagember, tagja az észrevétlen többségnek, hogy Pista bátyám közelében lenni jó. Nyugalmat árasztott, biztonságérzetet adott, és tetszett Kirk Douglas-arcán gyakorta honoló jellegzetes, huncut félmosolya, amelytől képtelenség volt szabadulni. És emellett sajátos magyar lélek lakozott benne, hamisítatlan jellemvonásokkal. Amióta ismertem, szenvedélyesen totózott, nagy nyeremény után sóvárogva. Azon túl hét határon nem talált szkanderban legyőzőt, pedig nem volt termetes ember, testsúlya sosem érte el a nyolcvan kilót. Végül pedig nagy barátja volt miszter alkoholnak. Addig nem tudott lefeküdni, míg egyetlen korty pia volt a háznál. Igaz, ezt a szokását negyvennyolc éves korában elhagyta, mert vasszervezetét megtámadta valamilyen rejtélyes kór, amely szédülésben és fejfájásban nyilvánult meg.

Ennyit arról nagy vonalakban, melyek voltak legkézenfekvőbb tulajdonságai nyírkátai nagybátyámnak – s jöjjenek a konkrét események, elvégre a hamisítatlan igazság a részletekben lakozik.

A nyolcvanas évek közepén találta meg Csordás Pista végzete tárgyát, egy Stradivari hegedűt. Hegedű az biztos, de hogy Stradivari? Mindenesetre ez volt a belsejébe írva egy megsárgult, enyves vinyettára. Egy falubeli komájánál látta meg a hangszert, belekukkantott, elolvasta a hangzatos nevet, komoly vizsgálat alá vetette, és valódinak nyilvánította. Húszezer forintot adott érte, s már utazott is vele nagy reményekkel telve Budapestre.

Én akkortájt a fővárosban laktam, a Füredi lakótelep egyik betonskatulyájában, és a zene meg az irodalom töltötte be az életemet. Vagy így, vagy úgy, de mindenképpen „nagy” ember akartam lenni, félig-meddig már annak is hittem magam. Emlékszem, éppen dalszöveget szült pihent gógyim, amikor csöngettek. Azt hittem, Piros barátnőm az, vagy valamelyik zenésztársam. Váratlanul ért, hogy Pista bátyám és huszonéves fia, Jancsi vigyorogtak az ajtóban. Betessékeltem őket, hiszen kedvenc rokonaim ők, bármikor jöhettek hozzám, maradhattak, ameddig akartak.

− Óvatosan, Imikém, vigyázz a táskára! − figyelmeztetett a nagybátyám, mutatva holmiját. − Kétszázmillió forint van benne.

Olyan őszintén ejtette ki − „kétszázmillió” −, semmi félmosoly, semmi huncut szemvillanás, hogy kellőképpen megdöbbentem.

− Micsoda?

Pista bátyám szertartásosan a heverőre helyezte a táskát, lassan kihúzta a cipzárt, óvatosan kiemelt belőle egy öreg, koszos hegedűt, s áhítattal átnyújtotta nekem.

− Stradivari.

Érdekesen szólt a száján. Ahogyan az olasz csapatok nevei: Kajári, Brescina…

− Ez egy Stradivari?

Nézegettem, forgattam.

− Hallottál már Stradivariról?

− Persze. Híres olasz hegedűkészítő mester az ezerhétszázas évekből.

− A világon a leghíresebb! − tette hozzá nyomatékkal.

− De hát ez… − Tépelődtem, mit mondhatnék. Nem vagyok én hegedűszakértő. − Azt tudod, hogy tele van a világ hamisítványokkal?

− Ez nem hamisítvány! Ez valódi! Nézd csak meg − mutatott a fedlapra −, ilyen szemcsésnek kell lennie. Meg mindenütt a hátoldalán is kopott. Gizi kinézte a könyvtárból. Minden stimmel rá.

A fiára bámultam.

− Ez tényleg Stradivari?

Jancsi tétován elmosolyodott.

− Nem tudom, én nem értek hozzá.

Pista bátyám nagyítót vett elő, afféle hengeres kis csövet, ami alig nagyobb egy gyűszűnél. Szemgödrébe illesztette, és azon keresztül vizsgálta a hegedűt. Úgy festett, mint egy zsidó becsüs, aki szakmájának kiváló tudora, aki ismeri az értékelendő tárgy összes csínját-bínját, s közben szakszerű előadást tartott Stradivari mesterről, annak hegedűkészítő tudományáról.

− Amikor öreg házat bontottak Kremonában, Stradivari megjelent, figyelte a gerendákat, a szarufákat, a szelement. Ami megtetszett neki, azt megvette, hazavitte. A műhelyében aztán ezekből a sok száz éves, kiszáradt fákból csinálta a hangszer nagy részét. Hátlapját, oldalát, nyakát. Ezek különféle keményfából készülnek, de a fedlap kivétel. Az puhafa.

Hallgattuk őt Jancsival, s nem volt rá szavunk. Ilyen tudomány előtt meg kell hajolnunk.

− A másik lényeges dolog a festés meg a lakkozás. Stradivari mester titkos pácot meg vegyületet használt. Attól lett ilyen szemcsés a felszíne. Éppen ilyen, ahogy itt látod.

A kétkedés jogát azért fenntartottam, de nem mondtam ki, mert szerettem volna magam is hinni benne. Az lenne ám a csoda, ha családomra, akár tágabb értelemben is, rászakadna kétszáz millió! Nyilván én is kapnék valamennyit belőle.

A két Csordás másnap visszautazott falujába, én magamra maradtam a neves hangszerrel. Kétségkívül hozott némi változást az életembe, hisz én sem vagyok kívülálló, a Csordások álmodozó természetéből belém is került egy adag. Rendre előszedtem, szemügyre vettem, elábrándoztam felőle. Egy ízben szóra szerettem volna bírni, a vonóval olyasféle mozdulatokat tettem, mint amilyeneket muzsikusoktól lát az ember, s balkezem ujjait is hasonlóképpen vetettem próba alá. Félórai keserves gyakorlás árán sikerült a „Süss fel nap” legegyszerűbb változatát prezentálnom a falaknak olyan hangon, amely leginkább egy vásott kölyök által nyomorgatott kismacska nyavíkolására hasonlított. Meghoztam ekkor életem egyik jelentős döntését: nem lépek hegedűművészi pályára. Hanem a hangszer puszta jelenlétével is hatást gyakorolt rám, már csak a szaga miatt is: füstös, savanykás cigányszagot árasztott. Büdös is, koszos is, úgy határoztam, megtisztogatom. Bár ne tettem volna.

Néhány napra rá elvittük a Stradivarit anyámmal egy jó nevű hegedűkészítő mesterhez, aki mellesleg antik hegedűk gyűjtésével is foglakozott. Csak annyit kértünk tőle, becsülje meg a hangszer értékét, azt nem feltételeztük, hogy tudna érte fizetni kettőszáz milliót.

A mester alapos vizsgálat alá vetette, ujjaival megkocogtatta a hegedű fáját, aztán minden érdeklődés nélkül visszanyújtotta.

− Szinte semmit sem ér.

Hohó! Résen kell lenni!

− Mennyit adna érte?

− Hát, őszintén szólva… Mint érdekesség, paraszthegedű, talán elfér a gyűjteményemben… Hatezret adok érte.

− De ez Stradivari!

− Nézzék − csóválta meg enyhén mosolyogva a mester a fejét −, a tizenkilencedik század óta ez általános szokás. A szerény, olcsó gyártmányokba a készítője nem a saját nevét írta be, hanem azt, hogy Stradivari.

Igazat beszél, vagy simlizik? Mindjárt kiderül.

− Akkor hát köszönjük. A viszontlátásra.

− Viszontlátásra.

A mester zokszó nélkül elbocsátott bennünket. A műhelyből kifelé jövet azt vártam, utánunk kiabál, tesz egy magas árajánlatot, amely még mindig nem kétszáz millió, de hatezernél lényegesen több, s az már reményekre jogosító. De nem szólt utánunk. Az utca végén visszafordultam, hátha kilépett a mester, és hevesen integet felénk. Ám ez sem történt meg. Lehet, hogy mégsem Stradivari?

Egy hét múlva berobogott a nyírkátai különítmény: Pista bátyám, Jancsi, Böbe. Sajnálattal közöltem velük a tényállást, azután visszaadtam nekik a hangszert. Pista bátyám gyanakodva forgatta kezében kincsét, előkotorta nagyítóját, avval is megvizsgálta.

− Ez nem az a hegedű! − kiáltotta.

Tréfára vettem.

− Pistukám, ne bolondozz!

− Ez nem az a hegedű! − ismételte meg ezúttal haragosan villogó szemmel. − Annak a hegedűnek szemcsés volt a lakkozása.

− A fenét − védekeztem most már hathatósabban. − Gyantaszemcsék voltak rajta meg koszok. Letisztogattam, nem látod.

− Ez nem az én hegedűm! Hol az én hegedűm?

Fia és menye védelmébe vett.

− Ó, apu, ne gyanúsítsd már Imit! Ez bizony az a hegedű.

Aznap este Pista bátyám búskomorságba esett. Nem szólt, csak morózusan emelgette söröspoharát. Ilyen zordnak még sosem láttam, és kicsit meg is rémültem tőle. Hiszen ő volt számomra a jókedv, a pajkosság megtestesítője.

Szegény, akkor éjjel aludni se tudott. Hajnal felé már nem bírta tovább, fölébresztett.

− Imikém − még ebben a nagy dilemmájában is kedves tudott lenni hozzám −, figyelj már ide, kérdezni akarok valamit.

− Mondjad…

− Mennyit kaptatok a hegedűért?

Hajnali fél három, alig látok a csipától! És még mindig gyanúsít. Begurultam.

− Na most már elég! Hagyjál békén! Így tegyek neked szívességet! Már ne is haragudj!

Visszafeküdtem dühösen, és reggelig rúgtam, hánytam magam. Pista bátyám addig beszedett egy szelvény ismeretlen eredetű gyógyszert, azt hívén, nyugtató. Alig vártam, hogy felkeljen Jancsi és Böbe. Elpanaszoltam nekik a történteket. Na erre a menye elővette és alaposan megmosta az „öreg” fejét.

− Nem bánom én, nem bánom én − hajtogatta a gyógyszertől tompán. − Én csak akkor hiszem el, ha a gazdája felismeri.

Jancsi a fejét vakarta.

− Na, abból még baj lehet. Mit tudom én, letagadja. Fél, hogy vissza akarjuk cserélni.

Ekkor ijedtem meg igazából. Ha a koma azt mondja, ez nem az ő hegedűje, nekem befellegzett. Elveszítem a becsületem, és Pista bátyám örök ellenségévé válok. Kellett nekem ebbe a Stradivari-ügybe belefolynom.

De van Isten. Rokonaim visszautaztak, s rá huszonnégy órára már kezemben tartottam Pista bátyám bocsánatkérő táviratát. „A gazdája felismerte, stop. Ne haragudj rám, Imikém, stop.”

Nos, az én kalandom itt véget ért, de korántsem a hegedűé. Nagybátyám nem hitt a budapesti szakértőnek, kivitte a hangszert Bécsbe. Az eredmény megismétlődött, a kinti becsüs is azt állapította meg, hogy a hegedű egy népi építésű hangszer, amely legföljebb ezer schillinget ér.

Most már Pista bátyám is elfogadta, hogy a hangszer hamis Stradivari, reményeit nem teljesítheti be, azonban szagot fogott, mint a vadászkopó, elkezdett hegedűk után kajtatni. Alapelve szerint: lehet, hogy ez nem Stradivari, de biztosan talál valahol egyet. Több hangszert is megvásárolt, üzletet azonban egyikből sem tudott csinálni. Reménye viszont, ha úgy vesszük, megkétszereződött, hiszen így már a totó meg a hegedű is magában hordozta a meggazdagodás lehetőségét.

Az idő múlásával aztán mániája lett a hegedű, mindenféle formában, értelemben. Elkezdett tanulni rajtuk, csak úgy magától, aztán hozzáfogott bütykölgetni. Egyszer isteni szikrát kapott, nekilátott, hogy elkészítsen saját kezűleg egy hegedűt. Hetekig fúrt, faragott, de legfőképp kapart és csiszolt a fáskamrában. És végül verejtékező homlokkal előhozta élete legkülönlegesebb alkotását, egy maga gyártotta hegedűt. Én is láttam. Mit mondhatnék róla? Nem teljesen olyan, mint az igazi, de formára hasonlatos. És be volt kenve sárga padlófénnyel, amelytől úgy festett, mint egy cukormázas marcipánviolin. Aki ránézett, mosolyogni való kedve támadt.

Gizi, a felesége napközben lábujjhegyen járt Pista bátyám ajtaja előtt, ha gyakorolt. Néha megállt, belehallgatott a cincogásba, ilyenkor némán rázta a nevetés…

Az eső is vele volt teljes. Valahányszor „hazamegyek”, titkon várom az esőt, hisz sehol sincs olyan tömény illata, dallama az esőnek, mint Nyírkátán. Pista bátyám hegedűi némán hevernek a szekrény tetején, kivéve azt a Stradivarit, amellyel együtt kint álmodozik tovább a temető eső áztatta földjében.

 

A szerző Pandemónium című elbeszéléskötete az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. 

Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése