Tízparancsolat poétikusan

Kritika, KritX

A könyv címét olvasom, elriaszt.  Nem meglepő, hiszen ma több mint ötven reklámtáblát és fotót láttam az interneten. Mindegyik azt sugallta, hogy bármit megtehetek. Hiszek nekik. Tulajdonképpen csak akarnom kell. Jobb mindent egyszerre kipróbálnom, félek, hogy különben azt fogom érezni: nem éltem igazán. Korlátokkal kivédeni az esést, amit a tapasztalat okoz, badarság. Tisztelni, hogy másnak is vannak önálló gondolatai, megalkuvás. Elhinni, hogy Isten mindent tud és mindent lát, félelem. Egy parancsolatokról szóló könyvet olvasni ódivatú. Mózes II. könyve már a múlt, a tízparancsolatot csak hallásból ismerem, hiszen lehetőségek sokasága tárul elém 2018-ban. A kínálat széles sávon mozog. Csak bírjam rajta tartani magam. Egy-egy kapaszkodó mégiscsak jól jönne.

Tíz vers Farkas Wellmann Évától, grafikák, melyeket Ferencz Zoltánnak köszönhetünk, és tíz dal az Evilági zenekartól újszerű megvilágításba helyezi a tízparancsolat, a létezés evangéliumi szabályait. Társművészetek találkoznak egymással; a könyv jól komponált beszélgetés az örök témákról, mert hálával létezni, embernek maradni, valamint élni és élni hagyni nem egyszerű.

A kötetben szereplő versek pontos összhangban állnak a parancsolatokkal; erre a stabil alapra épülnek a korántsem sablonos sorok. Teljes a kohézió, s bár nem didaktikus, mégis elgondolkodunk minden mondatán. Nincs benne fölösleges pátosz, ami elriasztana. A parancsolatok filozófiáját járjuk körül, író és olvasó együtt, de mégsem hangsúlyosak a felkiáltójelek, amit a megszokás alapján elvárnánk egy ilyen téma kapcsán.  A teljes kötetben összesen kétszer szerepel  felkiáltójel: „Ne ölj!”; „csak bár egy halvány pászmát látnék!” Észrevehető, hogy  jelen van az isteni és emberi létszféra is, a teremtő és a teremtett. Éppen ezért megfér együtt a határozott magatartás és a kétely.

A költő gyakran használ feltételes módú igéket: fakulnék, látnék, lennék stb. Véleményem szerint ezek a szavak is nyomatékosítják az elgondolást, miszerint a világban helye van a kételyeknek. „A világ amilyennek fested, olyan lesz”, olvashatjuk a második versben, valóság és szubjektum egyenlő arányban képesek befolyásolni mindennapjainkat.

A Gangesz folyó, amelyről tudjuk, hogy mennyire szennyezett, a hinduk mégis azt tartják róla, hogy a legszentebb víz a Földön, hasonlatként folyik be a versbe. Számukra fontosabb az elképzelés, miszerint az erő azonos a hővel, és ha az erő a gonoszság, akkor a vízzel hatását veszíti. A második versben ilyenszerűen megfoghatóvá, képpé varázsolja a parancsolatot. A parancsolat pedig így szól: Ne csinálj magadnak faragott képet. A versben ráerősít erre, mert elfogadja, hogy ember mivoltunkban látni, megfogni lételemünk. De mindez illúzió. A kötet leginkább magunk elé képzelhető verse ez a második, a többinél már-már kezdünk halmazokban gondolkodni, összefüggéseket keresni, a fonalat kibogozni, vagy épp ellenkezőleg, jól meghúzni rá a csomót.  

Az idősíkok szépen összefonódnak a versek között. Néha teljesen összemossák azt: „Hosszú távra terveztem, ezerízig.”, ezzel folytonosságot adva a szövegeknek. Jelezve, hogy a teremtés, mely hat napon át tartott, elképzelhető képként él a fejünkben, jelenleg is tart. Ez nem egy gondosan elvégzett munka, nem lezárt folyamat. A mai napon is épp olyan aktuális a teremtő és teremtett lények közötti interakció, mely tele van ígéretekkel, reménnyel, a hétköznapokkal, a félelemmel és mindennel, amit óvni szeretnénk.  

A grafikákról első ránézésre  ultrahangfelvételek jutnak eszünkbe. Közelebbről látható, hogy az emberi vívódás ezeken belül zajlik: nem magzatot látunk, hanem felnőtt embert, önmaga tehetetlenségében. A körvonalakon kívül, de még a kompozíción belül mesterségesen beállított, divatos kinézetű alakok könyökölnek a kiszolgáltatottságra. Ami ezen kívül zajlik, nem egyenlő a belső képpel. Mégis egységes szín uralja, egy természetes zöld, az örökzöld, a maga árnyalataiban, legyen akár sötét vagy sárgás tónusú.

Árnyalataikat nézve roppant összetettek a versek, de nem  a tarkaságnak köszönhetően, hanem a rétegek miatt. Rétegenként haladunk a témák kapcsán, a felületek alapos száradás után kerülnek fel egymásra, mint az olajfestmény rétegei. Ezeket nemcsak azoknak van lehetőségük feltárni, akik szóról szóra ismerik a Bibliát – a szövegek mindenkihez szólnak. Az első sor bemutatkozással, barátságos hangnemben indít, jelen időben: „Az Úr vagyok én, a te istened.” S mikor már megbizonyosodik a lírai én, hogy készen állunk a folytatásra, ígéretet tesz: „A szolgaságnak házából kihozlak”, és segítő társként szólal meg, jelezve ugyanakkor a határainkat:

„leszek az ok, hogy úr magad lehess félelmeden.

S maradj meg alperesnek.”

A szövegek szerkezetüket tekintve inkább képzettársításosak, mivel a versek felépítését a témával kapcsolatos összefüggő gondolatok irányítják. Ezek életszerűségét a feszültséget keltő és reményt adó sorok váltakoztatása, a tagadás, a bocsánatkérés, a fenyítés és  vágyakozás jelenléte teremti meg. Az emberi feszültség melegágya mindez. Egyénenként küszködünk az egyensúlyért, a tíz vers társunk lehet  ebben.

Mit rád adott a földi ittlét, 
gyűretlenül s mielőbb vedd le. 
Esetleges, ki merre, mit lép – 
ne válaszolj a gyűlöletre.

Az Evilági zenekar lemezén e szövegek nem úgy jelennek meg, mintha leküzdhetetlen problémák vagy szigorú parancsok lennének. Váltakoznak a melankolikus, a vidám, a kellemes és sokatmondó dallamsorok, mert elférnek egymás mellett, és ez így van jól. Így éljük mindennapjainkat.

Csak akkor fogadjuk el a parancsolatokat, ha azok nem tökéletes képet festenek elénk, hanem azt kérik, hogy minden helyzetben az elvárásoknak megfelelően cselekedjünk, de mégis legyenek megkérdőjelezhetetlen szabályok. A végső számadás csírája a lelkiismeretünk, s ezek a parancsolatok segítenek abban, hogy ne csak átnézzünk fölötte, hanem közelebb engedjük magunkhoz, ismerkedjünk vele. S bár a hétköznapok borongósak, azért az alábbi pár sort ne hagyjuk figyelmen kívül:

Neked ha bárki teremtmény felesleg,

azzá lesz békéd számomra is, éppoly

silány kacat. És többé nem kereslek
                  (Sem a máséból, sem a magadéból)

Nem tisztelni sem a másét, sem a magamét – még mindig könnyebb, mint elhinni, hogy a magadéért csak magad felelhetsz. Írom ezt zárásként, utalva ezzel is a verseskötet egyik részletére, mely újraolvasva sem  ismétli önmagát.

 

Szente Anita

Farkas Wellmann Éva: Parancsolatok. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018.

Kommentek elrejtése, megjelenítése