Füstszag; Függő; Szellemvárosban – Hekl Krisztina rövidprózái

Epika, Próza

A többiek rábeszélnek, hogy menjünk fel az emeletre. Eleinte tartok a korlát nélküli, düledező lépcsőháztól, a hiányos lépcsőfokoktól, mereven nézek a lábam elé, míg felérünk a legfelső szintre. A födémet átütötte egy fa gyökérzete, a fa a tetőből nő, lombos ága benyúlik a szobába. Ilyesmi lehet Pripjaty városa is: szívesen megnéznénk az elhagyott iskolaépületet, a vidámparkot dodzsemekkel és óriáskerékkel.

 

Füstszag

„Pörögnek a véletlen motollái”

(Böszörményi Zoltán: Kényszerleszállás Shannonban)

 

van. Édeskés, bár nem annyira, mint a leégett sütemény illata vagy az Egyiptomból hozott rózsás tusfürdő. Érzek benne egy kis amperbukét. Más nem is lehet, repülőgépen ülök, az ételosztás csak később lesz. A fejem fölött lévő panelre nézek, ott fújják be a levegőt. Mintha nagyon halovány füstöt látnék. Rémülten fordulok körbe, mindenki nyugodtan ül a helyén, beszélgetnek, nevetgélnek, egy fickó kártyatrükkökkel szórakoztatja szomszédját. Fapados járat, néha még a csavarokat is kifelejtik az ilyenekből – állítólag minden repülőgépből hiányzik húsz-harminc darab –, és az ülés alatt lévő mentőmellényeket is ellopkodják a szuvenírre vadászó utasok. Le kellene szállni. Nem érdekel, hogy kifizettem a repülőjegyet, talán még nem késő, oda kellene rohanni az ajtóhoz, úgyis csak az időt húzzák, minél tovább áll a gép, annál több pénzt kap a személyzet, ezt is olvastam valahol. A légiutaskísérő bezárja az ajtót, a pilóta elindítja a hajtóműveket. Már késő, itt ragadtam. A füstszag egyre erősebb. Rendellenesen rezeg a burkolat, nemkülönben a szárny is, ami fölött ülök. Pedig a Discovery Channel műsora szerint a gép ezen részén ötvenkilenc százalék esélyem van a túlélésre. A légiutaskísérő bemutatja a kötelező kűrt. Kecsesen tartja karját, miközben szelíd mosollyal a vészkijáratokat mutogatja, kettő középen, kettő hátul. Eltartott kisujjal veszi fel az oxigénmaszkot, holott pasi. Ez a férfinak gúnyolt nimfácska fog kihúzni engem a roncsok alól? Míg nézem őt, kémia helyett a fizika villan be. Ha megbomlik a repülőgép burkolata, a kabinban lévő túlnyomás hirtelen lecsökken, azonnali eszméletvesztést okozva. Buborékok keletkeznek ereimben, és hiába ereszkedik le a csinos sárga maszk, időm már nem lesz felvenni és nyugodtan lélegezni, mert addigra kiszakad a mellkasi aortám.

Nekilódulunk a felszállópályán. Szorosan lehunyom a szemem, nem mintha számítana valamit. Csak abban bízom, hogy a pilóta nem ugyanezt teszi. Hallottam arról, hogy hosszabb utakon a pilóták alszanak, és néha a másodpilóta is édesen szundikál mellettük. Vagy emelkedéskor fogunk a betonba vágódni, vagy tízezer méter magasságból zuhanunk le, feltéve, ha az üzemanyag kitart addig. Az ülés alól ellopott mentőmellény már akkor sem segítene, ha ott lenne, különben sem biztos, hogy működik. Miatyánkkiamennyekbenvagy.

 

 

Függő

 

vagyok. Állítólag. Meleg- és fürdésmániás. Szállásadóm szerint csak Magyarországon divat fűteni március elején, csak mi engedhetünk meg magunknak ekkora luxust. A légkondicionáló fűtésre állítva, harisnyában, nadrágban, két pulóverben, pokróccal körülcsavarva ülök alatta, és rázkódom. A kompresszor forog, csontrepesztő hideget fúj a gép, a levegő molekulái karistolják bőrömet. Szállásadóim olaszok. Nyájaskodó, alacsony, szőkére festett ősz hajú úrinő, és kreolbőrű, vastag karú veje. A plafon irányába bökdösnek ujjukkal, a légkondicionáló kijelzőjére, ott, látja, harminckét fokot mutat, szauna van a lakásban. A férfi, nagyobb nyomatékot adva szavainak, abbahagyja a hadarást, megtörli homlokát, vetkőzni kezd. Kibújik a pulóveréből, egy pillanatra elővillantva a hasán kunkorodó szőrzetet. Pólóban és lábszárközépig érő halásznadrágban áll előttem. Víz sincs, rimánkodom tovább, értsék meg, hosszú út van mögöttem, fürödni akarok, legalább a kádban felmelegedni, de nem jön víz a csapból. Kiveszem a kezem a takaró alól, és egyes számú bizonyítékként felmutatom. Egészen rossz állapotban van már, bármelyik bíróság elfogadná, tenyerem hófehér, ujjam vége ciánkék. Az idős hölgy széttárja karját. Sajnálom, ez nem a mi problémánk, hanem a magáé. A környéken nincs víz, a belvárosban leállt a szolgáltatás, nem lehet tudni, mikor állítják helyre. Hazugság, kelek ki magamból, ha tudni akarják, felhívtam egy másik szálláshelyet, kétutcányira innen. Ott van víz. Az idős asszony nyájas arca megrezzen, majd eltorzul. Olyan hamar vált gonosz boszorkányra, mint a megkergült közlekedési lámpa pirosra. Azt a pár napot túl fogja élni, mi is kibírjuk, rikácsolja. Ezek természeti népek, harcolnom kell. Gladiátorként dobom le magamról a vastag plédet, és stabil terpeszállást veszek fel. Giv máj máni bekk!, kiabálom rekedten, a mondat végi -t jól megnyomva. A fiatal férfi a gonosz banya elé ugrik, mint védelmező testőr, vagy inkább kidobólegény. Háta mögött a banya felnevet. Európában nem divat a napi fürdés, talán még nem járt Európában?

 

 

A szellemvárosban

 

járunk. Derékig ér a gaz, elöl töröm az utat, a két fiú hagyja, hogy gyerek legyek ismét és felfedezősdit játsszak. Arcomnak csapódik egy tüskés ág, majdnem kiveri a szemem, a csalánoson is át kell vágni. Az épületek üresek, bemászunk egy emeletes házba. Kapaszkodás közben vigyáznom kell, nehogy üvegcserépbe tenyereljek. Benn még világos van, a kivert ablakok nyílásán át ömlik a fény, a sarokban törmelék, bútordarabok, széttört ajtókeret. A falon kifosztott villanyóraszekrény és graffitik: Donald kacsa, Mickey egér, varázsgomba, harcoló szuperhősök, vérszínű tenyérlenyomatok, türkiz felirat ezüsttel keretezve. A többiek rábeszélnek, hogy menjünk fel az emeletre. Eleinte tartok a korlát nélküli, düledező lépcsőháztól, a hiányos lépcsőfokoktól, mereven nézek a lábam elé, míg felérünk a legfelső szintre. A födémet átütötte egy fa gyökérzete, a fa a tetőből nő, lombos ága benyúlik a szobába. Ilyesmi lehet Pripjaty városa is: szívesen megnéznénk az elhagyott iskolaépületet, a vidámparkot dodzsemekkel és óriáskerékkel. Arról beszélgetünk, vajon mennyire veszélyes. Két nap lefolyása alatt a csernobili zónában az emberi szervezet mindössze annyi sugárdózist kap, ami egyenlő egy kórházi röntgenvizsgálattal, ezt állítja az utazási iroda. Egyikünk volt fizikatanára szerint még legalább kétszáz évig várjunk a kirándulással. Mielőtt elutazunk Csernobilba, bemelegítésként meg kellene nézni Kis-Moszkvát, ott tárolták a szovjetek az atomfegyvereket, két, hermetikusan zárt, konténernek álcázott tárolóban. Kis-Moszkvát fegyveres katonák védik, latolgatjuk a bejutás esélyeit.

Hazafelé, a kocsiban a híreket olvasom. Tizenhét ponton áramlik a gőz az észak-koreai reaktorból, speciális járművek mozgását is észlelték a környéken. Amerika szerint plutóniumot gyártanak. Nézegetem a szóban forgó műholdfelvételt, Donald fekete acéltáskáját és Vlagyimir új játékszereit: a meteoritként száguldó, manőverező robotrepülőt, a nukleáris robbanótöltet hordozására alkalmas víz alatti drónt, és a Kinzsal névre elkeresztelt, hiperszonikus rakétát. Ismerős érzés szorítja össze a gyomromat. Újra félek a piros gomboktól. Gyerek vagyok megint.

Kommentek elrejtése, megjelenítése