Démoni angyalaim emlékére – Papp Ákos írása

Mennyi ismerős arc. Egyik torzabb, mint a másik, az alkohol, a nikotin és a gyógyszerek mély barázdákat vágtak homlokukba. Talán melléjük költöztem volna magam is, ha Isten egy szemüveges fickó képében meg nem fogja kezemet a Combino villamoson, éppen akkor, amikor lelkemig hatolva beláttam, hogy elveszítettem ezt az élet nevezetű játékot.

Sok átlőtt agyvelőjű fickóval találkoztam féregjárat-utamon, akik vérző szellemmel ittak spirituszt, hogy átírják tudatukat, és csillagporos, betört koponyák lángoltak körülöttem eksztatikus rockzenére, amikor a mindegy már lényegtelen és kiszámíthatatlan módja Isten létezésének. Fekete lyukba zuhanásom során angyalokba ütköztem – ők is meglékelt érzésekkel és törött szárnyakkal próbáltak repülni, miközben spirituális dimenziókba lépésről álmodoztak, és reggel Rivotrilt nyomtak magukba, hogy kibírják főnökük vagy szeretőjük tekintetét, aki sörszagot keresett körülöttük, de nyomát sem találta, így csupán a tág pupillájukat és a lelassult mozdulataikat bámulta idegesen. Láttam a reggeli kétdekás-ivókat, a kispatronosokat, a gyógysöröseket, akik idegesen, feszült tekintettel néztek körbe, és zsebükben turkáltak aprópénzt keresve, de csak egy gyűrött zárójelentést találtak, amit nem volt kedvük elolvasni – miközben egyáltalán nem emlékeztek arra, hogy mikor és hogyan kerültek bajba.

Velük kóboroltam vérző aggyal a végtelen éjszaka után, amikor összegubancoltam minden csillagot, és azt hittem, én magam vagyok az univerzum, és egyáltalán nem értettem a befizetetlen csekkeket, mert annyira fölöslegesnek véltem ezeket a földi dolgokat, hogy azt sem értettem, orvosaim miért nem értik ezt. Zombiként ültem a téridő valamelyik lepukkant krimójában, ahol Gáborral harminckét fröccsöt rendeltünk egyszerre, hogy megdöntsük a világgalaxis rekordját, mert akkor ez volt a legfontosabb számunkra, és ettől reméltünk megvilágosodást. Végtelen tivornyák a rommá dőlt csillagrendszerek között, amikor istenekké válhattunk néhány órára, hogy aztán összehugyozva ébredhessünk az őrszobán vagy a kijózanítóban, ufótársaink között. Ó, micsoda lélekkalandok, világmegváltás-tervek kerültek fogdára, pszichiátriára, pszichoanalízisbe és elvonók tucatjára…

Reggeli émelygés, véres köpések a zuhanyzócsempén, bűzös lehelet – akár egy letűnt kor árulkodó jelei. Telefonbeszélgetések, amikre soha nem emlékeztünk. Bűnbánó fogadalmak és a soha többet esküi – de aztán szokás szerint átadtuk magunkat a xanax, rivo, vodka és sör keverékeinek, hogy megváltsuk magunkat e kibírhatatlan jelenből, ami egy végtelen orosz rulett, amiben azt hiszem, én vagyok a nyerő, és ahol minél több cucc kerül belém, annál megoldhatóbb lesz minden. Micsoda fejlemény, széles perspektívák a kocsmapult előtt, micsoda euforikus mennyország, amikor magam is elhiszem, amit gondolok! – a zuhanás már az első feles után elkezdődik, és talán örökké tart, végeláthatatlan dimenzió, melyben a jelen hiánya fel sem tűnik, mert a jövő megváltásán dolgozom. Démoni angyalok, vidám ördögök ülnek a pult előtt, akiknek magányát kikezdte a múlt gyűlölete és a jövőtől való rettegés, de ilyenkor megoldhatóvá válik minden, jöhet a következő kör. Milyen láthatatlan jeladót szereltek agyukba? Ki ez a démon, aki erőnek erejével cipeli a pult elé és kényszeríti nyelésre őket? Az érzések kapuja tárva-nyitva, amin ki-be járhat a harag és a félelem, jöhetnek az ökölcsapások. Micsoda színes skála, mily világbirodalmi mindenség lapul ezen a parányi helyen! – és csak dédelgeti, hogy növekedjenek. Ő, aki éjszaka letépte egy lopott kakas nyakát, televérezte a falat, és félig tollasan kezdett a szárnyasból pörköltet főzni, hogy aztán hajnalban jóllakottan folytassa a végtelen sörivást valamelyik ócska lebujban, hogy csak rá figyeljenek, amikor azt énekli, Nézz le rám, istenem, egy új csillag született, s aki aztán békésen összecsuklik a sarokban, és sikerekről álmodik, amíg csak fel nem rugdossák őt.

Betévedtem az intenzív osztályra is, az agyhalottak közé, ahol fél szemmel, fél füllel és fél aggyal próbáltam emlékezni, de csak az első fél literig sikerült. Nincs is nagy jelentősége, talán jobb is, ha nem tudom a többit. Közöttük bolyongtam valamelyik elvonó után is, műanyag flakonból vedeltünk a villamoson, hogy mutassunk valami emberit is állati mivoltunkból, de csak artikuláltunk és a relativitás elméleteit fejtegettük, és elküldtük a picsába az összes békávé-ellenőrt. Micsoda új megközelítése a káoszelméletnek! – de nekünk ez volt a természetes, ilyennek képzeltük a normális társadalmat, magunkat is odasorolva, és eszünkbe sem jutott, hogy közben saját, vérző agyvelőnket zabáljuk fel, igazi zombikként. Káprázatos világmegközelítés, hazugságaink védőbástyái megingathatatlanok, a lopás pedig indokolt, mert meg kell szerezzük a következő adagot. Aztán véres holttestek és húscafatok között is tántorogtam, mint élőhalott a holt halottak között, bár sok különbség nem volt közöttünk, csak én még tudtam használni az anyagot, míg ők kényszerűen leálltak, és mereven nézték síró anyjukat meg gyerekeiket, akik bűntudattal és értetlenül imádkoztak lelki üdvükért.

Mennyi ismerős arc. Egyik torzabb, mint a másik, az alkohol, a nikotin és a gyógyszerek mély barázdákat vágtak homlokukba. Talán melléjük költöztem volna magam is, ha Isten egy szemüveges fickó képében meg nem fogja kezemet a Combino villamoson, éppen akkor, amikor lelkemig hatolva beláttam, hogy elveszítettem ezt az élet nevezetű játékot, amibe féregjáratom végére értem, ahol vagy beránt végleg a fekete lyuk, vagy teológiai vita nélkül elhiszem bármilyen isten létezését, akinek segítségével a magam által teremtett vákuumból meríthetek energiát, s aki képes helyreállítani szétcsúszott értelmem. Vajon a hosszú földi pokol miért nem törte meg zuhanó társaim egóját? Miért nem ébredtek fel, mint jómagam? Most csak vergődnek a sínpárok között Gáborral együtt, vagy kiszivattyúzott aggyal, kihunyt csillagként keringnek, ki tudja, melyik galaxisban, törzsasztalaikat keresve. Végeláthatatlan fájdalma az értelemnek ez a sok elvesztegetett élet, ez a sok elvérzett tudat. Ők a démoni angyalok, akik szentté váltak, akikkel csillagűr-utazásom során találkoztam – és mit tehetnék mást, mint hogy örök mementóként kőbe vésem eleven történeteiket.