Az erdélyi választópolgár fodrászhoz megy

Tárca

 

Az erdélyi választópolgár fodrászhoz megy

 

Március végi korareggel, zimankós, hamis, emlékeztet a székely hajnalokra, amikor összeragad az orr az érces, huzatos levegőtől. Lomha tavasz ez, kéreti magát, lassú lépésekkel közelít. A féléves teleken edzett székely nők úgy érkeznek Budapestre, mintha mediterrán vidékre utaznának: bőröndbe lenge ruhát csomagolnak, tavaszi kabátot, topánkát, szandált, kisszoknyát, selyemharisnyát, finom ingecskéket. Márciusban a magyar főváros szelíd és mosolygós, nem úgy, mint egykori határvédő települések, hegyek közé zárt jégszobák, esőmadarat csalogató, legendásan hűvös fészkek. Pest melegebb éghajlata derűvel csalogat, itt végre kedvére mosolyoghat az ember lánya, kigombolkozhat gondjaiból, álmélkodhat a Margit-hídon, s eszébe juthat Arany János.

A belváros utcáin mélázva egyszer csak beleszalad egy épületbe, emlékplakett jelzi, ott járt Jókai Mór. Eljátszik a gondolattal, vajon itt született a Szegény gazdagok és Gazdag szegények.

Ezeken az utcákon sétálgatott a büszke és hiú Ady Endre is, a pajkos Karinthy és a kávéfüggő Kosztolányi – erre gondol, miközben a Ferenciek teréről a PIM felé veszi útját, s meglátja a Centrál Kávéház teraszán ücsörgő, tereferélő kisasszonyokat. Akár Török Sophiek is lehetnének.

Miért nem találkozik kortárs írókkal, ahogy egykor Kolozsvárott egyetemistaként legendás erdélyi költőkkel a Bulgakov és Music Pub vonzáskörében? Hol kávéznak, konyakoznak ebben az órában az írók? A Magvető Caféban bizonyára, talán nem is jártak sosem a Centrálba.

Még a Váci utcában is képes eltévedni, egy urbánus-tájékozódási antitalentum, úgy elbámészkodott, hogy nem nagyon tudja, hol van épp, s merre kellene venni az útirányt a fodrászat felé, ahová igyekezett.

A csak könyvek, folyóiratok lapjairól ismert költőkről és írókról azt képzelhetünk, amit akarunk, megtölthetjük a személyiségüket idillel, sejtelemmel, misztifikálhatjuk kedvünkre. Ha József Attilával a rakodópart alsó kövén ülnénk, s néznénk a Dunán csónakázó dinnyehéjat, mit mondanánk neki? S mit tennék akkor, ha búskomor volna épp, kiborulna, megsértődne, csak befelé, önmagára, és nem a beszélgetőtársára, ránk figyelne? Olvasnánk-e a verseit csak úgy önmagukért a költő személyiségétől függetlenül?

Budapesten mindenféle gondolatok lepik meg, azon elmélkedik, miért nem volt elég jó költő a Nyugatnak Dsida. Meg a pártszimpátiák mentén miért szakadt ezerfelé az irodalom, miért nem lehet vitázni gyűlöletbeszéd, zsigeri indulat és címkék nélkül… Meg hogy régebb sem volt ez másképp, csak az idő megszépíti az irodalomtörténelmet is.

Az Írók Boltja előtt kicsit bosszankodik. Azon töpreng, ha kétnaponta átrendeznék a kirakatot, a kis kiadók és a nem nagymagyarországi editurák szerzői is helyet kapnának a nagy rivaldafényben. No, de így meg esélyük nincs semmiféle figyelemre.

Budapest derűje egyre hamiskásabbá válik. Álmosoly ez. Bóvli. Nem is tavasz, inkább télutó.  Összébb húzza magán a kabátot, fázik, gyorsítja lépteit.

Sosem volt még a fővárosban hajat vágatni. Kicsit szorong, nem szeret ismeretlen fodrászkezekbe kerülni, idegen ujjak matatását érezni a fejbőrén.  Szánt szándékkal egy idősebb hölgyet nézett ki magának, az szépítse inkább, s ne egy fiatal; egyszerű nyírást csak nem ront el.

Megérkezik a szalonba. Otthonos, meleg van, színes a tapéta. Felenged. Hidegtől meggémberedett ujjai erőre kapnak, elindul a periférikus keringés, az orr is bemelegedik, a lábujjig szalad a finom forróság. Idősebb, nyolcvan körüli nénit dauerolnak épp. Fehér csipkekesztyűt visel. Olyan, mintha a múlt századból felejtették volna itt. Kalapja is van, ott lóg a fogason. Meg sétapálcája.

Hamarabb érkezett, pedig tipikus késő. Budapesten hellóval szoktak köszönni idősnek, fiatalnak egyaránt, úgyhogy biztos kiszúrták az illedelmes ’jó reggelt miatt’, s már tudják róla, nem idevaló. Pár éve csúnyán néztek rá egy könyvesboltban az akcentusa miatt, azt a fintort azóta sem tudja elfelejteni. A fővárosban jobban előjönnek ezek a székelyes formulák, meg a nyílt e betűk, a fránya hangsúlyok. Akusztikus a honvágy.

A néni hosszan cseveg a fodrász hölggyel, régi ismerősök lehetnek, unokákról, húsvéti előkészületekről beszélgetnek, majd rátérnek a pénztelenségre, s a magas gázszámlákra, a spórolás módjára. Innen már csak karnyújtásnyira a rezsicsökkentés, hogy az se segít túl sokat, meg a Semjén és a vadászösztöne, a becsiccsentett Gyurcsány, a muszlimosodó Vona, a feminista Szél Bernadett, s galád, FIDESZ-párti erdélyi meg kárpátaljai magyarok, mit magyarok, románok és ukránok!  Mintha ólomsúlyok nehezednének a vállára.  A napokban nem nézett tévét, nem olvasott újságot, nem görgetett a Facebook közösségi oldalon. Mennyi idegességtől megmenti az embert az irodalom, a séta, az elmélyülés. Kitisztulnak az érzelmi járatok, az elme pallérozódik, a fantázia izmosodik, ugrásra készen a tengeren túlra, világűrbe utazni. Mintha minden felett lebegne, madártávlatból látná az acsarkodást, a gyűlöletet. Az emberek papírmasé figurák, mozgatható bábuk.

A néni komótosan öltözködni kezd, majd érzékeny búcsút vesz fodrászától.

Ő következik. Beültetik a hajmosó székbe. Túl magas. Kényelmetlen. Csavarodik ki a dereka, nem ér le a lába. Nyakigláb fehérnépekre tervezték ezt is, mint az összes ruhaneműt, elegáns cipőt, mert 170 alatt nem is nő a nő!

A hölgy keze körkörösen mozog, samponoz, öblít, samponoz, öblít. A langyos víztől és a finom fejmasszástól elbóbiskol. Korán kelt, a reggeli órák túlnyomó részét két lábon állva alussza át, bagolytípus, nem kedveli a hajnali, éles, hivalkodó, tolakodó fényeket. A hasadó hajnal hasogató fejfájást és ipari mennyiségi koffein elfogyasztását juttatja eszébe. A reggeleket legfeljebb akkor tudja elviselni, ha a kedves karjaiban ébred, s kényeztetik, a szerelem még erre is képes, elfelejtetni, milyen napszak van, hatalmaskodni az álommanón.

Egy másik székbe ültetik át. Megkezdődik a vágás. Innen már nincs visszaút. Vizes hajjal mégsem szaladhat el. Még bolondnak néznék a járókelők.

A fodrász megkérdezi, milyen változtatást szeretne, mennyit vágjon, akar-e új frizurát, hova tegye a választékot. 

– Igazítsa meg egy kicsikét, s vágja úgy itt elöl, hogy ne lógjon be a szemembe.

– Értem. Frufrut nem szeretnél? Jól állna!

Pár másodpercig gondolkodnia kell, míg beugrik a frufru jelentése, mert náluk ez nemes egyszerűséggel breton, s azokkal a szavakkal, amelyekkel versben nem foglalkozik, a mindennapi nyelv szókészletében úgy maradnak, olyan ősi valójukban, ahogy használni szokás őket egy beszélgetésben. Idegenül csengne, a sznobság hatását és nem szép beszédét keltené. Ha elvesszük a helyi ízeket, olyan lesz minden, mintha a szakács főzne több tízmillió magyarnak ugyanolyan ebédet, holott mindenki más-más kulináris élvezeteknek hódol. Van, aki jobban sóz, s van, aki édesszájú.

A fodrásznő bizonyára kiszúrja, nem idevalósi. S rögtön jön is a kérdés:

– Nem budapesti, igaz?

Ha tudja, miért kérdezi? – bosszankodik magában. Miért nem hagyja békén, miért kíváncsiskodik, érdeklődik, furakodik be a magánszférájába. Neki az a dolga, jó frizurát hozzon össze, ne csevegjen, ne akarjon tudni mindent a kliensről! Nem minden kliens extrovertált, a kitárulkozást, életrajzmesélést nem lehet erőltetni.

Nem akar mogorvának tűnni, válaszol:

– Nem, nem vagyok budapesti, látogatóba jöttem.

– Valóban? Akkor élnek itt rokonaid, nem igaz?

– Igen, élnek, s barátaim is – csak hagyná már abban ezt a valagászódást!

– S ott laksz náluk?

– Ott.

– Hová valósi vagy?

– Kolozsvári. – Egyszerűbb a Kincsest mondani, ahol több mint tíz éve él, mert Gyergyószentmiklós fehér folt a térképen, s az, hogy Csíkszeredához közel, mégiscsak hazugság, ötven kilométer, másfél óra autóút, hát az minden, csak éppen nem közel. Nálunk nincs autópálya, át kell szelni a fél Csík- és fél Gyergyó-medencét, hogy eljuss a megyeszékhelyig. Azt ismerik, mert ott a csíksomlyói búcsú, meg Tusványos is közel.

– Ó, az milyen szép város, egyszer én is voltam ott a férjemmel, megnéztük a Mátyás templomot! Meg Mátyás király szülőházát és a Házsongárdi temetőt is!

Szent Mihály templom, mellette meg a Mátyás szobor, de kicsire nem adunk. Nem javítja ki, megszokta, hogy lemátyástemplomozzák a nem odavalósi magyarok. Blazírtul mosolyog. Semmi kedve ehhez a beszélgetéshez.

– Hol dolgozik, mi a foglalkozása? – kérdezi rezzenéstelen arccal a fodrásznő, amiből nem lehet kiolvasni sem rajongást, sem ellenszenvet, csak valami langyos érdeklődést, szószaporítást, hogy ne férkőzzön be a csend a szóközök közé.

– Egy irodalmi lapnál szerkesztő vagyok.

– Melyik irodalmi lapnál?

Nocsak, tán olvas a néni! – derül fel a tekintete.

– Az Irodalmi Jelennél, a versekkel foglalkozom és az interjúkkal. Interneten is föllelhető, s meg lehet vásárolni az Írók Boltjában havilapot – előzi meg a kérdéssorozatot, hogy milyen lap, hol van a szerkesztőség, hol nyomtatják stb., stb.

– Ó, az nagyon szép! Tehát határokon átívelő lap, egyesítik a nemzetet.

– Így is mondhatjuk.

– Igazán nemes dolgot művelnek. Az irodalom szép! Neked kivételes szakmád van. Csupa szép vers vesz körül nap mint nap.

Ha tudná, hogy egy szerkesztő postaládája miket rejteget! No de, a szépség relatív.

– Igen, valóban szép, az olvasás feltölti a lelket, a vers különösen képes erre. Maga szokott-e olvasni?

– Régebben sokat olvastam, Jókait, Mikszáthot és Rejtőt is, de most már nagyon rossz a látásom…

– Kiváló, remek írók mind! Próbáljon meg hangos könyvet letölteni az internetről, okos telefonnal manapság már mindent meg lehet oldani, hallgathatja, miközben kliensre vár, vagy a metrón hazafelé – lelkesül fel. Végre valaki, aki nem közömbös a betűk világa iránt!

– Öreg vagyok én már ehhez. Nem értek a kütyükhöz, s ennyi idősen az ember már ne akarjon fiatalabbnak tűnni a koránál.

– Sose gondoljon ilyet, az ember lélekben öregszik csak. Ha a lélek elfárad, elfásul a test és az elme is ehhez alkalmazkodik. Hallott Faludy Györgyről, ismeri? Ő örökifjú volt, öregeket a társasában sem tűrt meg, inkább fiatalokkal vette körül magát, csak hogy ne halljon a hátfájásról, derékgörcsről, magas vérnyomásról.

– Hallottam valamit róla a tévében… Nem szeretem az ilyesmit. Hogy is mondjam…, a férfiakkal szeretett hálni.

– Az azért nem egészen így van. A nőket sokkal jobban szerette!

– Nem tudom megérteni az ilyet. Az Isten az embert nem erre teremtette. A saját nemével bujálkodjon. Micsoda gusztustalanság!

– A világ sokszínű, az emberek nem egyformák. Tudja, az állatoknál is előfordul…

– Micsoda őrület, hogy már az állatok is! Hallottad, hogy a Vonáról is azt mondják!

– Hallani hallottam róla, de ki igazodik el manapság a híreken. Az igazság relatív. És hát kampány van. Mondanak ilyenkor mindenfélét.

– Igen, tele vannak a hírek. Semjén is megölte azt az őzet.

– Szarvas volt, ha jól tudom…

– Mindegy is az, nem kellett volna megölnie.

– Tudja, a régi urak, a nemesek is vadásztak.

– Az akkor volt. De most már civilizálódhatnának egy kicsit. Szegény őzikét megölni!

– Öööö, szarvas volt…

– Mindegy is. Ugye, mindjárt itt vannak a nyakunkon a választások. Én azt mondom, mindenkinek el kell menni szavazni, állampolgári kötelességünk, rajtunk is múlik, mi lesz holnap!

– Egyetértek. Tudja, az antik görögök is ezen az elven voltak.

– A régiek mindig tudták, mi a helyes út. És te, kislány, kire fogsz szavazni? Mert most már ti is szavazhattok, ti, erdélyiek.

A hölgy kezében pillanatig az olló megáll, a nyak és a fül között, középmagasságban. Pattanásig feszült a levegő. Érzem, hogy most fog belevágni, az olló sercen, a haj lehull a földre, mint tépett vadlúd szaladhatok haza az én Kolozsváramba szégyenszemre erről a vad és indulatos Budapestről.

Meg sem várja a választ, rávágja, hogy ő a FIDESZ-re ikszel, mert az Orbán egyesítette a nemzetet, segítette a családokat, s nekem is kutya kötelességem, ha már erdélyi vagyok, ha csak nem akarok kendőt kötni a fejemre, s úgy járni, mint az arabus mennyecskék.

A nénivel az előbbi csevegés mintha meg sem történt volna, mi? – morfondírozom magam, azt a köpönyegforgató mindenit neki! De nincs sok időm a gondolkodásra, vészjóslóan fenyeget az ollóval, már nem a hajam féltem, hanem a fülem, a végén úgy járok, mint Van Gogh. A TV2-ön meg bemondják az esti hírekbe, az erdélyi költő-szerkesztő fül nélkül maradt a fodrászaton és kopasz énekesnőt csináltak belőle, mert rosszul választott pártot. Nem babra megy a játék, hölgyeim és uraim, a pesti fodrászatokkal csak óvatosan!

Varga Melinda

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése