Ugrás a tartalomra

Trubadúrvarázs, 9. rész – Gáspár Ferenc regényrészlete

Egy arc bontakozik ki fölötte, és ez az arc nem valami szép. A püspök behunyja a szemét, hátha akkor eltűnik a látomás, de mikor újra kinyitja, mégiscsak ott a nem túl fiatal női arc, alatta fonnyadt keblek. Az arc gazdája liheg, s Janus ágyékán roppant űrt érez, akkorát, amekkorához hasonlót ferrarai évei óta nem.

 

25.

 

– Megöljük őket? – kérdi az egyik zsivány. Janus megköszörüli a torkát:

– Nem éri az meg nektek – mondja.

– Nocsak – lép Janus mellé a briganti.

– És miért nem éri meg, ha szabad érdeklődnöm? – Janus, ha volna rá ideje, csodálkozna ezen a szabatos beszéden. Most viszont gyorsan válaszolni kell:

– Mert a pécsi püspök került a kezetekre.

Vad röhögés a válasz. Mikor a zsiványok elég alaposan kikacagják magukat, a választékos beszédű így szólt:

– Már ezért is érdemes lenne titeket megkímélni. Mert ilyen jól megnevettettetek bennünket. – Aztán elkomorul, és rekedt hangon így kiált: – Le a lóról, gazemberek! Vetkőzni!

A püspök érzi, itt a vég. Ebben a komoly hidegben, az ő gyenge tüdejével…

 

26.

 

A barlangban először sötét van. Ádám éppen szólni akar Mihálynak, hogy forduljanak vissza, mert semmit sem látnak, amikor hirtelen valami meleget és szőröst érez a lábán. Ijedten nyúl oda. Érzi, hogy valami nagy rusnya állat. A szívverése megáll, de az állat húzza magával.

– Ne félj semmitől! – mondja Mihály. A hangját visszaverik a falak… Mennek hosszan, botladozva, ki tudja meddig. Egyszer csak vakító világosság, káprázik a trubadúr szeme. Mikor megszokja, megdöbbenve látja, farkas húzta őt idáig, s Mihályt egy másik. Feketék, akár az éjszaka. Tengerparton állnak, előttük, a messzeségben sziget. Eltűnnek az állatok, s megint a fekete hajú démoni nő száguld feléjük, fekete lovon. „Ez ugyanaz a nő… de hisz az álom volt… Akkor most is álmodok?”

 

27.

 

A püspök egyre jobban fázik. Szólni akar, de befagyott az ajka, mozdulni nem tud, megdermedt a karja. A fáklyák fényénél látja, amint a rablók sorra rázogatják a ruháikat, s Balázs ott áll mellette anyaszült meztelen.

 

28.

 

A nő lefékezi a paripát. Itt dobog előttük, fújtat, prüszköl a nemes állat. Mihály álmélkodik, Ádám szintúgy. A nő leszáll a lóról. Testét kék selyemruha takarja, lábán szattyánbőr csizma. Mosolyog. Lágy a hangja, akár a pacsirtáké tavasszal.

– Látod azt a szigetet? – kérdezi a trubadúrt, Mihályra rá sem hederítve.

– Persze, hogy látom – feleli Ádám.

– Arra a szigetre katedrálist építesz – mondja egészen komolyan. A trubadúr számára mindez roppant komolytalanul hangzik.

– Hogyan építsek én egyedül oda egy katedrálist? – értetlenkedik.

– Ez már a te dolgod – válaszolja az idegen asszony, és ugyanolyan kedves-komolyan mosolyog, mint eddig. – Segíthetsz neki – fordul Mihályhoz. – S ha készen van, majd új feladatot keresek neked.

„Akartam mondani, hogy ez egyáltalában nem fontos, én egészen jól megvagyok otthon feladatok nélkül, ez már kötényes gyermekkoromban kiderült rólam. De oly hirtelen tűnt el, ahogyan érkezett, s mi pedig egyszerre ott találtuk magunkat a barlang szájában, tetőtől talpig vadonatúj ruhákba öltözötten.”

 

   29.

 

Janust egyik pillanatban a hideg rázta, a másikban a forróság tüzelte. Lihegést hallott maga fölött, a zsiványokat kutatta a szemével, de sehol nem látta őket. Egy arc bontakozik ki fölötte, és ez az arc nem valami szép. A püspök behunyja a szemét, hátha akkor eltűnik a látomás, de mikor újra kinyitja, mégiscsak ott a nem túl fiatal női arc, alatta fonnyadt keblek. Az arc gazdája liheg, s Janus ágyékán roppant űrt érez, akkorát, amekkorához hasonlót ferrarai évei óta nem. „Csak ha rád fekszem, hiszem én, hogy kútra feküdtem, Fütykösöm akkora lyuk várja, hogy elveszek én.” [1]

Mérgesen ugrik fel a püspök, és ledobja magáról a rút leányzót.

– Ki vagy, te? – ordítja magából kikelve.

– Tündének hív anyám, a Zsuzska – feleli amaz, s Janus látja, hogy foghíjas szájából frecseg a nyál.

A fogadóban volt, a Balaton partján. Ott, ahol Esztergom felé igyekezve is megszállt.

 

30.

 

– De most már induljunk – sürgeti Ádám Mihályt. Feszül rajta a csillogó brokát ruha, amelyhez a hideg miatt még könnyű bunda társul, s fején – akárcsak társáén – díszes báránybőr kucsma.

– Mit mondunk, ha betérünk az udvarba, kik vagyunk? – kérdezi Mihály. „Meg van rendülve, nem számított ekkora csodára, pedig ő invitált ebbe az elvarázsolt barlangba.”

– Tudtad előre, mi lesz odabent? Hogy szép ruhát kapunk, és találkozunk azzal a titokzatos asszonnyal?

– Miről beszélsz? – kérdi Mihály. Milyen barlangról? „Ez az egész kezd hasonlítani ahhoz, amikor a zsidók egymást abajgatják a zsinagógában! Kérdésre kérdés! Ő hív ide, és nem akar emlékezni…”

– Te, Mihály! – kezdi Ádám kissé emeltebb hangon. – Te hívtál be a barlangba, nélküled én biztos nem indulok el a sötétbe. És most úgy teszel, mint aki semmiről sem tud?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, cimbora. Sőt azt sem tudom, hogy te ki vagy. – És kacsint. – De nem Giovanni de Luca, az hétszentség!

– Aha – A trubadúrnak kezd derengeni valami, de még mindig sok mindent nem ért. Sebaj, gondolja, ha Mihály nem akar a titkáról mesélni… Majd kiókumlálja azt időben. Inkább így szól: – Erdőelvei nemesek vagyunk. Azokat kevésbé ismerik. Engem Veres-völgybeli Ádámnak hívnak, téged meg…

– Szentgyörgyből jött Mihálynak! – vágja rá vidáman, és Ádám újfent meghökken, megint nem tudja, mi az igazság! Hiszen lehet, hogy ez nem csalás: tényleg így hívják. De nem sokat töpreng, csak az fúrja az oldalát, miképpen került Mihály az eretnekek közé, és hogy lehet az, hogy nem ismerik majd fel, akármilyen szép ruhában jelenik meg az udvarban?! „A biztonság kedvéért egy fekete szalagot kötök átlósan az arcomra, eltakarva a bal szememet. Így szakállasan, bajszosan talán nem ismernek rám. A szalagot a zsebemben leltem. Újabb rejtély, de már nem foglalkozom vele.” Könnyű léptekkel indulnak ki az erdőből, egyenesen az esztergomi vár irányába.

 

31.

 

– Hol vagy, Balázs?! Merre bujkálsz, te gazember?!

– Hol lennék, nagy jó uram? – bújik be Balázs feje az ajtón.

– Hát a cséza?

– A kapu előtt.

– Nem tört össze?

– Ugyan miért tört volna!

– És ez a szégyentelen perszóna? Ez hogy került ide?

– Ezt már exellenciádnak jobban kell tudnia! – húzza ki magát Balázs. – Magam részéről mosom kezeimet.

– Nahát… – szörnyülködik Janus. – És a zsiványok? Álmodtam volna?

– Minden bizonnyal – bólogat Balázs.

– Mindenesetre vidd innen ezt a némbert! (Ebben a nagy lyukban vergődöm, a célom elérni…)[2]

– Nem szolgált a püspök úr megelégedésére?– érdeklődne gúnyosan Balázs kocsis, de Janus olyan komoran néz, hogy elharapja a kérdést.

– Mikor indulunk tovább? – kérdezi most Janus.

– Amint a lovacska meggyógyul, vagy persze, ha ad pénzt rá a püspök úr, vehetek másikat…

– Lesántult a lovunk?

– Nem emlékszik a püspök úr?

Janus rájön, hogy jobb, ha nem kérdez többet, ha nem akar nevetségessé válni. „Nincs az a négylábú, mely jobban bajba keverne Földi halandókat, mint a tüzes paripa.”[3]

– Vegyél másikat. És induljunk azonnal! Van ebben a fogadóban ló, eladó? – Ezekkel a szavakkal egy aranyat dobott Balázsnak.

– Nékem nem adsz, hercegem? – szólalt meg a perszóna, aki eddig hallgatagon öltözködött.

– Ha gyorsan eltűnsz innét, akkor Balázs majd ad neked odakünn – morogta Janus a fogai között. – Egyik lábad itt, a másik meg…

S mikor elmennek, hátrahanyatlik a párnán. Van min gondolkoznia…

 

32.

 

Ahogy közelednek a várhoz, azért csak inába száll a bátorság. Hiszen már látni a strázsákat a kapuk előtt… Hátha mégis felismerik? Mihály látja, hogy Ádám aggódva pillantgat, oldalba böki:

– Ne szarj be, hékás! – Ádám még sose hallott tőle ily trágár szavakat… És mosolyog a bajsza alatt.

– Kik vagytok? – kérdik az őrök, mikor a közelükbe érnek.

– Erdőelvéről jöttünk – feleli Mihály.

– Gyalog? – hökken meg a kérdező.

– Fenét. Lovon.

– Nem hiszem el. Hol a lovad? – Ezt a másik őr kérdezi, eléjük lépve.

– Megették a farkasok – mondja Mihály.

– És ti így megmaradtatok, ebben a makulátlan öltözetben… meséld az öreganyádnak!

– Kedves földijeinkkel találkoztunk Buda határában. Ők segítettek rajtunk.

– És mit kerestek itt? – A strázsa nem lett meggyőzve.

– Hallottuk, hogy a király úr harcra készül az öccse ellen. Segíteni szeretnénk.

– Gyalogosan? Fegyvertelenül? Figyelj csak – szól a társához. – Én feltartom a komékat, te addig értesítsd Sóvágó comest odabenn! Mondjad, két gyanús fickó áll a kapu előtt, jöjjön, aztán döntse el ő, húzzuk a nyavalyásokat azonnal karóba, vagy előbb megkínozzuk őket egy kicsinység. – És rájuk kacsintott, mint aki jó viccet mond.

– Kérem… – próbálkozik Ádám, de Mihály hátulról belé rúgott egy aprót, s közben a karjánál visszahúzza.

– No mi az? – mordul az őr, és a trubadúr hasa felé bök az alabárdjával. – Nem várod meg az ítéletet? Most öntsem ki a beled, itt helyben?!

Ádám jobbnak látta hátrébb húzódni. A másik fickó elment, s ki tudja, mi történt volna, ha nagy lódobogással, trombitálással és hajcihővel meg nem érkezik a nádor, nagyszámú kíséret élén. Jobbján ott táncoltatja a paripát Katalin. Mikor a trubadúr meglátja, gyorsabban kezd verni a szíve, szaporább a lélegzete. Tényleg belészeretett volna? Hiszen először csak a vágy irányította lépteit, no meg, ha őszinte akar lenni magához, akkor a felfelé kapaszkodás… meg aztán mindig édesebb a gyümölcs, ha meg kell érte küzdeni! De ezek a testi tünetek… nem lesz ez így jó, Ádám, mondja magának. Még bajba kerül, ha nem parancsol az érzelmeinek. Szerencséjére vagy bánatára Katalin nem ismeri fel, s közben lassacskán ő is megnyugszik. Még mindig nem érti tisztán, miről beszélget Mihály és a nádor. Köd ereszkedett le az érzékszerveire, véli, és a homályból csak az ő arca világlik. Gömbölyded ajka, kedves szeme, s a gödröcske az arcán, amikor nevet. „Meg vagy bolondulva, Ádám!” Nem győzi korholni magát, érzelmei úgy hullámzanak kétség és remény között fel s alá, mintha hánykolódó lovon vagy hajón ülne. Egyszer fát úsztattak a megáradt Garamon, az volt hasonló érzés.

– Principio erat verbum[4] – hallja valahonnét nagyon messziről, s látja mozogni Mihály ajakát. Vajon miért az evangéliumot mondja? Talán ez volt a jelszó, a kockafejű nádor erről ismeri meg az emberét. Mert az ő embere, ez már biztos… Ádám azt gyanítja, ezért keveredett a bogumil eretnekek közé! Biztosan kém! S ekkor, szinte véletlenül, közelebb lép hozzá a pej ló, rajta a kedvessel. A trubadúr úgy érzi, mindjárt elkárhozik, itt, azonnal… Hogy adjon jelt neki? Nem ismerheti fel így, szakállasan, fél szeme bekötve! Ekkor, hirtelen ötlettel előránt egy kendőt a gúnyája alól. Fogalma sincs, miként került hozzája, igaz, a ruha eredetét illetően sincsen semmiféle elképzelése. S míg a nádor és Mihály beszélgetnek, nagy bátran meghajol a kedves előtt, és a kendőt látványosan leejti mellé, a földre. Katalin csodálkozva pillant oda. Egy ló véletlenül rálép a keszkenőre, beletapossa a hóba. Alig tenyérnyi a fehérség, de arra elég, hogy beborítsa a kendőt. Mikor a nádor idefordítja a fejét, semmit nem vesz észre az egészből. Csak asszonya arcán a pírt.

 

   33.

 

– Legszívesebben magam vájnám ki a szemem, ne lássam, ami történik! – kiáltotta Janus, de Thúz Osvát máris gúnyosan replikázott:

„Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors rabja, s előre semmit sem lát biztosan?” [5]

„Legjobb vaktában élni csak…?” – kérdezett vissza Janus.

Ültek a püspöki palota dísztermében. Thúz János, a zágrábi püspök öccse, maga a püspök, Osvát és Janus. Újlakit várták mára, de a hirtelen jött hó miatt nem érkezett meg. Talán holnap. Thúz János mostanáig szótlanul ivott, míg ők ketten Oidipuszt idézgettek. A szlavón bán viszont nem ismeri az ókori szerzőket. Hiába locsolgatja torkát jófajta szerémségi nedűkkel, csak nő benne a feszültség a számára érthetetlen, görög nyelvű dialógusok miatt. Így a társalgásnak ezen a pontján kifakad:

– Bilincsbe vert a kutyafajzat Mátyás! Nem értitek? Elveszi a parasztok pénzét, aki ellene van, az súlyos vasakat kap, s úgy váltogatja az urakat a tisztekből ki és be, mintha bábuk volnának! Ti meg itt szavaltok egymásnak, idézgettek! Mintha nem ezen a földön élnétek… Esküszöm…

– Mire esküdsz, János öcsém? – kérdezi bátyja a tőle megszokott gúnnyal.

– Addig élek, míg… – Thúz János fejébe szállt a bor. Már maga sem tudja, hogyan kezdte a mondatot, azt meg végképp nem, miképpen fejezi be.

– Értsétek meg, én mindig mellette álltam – mondja most Janus.

– Egykor mi is mellette álltunk – feleli Osvát. – De kiütközött rajta a paraszti vér.

– Ez az! – emeli föl borgőzös tekintetét az öccse. – Fejébe szállt a lábszag!

Janus hátat fordít neki, s kitekint az ablakon. A hold úgy függött odafent az égen, akár egy csónak, s a pécsi püspök szeretett volna beleülni. Elhajókázni innen, el a felkeléstől, a borgőzös uraktól, hiszen sokkal érdekesebb dolgok vannak születőben… Hogy hol vannak ezek az érdekes dolgok, maga sem tudta. Mióta visszaérkezett Pécsre, mellében újra érezte a szorítást, pedig itt a tél sem hurkolta úgy össze az embert, mint Esztergomban vagy Budán. Lázasan próbált visszaemlékezni arra a versre, amit utoljára álmodott, de zágrábi kollégája hangja kiszakította a merengéséből.

„Elérkezett március idusa”[6] – hallotta, s közben Osvát megfogta a vállát. Janus mosolyogva fordult meg.

„Elérkezett, de még nem múlt el”[7] – mondta, s közben arra gondolt, milyen jó lenne Galeottóval beszélni. Ő az egyetlen, aki tudja a titkát. De most nem rázhatta le Osvátot.

– Te nem vagy zsarnok, Thúz Osvát – mosolygott vissza, csak hogy mondjon valamit.

– Te sem jós, Janus Pannonius – nevezte költői nevén őt Osvát püspök, és fürkészve nézett a szemébe. – Idehívtál bennünket, de nem érzem azt, hogy szívvel-lélekkel velünk vagy. Talán éppen egy elégián töröd a fejed, vagy sajnálod a velünk töltött időt? Nem értelek, Janus.

Aki beteg, annak könnyen jön a magyarázat. Köhögni kell, ennyi az egész. Újlaky úgysincs itt. Nélküle meg a Zápolyák nélkül semmit sem ér a felkelés. De túl könnyű lenne megint a tüdőbajra fogni mindent.

– Veletek vagyok, nem kérdés. De azért nehéz kenyér ez.

Osvát bólintott. Nem győződött meg Janus elszántságáról, de az öccse közben már annyira berúgott, hogy jobbnak látta, ha nyugovóra térnek. A költő magára maradt a szobában. S alig mentek el, meglátta a púpost röhögni. Hol a holdon ücsörgött, és integetett a kezével, hol meg az ágya alól böfögött felfelé. Csak az első napsugarakra tűnt el, s Janus ekkor bírt végre elaludni.

 

 




[1] Orsolya ágyékáról (Csonka Ferenc fordítása)

[2] Orsolya ágyékáról (Csonka Ferenc fordítása)

 

[3] SiratóénekRacacinusról, Kisinasáról (Palojtay Béla fordítása)

[4] Kezdetben volt az Ige

[5] (Szophoklész: Oidipusz király, Babits Mihály fordítása)

[6] Plutarkhosz párhuzamos életrajzok: Alexandrosz – Julius Caesar (Máthé Elek fordítása)

[7] Plutarkhosz párhuzamos életrajzok: Alexandrosz – Julius Caesar (Máthé Elek fordítása)

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.