Nagyüzem – Urbán Péter prózája

Epika, Próza

Az egyik kudarcot vallott profi főzőművész álruhában meglátogatta a rétessütőt, végigállta a sort, majd, kísérői körében, kissé fanyalogva megevett egy túrósat. Másnap idegösszeomlással kórházba szállították. Utolsó kívánsága az volt, hogy hozzanak neki a csodarétesből, majd annak elfogyasztása után arcán üdvözült mosollyal örök álomra hajtotta fejét.

Azon a napon, amikor Ilona néni a Pálmafa úti lakótelep közepén megnyitotta üzletét, még senki nem sejtette, hogy a világ legfinomabb rétesét árulja a sötétbarnára mázolt fabódéban. A nap éppen csak felemelkedett a tízemeletesek fölé, a rétesek illata éppen csak terjengeni kezdett, amikor a harmadik általánost taposó Lakner öcsi felfigyelt a bódéra. Beteg volt, legalábbis az ellenőrzőjébe saját kezűleg hamisított iromány szerint, ezért amíg társai a padban görnyedtek, ő az utcán lehetett. Éppen repülőset játszott: derékból előregörnyedt, és karjait széttárva szaladgált imbolyogva a széles járdán, miközben hol berregő, hol süvítő hangot adott ki magából. De az illatok elvonták a figyelmét, szimatolva közeledett Ilona néni bódéjához. Az asszonyság sürgölődött, éppen túrós rétest húzott ki a sütőből, arcát pirosra festette a hő. Fél szemmel pillantott a szájtátva ácsorgó kisfiú felé, majd folytatta munkáját. Mivel Lakner öcsinél nem volt egy fitying sem, mert zsebpénzmegvonással sújtották szülei, a bámulásnál többre nem futotta. Ám a bódé nyitott üvegablakában megjelent egy fehér, vaskos kéz, és papírba rejtett süteményt nyújtott ki rajta. Öcsi először nem hitt a szemének, de amint leesett a tantusz, rögtön odaszaladt, és óvatosan elvette az ajándékot, még mielőtt az adakozó meggondolná magát. Rögvest megfordult, de mivel eszébe jutott az illem, hangos köszönömöt kiabált vissza a bódé felé. Azután tömni kezdte magába a még forró rétest.

Lakner öcsi félóra múlva odaadta a rétes felét a nénjének, aki éppen a harmadik babájával volt várandós – és ezzel lavinát indított el. Mert a fiatal anyuka nem győzött áradozni a finomságról, ezért környékbeli ismerősei meglátogatták Ilonka nénit. Mivel pedig a rétes íze felülmúlhatatlan volt, az ismerősök ismerősei is beálltak a bódé előtt kígyózó sorba. Mert alig egy hét telt el a nyitástól, és már tömeg várakozott a bódé előtt. Az emberek nevetgélve vártak sorukra, és a kezdeti egy-két rétes helyett hatot, nyolcat, tízet vettek, hogy otthonra is jusson. Ilonka néni termelési képessége azonban véges volt, gyorsabban sütni pedig nem volt hajlandó, így a sor nőttön nőtt. Először csak a sarokig ért, azután a parkban álló, kibelezett telefonfülkéig, majd a postáig. Egy alkalommal valaki a sor végére a zebra felől állt be, és mivel azonnal mögéje sorjázott számos vásárló, a gyalogátjárót teljesen elzárták a közlekedés elől. Az autók dudáltak, tülköltek, de a tömeg nem mozdult. – Ilka néni réteséért állunk sorba! – kiabálta egy bajuszos férfi, öklét lengetve a dudáló teherautósofőr felé, aki erre abbahagyta a hangoskodást, szépen kiszállt a gépjárműből, és csendesen maga is beállt a sor végére. A rendőröknek órákba telt, mire helyreállították a rendet.  Az ügy eljutott a rendőrkapitányig is, aki őrjöngve hallgatta a jelentést, hogy miközben a kerület állománya a felderített lopások és rablások tekintetében a legjobb statisztikát tudta felmutatni, most egy vacak bódé miatt botrány tört ki, és emiatt kerülnek a bulvárlapok címlapjára „Rétes miatt állt a forgalom!” és más, hasonlóan ostoba címek alatt. Helyettesével a sarkában személyesen ment ki a bódéhoz, hogy rendet tegyen. Mivel a hajnalban sorba állított őrmester szerencsésen beszerezte a corpus delictit, az ezredes dühösen a ropogós, omlós rétesbe harapott. Amint az ízek elöntötték a száját és lecsorogtak a torkán, a parancsnoknak megvilágosodása támadt. Látta magát kisfiúként, és a nagymamáját, ahogy eléje teszi a fehér terítővel kibélelt kosárban a magasra tornyosuló réteshegyet, amiből ő áhítattal falhatott, amennyi a bendőjébe fért. Haragja szinte rögvest elpárolgott, és csendesen megette a rétest. Másnap közlekedési rendőr állt a sarkon, hogy a sort a megfelelő irányba terelje, mindezt a lehető legudvariasabb módon. A rendőrök hamarosan késhegyre menő vitákat folytattak, ki kapja ezt a megbízatást, mivel az őrállónak mindig jutott rétes.

Egy hónappal a fabódé megnyitása utáni hajnalon napszemüveges férfiak érkeztek a bódéhoz. Fülhallgatójukon kapott utasításokat követve állták körül a kis épületet, és a sor elejét elállva kopogtattak Ilona néni ablakán. A réteses még nem nyitott ki, a sor már a postáig ért, többen ott éjszakáztak, hogy délutánra vagy legalább zárás előtt sorra kerüljenek. Több hajléktalan rendes foglalkozásává vált, hogy pénzért sorba álljon másoknak, ők most morogva vették tudomásul az egyenöltönyös figurák érkezését. Ilona néni csak a harmadik kopogtatásra nyitott ablakot, ismerői összeráncolt szemöldökén látták, hogy nem sok jóra számíthat a sütés nyugalmát megzavaró férfi.

– Pitéért jöttünk. Tudja, az orosz nagykövet…

Ilonka néni becsapta a kihúzható ablakot. Az egyenruhás erre nem számított, ingerülten kopogtatott újra:

– Nemzetbiztonsági ügy! – kezdte újra. – A megbízónk busásan megfizeti az árát…

Ilonka néni újra kinyitotta a kis ablakot.

– Itt nincs pite, csak rétes – felelt komoran a sütőasszony, majd közelebb hajolt a rövidre nyírt hajú férfihoz. – Nincs felár, meg mittudomén micsoda. Beállnak a sorba, és ha jut, jut, ha nem, nem. – Ismét becsapta az ablakot. Amikor a testőr harmadszor is bekopogtatott, egy sütőlapát nyúlt ki az ablakon, és erőteljesen a férfi fejére koppantott. Az emberek nevettek, tömeg alakult ki a sor elején, kárörvendően küldték hátra az elképedt biztonságiakat, akik sűrű telefonálások és bizonytalan vállvonogatások után végül elfoglalták helyüket a sorban. A nyugalom nem állt helyre, mert a biztonságiak most a sorban állókat kezdték kapacitálni, hogy bizonyos összegért adják át a helyüket. Ám erre csak néhányan voltak hajlandóak, mint például Milák Roland, aki boldogan vitte haza a kötegnyi pénzt feleségének, ám amikor az megtudta, hogy nincs sütemény, a büszke férjnek napokig a kanapén kellett aludnia, míg csak három meggyes rétessel ki nem engesztelte nejét.

Az ötödik héten külföldi delegációk érkeztek hazánkba, a nemzetközi tárgyalás alapját a Pálmafa lakótelepi rétes jelentette. A hatodik héten Oroszország és Törökország tárgyalásokat kezdeményezett hazánkkal, a rétes receptjéért cserébe előbbi tízévnyi ingyen kőolajat ajánlott föl, utóbbi teljes vámmentességet ígért minden magyar árunak. Ilonka néni vállat vont, és a miniszteri kérésre egy cetlire felrótta a receptet. Ám a nemzetközi üzlet mégsem köttetett meg, mert a próbasütéskor minden mester- és csodaszakács szégyent vallott: a rétes íze meg sem közelítette Ilonka néni süteményéjét. A hetedik héten az egyik kudarcot vallott profi főzőművész álruhában meglátogatta a rétessütőt, végigállta a sort, majd, kísérői körében, kissé fanyalogva megevett egy túrósat. Másnap idegösszeomlással kórházba szállították. Utolsó kívánsága az volt, hogy hozzanak neki a csodarétesből, majd annak elfogyasztása után arcán üdvözült mosollyal örök álomra hajtotta fejét.

Csakhogy Ilonka néni gyermekei és sógorasszonya vérszemet kaptak, nem elégedtek meg a hírnévvel és a napi bevétellel. A nénit kitartó buzgalommal rábeszélték, hogy egy nagyobb üzemet béreljenek ki rétessütésre, ahol szakemberek és beosztottak irányításával töltheti idejét. A sütőasszony végig csóválta a fejét, amikor családja jelentős kölcsönökből kibérelte a megfelelő helyet és berendezéseket, de végül nem tiltakozott. A fabódé helyett üzletlánc nyílt az országban, teherautók szállították a rétest minden olyan helyre, ahová még frissen elérhetett a sütemény. Kezdetben negyven, hamarosan száz ember sürgölődött a rétesgyárban, amely egyre nagyobb helyet foglalt el, bővítések sorát hajtották végre épületén.

A rétes varázsa azonban megcsappant. Finom volt még mindig, de mindenki megállapítása szerint, „már nem olyan jó”. Ilonka néni naphosszat kötögetett a gyárban, látszólag felügyelte a munkát, de csupán fejét csóválgatta, és mondogatta: nem úgy kell azt, nem lesz az így jó. A rétesrendelések lassacskán fogyatkozni kezdetek. A gyár ugyan szépen termelt és adott el, de azután egyik bevásárlólánc felmondta a szerződést, mert olcsóbb beszállítót talált, egy másik pedig maga kezdte sütni az édességet vásárlói számára. A hitelek határideje lejárt, a bevételek csökkentek, a gyár szűkülni kezdett, először el kellett bocsátani néhány embert, majd racionalizáltak, így még több munkást küldtek el, azután már csak negyvenen dolgoztak a gyárban, végül már csak a családtagok. Amikor végül kikerült a tábla a kapura, hogy „Csőd miatt zárva”, már alig valaki vásárolt a rétesből.

 

Lakner öcsi éppen a fabódé környékén ténfergett, amikor megérezte a rétes félreismerhetetlen illatát. A picinyke kalyibában Ilonka néni sürgölődött, túrós rétest csúsztatott éppen a sütőbe. A kisfiú szájtátva nézte. Egyszerre egy fehér, vaskos kéz papírba csomagolt rétest nyújtott a kisfiú felé. Öcsi nem gondolkozott egy pillanatot sem, gyorsan közelebb lépett, elmarta a süteményt, és enni kezdte. A néni kihajolt:

– Te.

A kisfiú félrehajtotta a fejét, mert válaszolni nem tudott.

– Most ne adjál a nővérednek, jó?

A kisfiú lelkesen bólogatott, azután lenyelte a falatot:

– Nem adok neki. Má’ úgyis megszült.

A néni elfordult, folytatta munkáját. Lakner öcsi szépen megette a rétest, majd kíváncsian bámult befelé:

– Ilonka néni, kérdezhetek valamit?

– Na?

– Maga mért nem eszik sosem a rétesből?

A néni megállt, megfordult, kikönyökölt az ablakon:

– Fene tudja. Nemigen szeretem én az édeset.

Azzal folytatta munkáját. A kisfiú előrehajolt, karjait széttárta, búgni kezdett, mint egy repülőgép, és cikk-cakkban szaladni kezdett a széles járdán. A tízemeletesek tetején végiggurult a felkelő nap.

Kommentek elrejtése, megjelenítése