Ugrás a tartalomra

Holnap, Egerben – részlet Csepcsányi Éva regényéből

„Aztán villámgyorsan történt minden. A leszorított rugó fölpattan. Nem fél, ő nem fél, nem taposhatnak bele a lelkébe! A nagy visítozásra összeszaladt az udvar, az ügyeletes tanárok is: Villő a salakpályán feküdt – halálsápadtan. Janka szoborarccal, lovaglóülésben rajta, markában úgy fogva Villő hosszú haját, mint zsoké a gyeplőt.” Részlet Csepcsányi Éva regényéből, mely betekintést nyújt egy bentlakásos leányiskola diákjainak mindennapjaiba.


„Kerecsend után, Eger felé magával ragadta a szőlőültetvények és a gondosan megmunkált szántóföld látványa. Föltűnt az Eged, majd a templomtornyok. Az út menti fák zöldelltek, itt-ott aranylott, piroslott csak néhány levél. Micsoda meleg október! A Vécsey-völgyben laktak: hazaérve végigjárta az eklektikus kertet, melyhez lépcsőn lehetett feljutni – nem ritkaság ez Egerben, ám a kiszámítható terephez szokott alföldiek szinte szédültek az efféle teraszos kertekben.”

 

Apja barátja, a Szegedi Egyetem irodalomtörténésze, dr. Szőregy László sose mulasztotta el cifra káromkodások kíséretében megjegyezni: „Az még hagyján, hogy Gárdonyit is fölette a fene ide a magasba, de könyörgöm, ti is alkoholisták vagytok, kérdem én: nem jobb a sík terepen békésen elfeküdni, mint lebucskázni ezekről a fene lépcsőkről?”

Mindenkinek csorogtak a könnyei a nevetéstől, míg Szőregy pipával a szájában, boros butéliával a kezében, a korlátba kapaszkodva kacsázott lefelé.

 

– Szívem, elfelejtettem mondani, hogy Szőregy Laci is itt lesz. Hétfőn kezdődik a gárdonyis konferencia, lejön egy-két nappal hamarabb…

– Magyarán a konferencia előtt még kiissza a borkészletünket! A vén széltoló! A boroshordó! Megint zengeni fog a ház, estére szervezek valami programot Jankával, ne kelljen egész éjszaka hallgatnunk…

–  Anya, ne haragudj, de én inkább itthon maradnék… fáradt vagyok, az utazás, a színház… meg amúgy is szeretem Szőregy bácsi stílusát – vigyorgott.

– Jah, stílusa, kérlek, az van. Az aztán van!

Janka vállat vont.

– Apa!

– Igen?

– Az a János barátod, aki velünk volt Pesten, mindig ilyen visszafogott, unalmas fickó?

– Miért kérded? – a férfi letelepedett a hintaágyba.

– Mert a többiekhez képest elég unalmas alaknak tűnik… – Janka fűcsomót bökdösött cipője orrával.

– Jani már csak ilyen. Inkább a versei beszélnek, a legújabb kötete egészen kiváló, pedig tudod, hogy én a prózát sokkal többre tartom.

– Igen? Nem láttam még a kötetét…

– De arra emlékszel, hogy beszéltünk a bemutatójáról? Na, sikert aratott. Amennyire manapság sikert arathat egy verseskötet… a próza kelendőbb. Jóval kelendőbb. Ez az én szerencsém… Jánost amúgy – elnézett messze, a vár felé, közben zakója zsebében kotorászott cigarettát és gyufát keresve, s Janka szeme fölcsillant, mert tudta, ilyenkor hosszabb beszélgetés következik, leereszkedett hát a hintaágyba – prózás létemre én fedeztem fel, és ajánlottam be néhány öreg bölénynek, köztük Szőregynek is, én vittem be a Szépírókhoz, az Írószövibe.  Huszonnyolc éves volt, már nem botrányosan fiatal, amikor színre lépett, pár év alatt szépen bevette magát, ami elég ritka ilyen önmenedzselésre úgyszólván képtelen fickóknál. Talán éppen ezért. Nem kavar sok vizet, nem pártos… tudja fene…

– Tudod apa, nem is olyan rossz a Szent Margitban. Még ihletet is kaptam az írásra – bukott ki a lányból.

Apja fürkészve nézte, Janka évtizedek múlva is emlékezett arra a meztelen, büszke és riadt tekintetre. Kétkedés, csodálkozás, féltés és öröm egyszerre nyíltak ki az íriszében, de a szavak nem követték ezt a többszólamúságot:

– Add ide azokat a szövegeket. Először nekem add. Nem szeretném, hogy külső szemek, vélemények rögtön, az első kanyarban összezavarjanak. Kérlek, ne várd el, hogy részrehajló legyek. És kérlek, bírd el, értsd meg, amit mondok.

– Apa, úgy ismersz engem? – csattant fel Janka, és vörös arccal elrohant. Az apja elmosolyodott: kezdésnek nem rossz.

 

A szobájában furcsán érezte magát. Egyedül, olyan térben, melyet maga alakított, formált éveken át saját ízlése szerint. Végignézett a plüssállatokon, a cicás, Star Wars-os, animés, hegyvidékes plakátokon. Ledobta magát az ágyra, a plafont bámulta, rajta a sötétben foszforeszkáló holdacskát, csillagokat.

„Milyen jó szerelmesnek lenni!” Átölelte virágos párnáját, és nyitott szemmel ábrándozott. Annyira megfoghatatlan a szerelem: általános iskolában egyszerre két-három fiú is tetszett neki, nem tudott volna közülük választani. Bár ez a veszély nem is fenyegette: nem tartozott a menő, cicás lányok közé, akik hetedikben-nyolcadikban már az iskola fiúpopulációját irányították egy nyaffantással, kézmozdulattal vagy kacsintással. Vele inkább haverkodni szerettek a srácok, nagyokat beszélgettek, Star Wars-cuccokat csereberéltek, és világmegváltó tervekről ábrándoztak.

 

– Apám azt mondta, a te apád flúgos figura – az ebéd utáni nagyszünetben ragyogott a májusi délután. Dáviddal, az osztály irodalmi és történelmi kis géniuszával beszélgettek: filmekről, versekről, mindenféle titokzatos és hátborzongató sztoriról, amiket itt-ott hallottak, olvastak.

A tizenkét éves Janka fölnézett: éppen a földre rajzolgatott valamit. A suli három üdvöskéjét volt szerencséje megpillantani: Regit, az igazgatóhelyettes lányát, Alizt, egy dúsgazdag egri borász szőke, babaarcú hercegnőjét és Villőt. Dávid elvörösödött a három ikon közeledtére, akik kizárólag a legtrendibb cuccokban feszítettek, és minden este arról cseteltek, ki milyen ruhát vesz fel. Ezúttal a tanárok türelemküszöbét túllépő, színes forrónadrág, elképesztő magasságú szandál és enyhén áttetsző blúz virított rajtuk.

„Ezeket egyszer elrabolják, és eladják valami dubaji bárba” – futott át Janka agyán. Most, két év távlatából elnevette magát az ötleten… Fejlett, formás lány volt mind a három, az úszásnak, modern táncnak és szertornának köszönhetően.

Villő, a bandavezér – aki már-már „megközelíthetetlen fényességben lakozott”, az egyik leggazdagabb egri vállalkozó csemetéje – megismételte kijelentését, és pink szandálja sarkával leplezetlen élvezettel taposott Janka rajzába. Ő Dávidra nézett, aki kővé dermedve bámult a három gráciára, akik számára ő a „levegő” kategóriába tartozott.

Fölállt, arcukba nézett. Várt – egyszer csak elhúznak…

– És milyen igaza volt apámnak. Hiába, nem esik messze az alma a fájától, egy flúgos apának még flúgosabb lánya van, azt csiripelték ugyanis a madarak, hogy szerelmes vagy Csanádba!

Csanád a suli legmenőbb kosarazója volt, a városi csapatban is játszott. Izmos, borzas szőke hajú, lefegyverzően kölyökmosolyú, és – természetesen – Villő pasija. A nyeszlett, bamba, görbe hátú Janka bele mer szeretni a nagy Csanádba, a ragyogó Villő fiújába? Gúnyos nevetésben törtek ki.

Jankának az az érzése támadt: még a nevetésük is begyakorolt. 

– Rólam mondhatsz, amit akarsz, te liba. De az apámat hagyd békén! – vörösödő fejét látva ismét kitört a nevetés a három lányból. 

Aztán villámgyorsan történt minden. A leszorított rugó fölpattan. Nem fél, ő nem fél, nem taposhatnak bele a lelkébe! A nagy visítozásra összeszaladt az udvar, az ügyeletes tanárok is: Villő a salakpályán feküdt – halálsápadtan. Janka szoborarccal, lovaglóülésben rajta, markában úgy fogva Villő hosszú haját, mint zsoké a gyeplőt. Nagy ügy kerekedett a dologból, Villő szülei bementek az iskolába, kérdőre vonni Jankát.

Ő végighallgatta szónoklatukat, és csak annyit kérdezett: szerintük szabad-e embereket megalázni, terrorizálni, és beletiporni az önbecsülésükbe? A házaspár elcsodálkozott a lány különös, felnőttes szavain.

 

Délután Janka nekilódult az Érsekkertnek. A belváros üres, itt-ott cigarettáztak csak nagy unottan a pincérlányok az ajtófélfának támaszkodva. Nézte a Dobó téri Szent Hedvig Kollégiumot. Milyen érdekes – gondolta –, valaki itt kollégista, ide van bezárva, és innen vágyakozik haza szülőfalujába, ahogy én a Szent Margitból Egerbe.

Zárt ablakaival aludni látszott az épület, a diákok mind elutaztak őszi szünetre. A kollégiummal egybeépített barokk Szent Antal-templom előtt megállt. Ide ritkán jártak misére, leginkább akkor, ha szombaton éjszakába nyúló programon vettek részt – itt délben kezdődött a szertartás.

A templomajtó előtt szakállas, szemüveges, középkorú pap várakozott a minoriták szürke habitusában: élénken nézelődött jobbra-balra, kétszer is telefonjára pillantott. Janka megállt: „Milyen furcsa lehet mindig ezekben a nagy lebernyegekben lenni! A nővéreket sem értem, hogyan bírják ki, de egy férfi, ilyen szoknyaszerű cuccban…” A minorita elkezdett integetni a Dobó tér felé, Janka követte a mozdulatot: nehézkes, robusztus férfi közeledett a templom felé, szórakozottan intett a szerzetesnek, majd ismét a földre szegezte tekintetét. Szintén szemüveges, szakállas volt, csak szőke. „Nyakamat rá, hogy ez is pap!" – tippelt Janka.

– Ááá, Laci atya, már vártalak! – tárta ki karját a szürke csuhás férfi.

 

A Bíboros borozó előtt várják a lányok. A fene ezekkel a dohányboltokkal, ha tudna venni cigit, rágyújtana, míg várakozik! Megállt a trafik előtt, töprengett. Úgyse néznek tizennyolcnak, ha meg elkérik a személyimet, bajba kerülhetek… Éppen arra ment három főiskolásforma fiú. „Ha a dohányboltba mennek, megkérem őket, vegyenek nekem is!” Nem tévedett. Már a kilincsen volt a kezük, amikor nagy zavartan odaszólt nekik:

– Elnézést, ha nem gond, itt egy ezres, tudnátok nekem hozni valamilyen mentolos cigit, vékonyat? Mert nekem nem adnak ki…

A fiúk értő arccal vigyorogtak: – Ne aggódj, megoldjuk!

Két perc múlva már egy doboz mentolos EVE tulajdonosának mondhatta magát. Megállt a Bíboros előtt, rágyújtott. Mire elszívta, be is futott Viola és Anikó, mind a ketten volt általános iskolai osztálytársak.

– Neked van cigid? Honnan? Adjál csak!

– Hah, aki tud, kérem! Gyertek, üljünk le, majd elmondom! – azzal belódultak a belső udvarra. Kora délután volt, csak egy-két asztalnál ültek.

Kikértek három kólát, és nagy élvezettel szívták a mentolos cigit. Anikó és Viola Egerben maradt, mind a ketten a Gárdonyi Gimnáziumban tanultak. Bár a ciszterci rend tartotta fönn az iskolát, évek óta csak egy idős ciszter atya hányódott az óriási rendházban. Anikó és Viola – bár ki nem mondták volna – irigyelték Jankát, amiért olyan messzi vidékre került.

– És milyen belülről a híres Szent Margit? – kérdezte Viola, aki japán apjától finom keleties vonásokat örökölt, és fényes, fekete haját diáklányosan két copfba fonta.

– Tényleg kíváncsiak vagytok rá? – felelte Janka vállai közé húzott nyakkal, majd kirobbant belőle a kacagás. Anikó és Viola értetlenül bámulták. Nem értik, nem érthetik, milyen jó, milyen szuper jó megszokott arcok között, ahol minden otthonos, ismerős. Jó élni, jó gimisnek lenni, és ragyogó ősz van! A három fiú, akik a cigit vették, épp akkor fordult be a Bíboros udvarára.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.