Ugrás a tartalomra

Vadoma szeret hintázni; Vadoma először lát vért az utcákon – Vörös Anna prózái

a házfalakon is vér van, az emberek kezén, a fákon, a faleveleken, a kinn felejtett biciklin, az autókon. Vadoma érzi, hogy Omar nagyon lassan megsimogatja a kézfejét. a férfiak komoly képpel, szorgosan dolgoznak, bontják a tetemet. az asszonyok edényekkel forgolódnak köztük, rakják a levágott részeket, viszik a konyhába. ők még mindig dermedten állnak egymás mellett. a friss hús szaga elviselhetetlenül keveredik az állati szagokkal, szőrrel, utolsó lihegésükkel. Omar megfogja a kezét.

 

Vadoma szeret hintázni

a hinta egyre gyorsabban siklik a levegőbe. Vadoma nagyokat, erőből rúg, azt akarja, hogy minél magasabbra és minél sebesebben lendüljön, hallani akarja a fülében a levegő süvítését, még a hidzsábon[1] keresztül is. magasabbra, magasra,

míg a hinta eléri a legmagasabb pontot, amin túl már nem lehetséges lendíteni, a pillanatot, amikor más, vagány gyerekek kiugranak a hintából, és előrevetik magukat a murvába. ő már nem gyerek, lendíti a lábát. egy másodpercre megáll a hinta, amikor teljesen fellendül, ilyenkor kell levegőt venni, és kifújni, miközben hátralendül. érzi a hasában a húzást, mintha kampót akasztottak volna rá, a köldökéhez, és azzal húznák visszafelé. előregörnyed a válla, a feje enyhén előrebiccen. a test önkéntelenül és bénán védekezik a rá ható erő ellen.

amikor megint előrelendül, akkor veszi észre a szokatlan tárgyat. ott volt pedig mellette, a hinta tartószerkezetéhez kötve, hogy el ne dőljön. egy májusfa. Vadoma még életében nem látott ilyet, csak hallott a szokásról, hogy május elsején a magyar fiúk fát állítanak annak a lánynak, aki tetszik nekik, meg feldíszítik mindenféle papírdíszekkel. a fát legtöbbször lopják valahonnan, az erdőből vagy valami faneveldéből vagy miből. azt mondják, ma már inkább csak falun tartanak ilyen szokásokat, ezen sokszor elcsodálkozott. náluk, Szíriában a nagyvárosokban is szükség volt szokásokra, amik meghatározták az év egyes időszakait, keretet adtak, vagy volt mit várni, mihez igazítani a hónapokat, a teendőket. máig nem értette, miért jobb szokások nélkül. mondjuk Budapest közepén elég nehéz volna májusfát szerezni,

lopni. Vadoma megállítja a hintát. felsőtestével jobb oldalra dől, a vasláncnak, amire a hinta van függesztve. fölnéz, a papírszalagok már megfakultak. a fát május végén kell leszedni, ez meg még júliusban is itt van. a szalagok az ágakra csavarva, néhány összegubancolódott, de még így sem szakadt le. a középső, nagyobb ágra zöld sörösüveget húztak. csúcsdísz, biztos.

a réten nincs rajta kívül senki sem, külvárosi rész, itt sem jellemzőek a májusfák meg a szokások. lassan megint elkezdi hajtani a hintát, a lánc nyikorog, vonalakat karcol a tartófába. vannak régen kivájtak, meg újak is, olyanok, amiket az ő súlya karcol most oda. amikor a fa elkezd korhadni vagy elfárad, lecserélik. hoznak másik tartófát, vagy nem hoznak újat, és csak a két másik rúd marad itt, csupaszon, kivéve azt a jobb oldalit, amihez a fa van kötve. vajon ezt a fát honnét lophatták, nem tudja elhinni, hogy vették volna valahol. az nem lenne elég belevaló dolog, azt este, titokban kell a haverokkal. izgulva és remegve vágni a fatörzset, és közben a lányra gondolni. de Vadoma nem tudja pontosan, hogyan működik ez, neki még sosem

állítottak májusfát, és nem hinné, hogy valaha is fognak. ahonnan ő jött, Aleppóban, nagyon máshogy voltak ezek. ott, ha a fiú lopott a lányért, az nem hőstett volt, hanem szégyen. tilos lopni. ami tilos, abban nem lehet semmi szép. azért tilos, mert nem szép. ami nem szép, az még nem biztos, hogy tilos is, de azért jó eséllyel az. azért tilos, mert semmi haszon nem származik belőle. hiába fűzögeti így a gondolatait Vadoma, azért valahogy mégiscsak dühöt érez magában, és valami szomorúságot, vagy inkább lemondást, fene se tudja. mindenfélét, valahogy rossz itt ez a fa, most már egyetért azzal, hogy ne legyenek szokások, a szokások nem jók semmire, csak arra, hogy emlékezzünk. de ha nincs mire. egyáltalán minek kell emlékezni mindig a múltra, Vadoma ezt nem akarja, bármi más jobb annál, mint azt a hülye, régi életet hajkurászni, ez itt Budapest, kérem szépen, ez van most, ezt kell élni. hálás is lehetne, igen, muszáj hálásnak lennie. csak tárgyak ne legyenek, amik eszébe juttatják, májusfák meg olyan fiúk, akik még júliusban is itt hagyják a nyomukat, a szerelmüket, mások orra alá dörgölik, a lányok meg csak ezzel a hintával

hintáznak, és belekarcolnak a tartófába, reméli, hogy hamarosan elviszik, és nem hoznak a helyére újat, ami elmúlt, azt nem kell mindig elfedni, eltakarni, kicserélni. de mégsem, Vadoma most azt kívánja, inkább vigyék el a másik két rudat is, vágják ki azt a fát is innét. ne maradjon itt egyáltalán semmi sem.

észre sem vette, hogy megint vadul hintázik, egyre csak lökte magát, feljebb és feljebb, szinte mozgott az egész játék alatta. amikor a hinta eléri a legmagasabb pontot, még mielőtt igazán végiggondolná, mit tesz, Vadoma kipattan a hintából. kicsit megroggyannak a térdei, amikor földet ér, de különben egészen simán hajtotta végre a mutatványt, kicsit büszke is magára. hátra sem nézve, ugrálva dobogó szívvel indul haza.

 

Vadoma először lát vért az utcákon

Omar erősködött, hogy menjenek oda, nézzék meg, milyen lehet. láthatják, a szüleik nem szólhatnak semmit. végzős gimnazisták, jövőre egyetemre mennek, gyerünk, gyere már, Vadoma. ne kéresd magad, és húzta őt magával a fiú. Vadoma gondolatai nagyon messze, ennél az emléknél járnak most. fülében Omar kérlelése, karján érzi a fiú szorítását, és ahogy húzza, kérleli. dühös volt rá, most már tudja, hogy azért tette. nem tudott mit kezdeni vele, nem volt miről beszéljenek. vagyis bőven lett volna miről, és éppen ez okozta, hogy Omar utálta őt, mert annyi mindent akart neki mondani, bevallani, töredelmesen és zagyván, ahogy szokták az ilyesmit. és talán félt attól, hogy minél többet hallgat, az így elmorzsolt percek egyre inkább csak elárulják. Vadoma a Szabadság-hídon ül, most is kánikula van, és most is kora reggel, mint akkor volt.

égető forróságban úszott az egész terasz. az aleppói nyarakat nehéz volt elviselni; a hőség egész nap kitartott, és mindent meggyötört. a nők többsége ki sem ment a házból napközben, a teendőket késő délutánra, vagy még inkább estére tették. persze az élet így sem állhatott meg, a kánikula ellenére is sokan nyüzsögtek a város utcáin.

készültek az Íd al-Adhá[2] ünnepre. Vadoma a kerti asztalt sikálta, idén a család náluk gyűlt össze, hogy együtt vágjanak le egy egyéves bárányt. a városnegyed családjai meghatározott időben, például délután négy és hat közt állnak neki az áldozat bemutatásának, szinte mindegyik ház előtt. az Íd al-Adhá szerint a levágott húst meg kell osztani a szomszéddal. a vágások után újságpapírba tekert húsdarabokkal mászkálnak a családfők, visznek és adnak, és hozzák, amit cserébe kaptak. 

lassan megérkeznek a damaszkuszi és az Aleppó más részén élő családtagok. Vadomának rengeteg unokatestvére van. nem is tudja, hogy pontosan mennyi, nem tudja számon tartani mindet. nyaranta gyakran jönnek hozzájuk, vagy ő megy például Damaszkuszba, azt igazán szerette. mindig a damaszkuszi, a fővárosi meghívást várta, remélte a leginkább. de leginkább Omart várta. amikor kisebbek voltak, szinte minden nyarat együtt töltöttek. miután Vadoma először kötött hidzsábot[3], a barátságuk megváltozott. a hidzsáb annak a jele, hogy ő már fiatal nő, már képes lenne gyereket is szülni, hamarosan házasodhat is akár. már nem illik szaladgálnia a kertben, bújócskáznia vagy fára másznia. nemcsak azért, mert rettentő meleg van a fejére bugyolált kendő alatt, és nemcsak azért, mert bármibe beleakadhat, amikor fára mászik, hanem mert egy fiatal nőnek már egészen más dolgokkal szabad foglalkoznia. és igazság szerint Vadoma ezt könnyedén elfogadta, hízelgett neki, hogy ő már nagylány lett. Omar kezdetben nehezen fogadta el, hogy Vadoma ennyire megváltozott, de néhány évre rá már Omar sem nézett úgy a lányra, mint előtte. valami megváltozott, de egyikük sem tudta volna igazán megmondani, micsoda. és ez nem lehet csakis egy hidzsáb miatt.

az állatok egyszerre lesznek idegesek. már amikor viszik ki őket a kertből, át a kis ösvényen, ki a kapun, már akkor úgy kell őket löködni, nyomni kifelé. az utcán már minden állat sír. az utca visszhangozza a különféle állati hangokat. egyszerre kezdik el az áldozati imát mondani az állatokra. az ima nem hosszú, néhány mondat. Allahnak. Ábrahám a saját fiát áldozta volna az Úrnak, ha az Úr nem parancsolja meg neki, hogy ne tegye, a próbát így is kiállta. és akkor előveszik a hatalmas késeket. utána a legszebb ruhájukat húzzák fel,

és elmennek a dzsámiba az ünnepi imára. hazafelé más útvonalon kell menni, mint egyébként. kiló rizst tesznek azoknak a háza elé, akik rászorulnak egy kis segítségre.

az utca egyetlen hatalmas, vergődő halálhörgéssé torzul. az állatok görcsösen ránganak, Vadoma és Omar a kapuban állnak, onnan nézik. mindketten igyekeznek kifejezéstelen arcot ölteni, hogy a másik ne lássa rajtuk az undort. a macskakövek közt folyik a vér, még sosem láttam ennyi vért, mondja Vadoma, a fiú csak bólint. minden csupa vér lesz. holnapra beszárad a kövek közé. néhány perc, és mindent belepnek a legyek. a házfalakon is vér van, az emberek kezén, a fákon, a faleveleken, a kinn felejtett biciklin, az autókon. Vadoma érzi, hogy Omar nagyon lassan megsimogatja a kézfejét. a férfiak komoly képpel, szorgosan dolgoznak, bontják a tetemet. az asszonyok edényekkel forgolódnak köztük, rakják a levágott részeket, viszik a konyhába. ők még mindig dermedten állnak egymás mellett. a friss hús szaga elviselhetetlenül keveredik az állati szagokkal, szőrrel, utolsó lihegésükkel. Omar megfogja a kezét.

Vadoma lecsusszan a járdára a Szabadság hídon. nincs ebben az emlékben semmi különös, olyan, amire érdemes gondolni, mondja magának, és elindul a Móricz körtér irányába. van arrafelé egy dzsámi, oda jár esti imára.

a hús feldolgozása már a nők dolga. senki sem látta, hogy megfogta Omar a kezét. másnap sötétvörös volt a kockakövek közti rés, amikor Vadoma végigsétált rajtuk. a vér meghártyásodott a kövek közt. tényleg csak a kezét fogta meg. a vér tisztátalan, nem szabad hozzáérni. slaggal spricceli a vizet a szomszédasszony a járdára, a véres víz patakokban folyik el a csatornába. aznap este kerülték egymás pillantását. esti misére harangoznak a templomok Budapesten, siess, Vadoma, elkésel.

 

 




[1] fejkendő

[2] Áldozati ünnep az Iszlámban. Az egyik legfontosabb hagyomány, melynek során a családfőnek fel kell áldoznia Isten számára egy élő állatot: juhot, tevét, kecskét stb. Az ünnep során több más szokást is tartanak.

[3] fejkendő

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.