Dilemmás író, a dilemmák írója

Kritika, KritX

„Keresni, kutatni a ’menet közben’ elszakadt szálakat, a nagyságét, a transzcendens érzékenységét, a cselekvő idealizmusét – egyszóval szembemenni a mainstreammel, a »minden egész eltörött« állapotban küszködve meglelni a folytonosság és a folytathatóság emberi lehetőségét és élhető esélyét, életre kelteni az ember »ideaalkotó képességét«” – Kemény István esszékötetének reflexiói mentén Pécsi Györgyi tett szellemi sétát.

Az olvasónak van valamennyi olvasói tapasztalata, azt várja, hogy Kemény Istvántól keményistvános szövegeket kapjon. Nem csalódik, Kemény István jó költőnek, prózaírónak, esszéistának, és jó tárcaírónak.

Persze, az utolsó ciklussal kezdtem az olvasást, az Ötven+1 irodalmi pillérrel; ezek rövid, pár oldalas reflexiók az 50+1 válogatottról. William H. Gass volt az ötletadó, aki „nem egy gőgös Nagy Könyvek-típusú listát rakott össze, hanem a saját, személyes kedvenceiből készített egy igen-igen szubjektív, öntörvényű válogatást… Az én listám… önkényesebb Gassénál: lehet, hogy az én egyik-másik pillérem nem is fog fölérni a hídig, vagy a hídtól nem ér majd le a talajig, hanem csak úgy fityegnek és lötyögnek majd, nyikorogva a szélben. De az biztos, hogy mind az ötven elementáris hatással volt rám, akár mint költőre, akár mint íróra, akár mint gyerekre… Csak annyit tudok, hogy öröm volt ezeket a kisesszéket írni, játék, kaland, már-már felelőtlen szabadságérzés. Az én célom nem volt más, mint hogy minél többet adjak át az olvasónak ebből az érzésből.” Az ember kamaszkorban a legjobb olvasó, szülő, tanár, barátok terelgetése, kordivat, ösztönös választás, de még semmi szakmaiság, nem tud a kánonokról, egyszerűen átengedi magán az élményt, hagyja, hogy hasson. Az a legjobb, amikor lúdbőrzik, beleborzong az élménybe, amikor az olvasmány nyomot hagy az emberben. Az író kronologikus sorrendben idézi fel olvasmányait, de körülbelül csak ennyiben szabályos, mert legyenek standard klasszikusok (Homérosz, Defoe, Cooper, Goethe, Petőfi, Füst Milán, Ottlik), meglepő kivételek (Saint-Simon herceg emlékiratai, Kommunista kiáltvány, Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Piotr Sewc, J. R. R. Tolkien, Thor Heyerdahl, Málik Roland), vagy az alapvetők közt a legalapvetőbbek, Csokonai, Ady, József Attila, T. S. Eliot, Esterházy: ugyanabban a koherens költői univerzumban értelmeződnek.

Kemény könnyed és természetes, mintha éppen most találná ki, mintha éppen most születne meg az ötlet, a gondolat, mit is mondjon alapozó olvasmányairól. Jegyzetei eleven reflexiók, a legkevésbé sem irodalomtörténeti, esztétikai elemzések; személyes emlékek, élmények és – imponáló és egzakt irodalomtörténeti ismeret, csak úgy, balkézről. Az „elementáris” olvasmány lúdbőrző emlék is, de az ötvenedik évéhez közeledő író történelmi-társadalmi tapasztalatában, sajátjává érlelt kulturális hagyományában jelölődik ki. „Hogy milyen volt a valódi Szókratész, azt nem tudhatom. Egyetemista koromban ismertem egy Szókratészt, elviselhetetlen volt.” – izgalmas, két és fél ezer éves időintervallumot hirtelen egymásba tükröztető a felütés; hogy azonnal meg is szüntesse a történeti időt, és borzongatóan jelenvalóvá rajzolja az örök szókratészi habitust. Lukács evangéliuma a legkedvesebb számára  a Bibliából, s azonnal vastag ecsetvonásokkal fölvázolja a nyugat-európaiság és a maga dilemmás viszonyát hithez, szekularizált kereszténységhez, hogy végül fájdalmasan jelentse Európa identitásának elbizonytalanodását: „Mikor először laktam igazi szállodában… benéztem az éjjeliszekrény-fiókba, hogy ott van-e a Biblia, mert olvasmányaimból tudtam, hogy egy rendes szállodai szobában ott kell lennie… De azóta rengeteg szállodai szobában laktam Európában, és a legtöbb éjjeliszekrény-fiók üres volt.” Cervantes Don Quijotéja ötéves korától égett bele – egy villanásnyi emlékezés a hatvanas évek televíziójára, amikor egymás után látta az Ivanhoe-ról és a búsképű lovagról gyártott sorozatot, a romantikus heroizmust és a heroizmus paródiáját, s kettősüket máris rávetíti írásaiban vissza-visszatérő alakjaira, Akhilleusz és Odüsszeusz hős és antihős szerepvariációira. De ennyi elég, hogy elhiggyük, a Don Quijote „valószínűleg a világ valaha volt legnagyszerűbb regénye, de legalábbis a legújszerűbb írói koncepció az Odüsszeusz óta”. Máshol Akhilleusz Tom Sawyer, Odüsszeusz Huckleberry Finn, hogy a két archetípus megidézésével a jelenkori egyenlőség, morál, cselekvő idealizmus leépülését kérje számon. Kemény István létszemléletében, világképében a cselekvő idealizmus sóvárgó hiánya és egyáltalán az idealizmus elpárolgása súlyponti kérdés. Listájának talán a Kommunista kiáltvány a legmeghökkentőbb jelet hagyó élménye – nem politikai, hanem morális értelemben. „Egyenlőséget tanít Krisztus és a felvilágosodás, és természetesen ez az egyik fő pillére a Kommunista kiáltványnak is, ami leszögezi, hogy a kommunisták meg akarják szüntetni az egyik ember másik ember általi kizsákmányolását.” Az író és a szocializmusban felnőtt nemzedékek az egyenlőség rokonszenves idealizmusában szocializálódtak, de a korabeli hatalom az egyenlőség eszméje mellől megvonta a szabadságot, viszont az áhított szabadság, a liberális piacgazdaság szabadsága nemcsak az egyenlőséget számolta föl, de az egyenlőség eszméjét is. Márpedig ez is súlyponti dilemmája az írónak, eszmény (jobbára a transzcendens fogalmat használja), idealizmus nélkül nem lehetséges – érdemes – teljes életet élni.

Persze ezekben a rövid, szösszenetnyi esszékben, jegyzetekben, legyen szó megkésettségről (Csokonai és Brontë), „mondhatatlan űrről” (Madách – 2001 Űrodüsszeia), cselekvő heroizmusról (Tolsztoj, Gárdonyi), abszolút költészetről (T. S. Eliot, Ady), történelmi szkepszisről (Stanislaw Lem), illetve remek irodalomtörténeti esszéiben (Zrínyi, Ady, Kosztolányi) nemcsak kiegészíti, árnyalja az általa újraértelmezett hagyományt, de a maga irodalomhoz, költészethez, világhoz való viszonyát is újrafogalmazza úgy, hogy (előszeretettel használva a felsőfokot) a legnagyobb személyességgel ütközteti a költészetet a maga élet- és világtapasztalatával. Mert az alapkérdésekre keresi a választ: hogyan éljünk, miben higgyünk, mi értelme, „haszna” van a költészetnek, miféle támaszaink vannak, lehetnek a mai elszemélytelenedő, eszmény és jövővízió nélküli világban.

Kemény István írásainak, azt hiszem, legfőbb védjegye (hogy én is felsőfokot használjak) a személyesség. Nem a deklarált, hanem a természetes, a már-már spontánul őszinte személyesség. Az író már a könyv borítójával bevon személyes aurájába. A kötet első esszéje, az Egy szép délután értelmezi a borítót: az író, a barátnője és két barát közös fotója 1989. október 23-án. A fénykép a Parlament előtt készült, a köztársaság kikiáltása után. Tétovák, cél, irány nélkül ténferegnek a forradalom nélküli forradalomban, mintegy alkalmi statiszták a történelem színpadán, akik a fellépés után ücsörögnek még kicsit az országház lépcsőjén, aztán hazamennek, s mint máskor, valamivel elütik az időt. Telitalálat a fölütés, mert – a költészeti, irodalmi hagyomány újraértelmezése mellett – Kemény István könyvének másik legnagyobb hozadéka az, hogy benne széles panorámában megrajzolódik a hatvanasok, a hatvanas években születettek, a rendszerváltás idején felnőttkorba lépők nemzedékének a habitusa, természete, világképe. A rendszerváltással léptek be a felnőtt életbe, irodalomba, de semmiképpen nem nevezhetők „rendszerváltó” nemzedéknek, hiszen mi sem áll távolabb tőlük, mint a cselekvő idealizmus, az aktív közélet, a szervezkedés.

„Egy szerencsés generáció tagja vagyok. Pedig egy kommunista diktatúrában születtem, és abban éltem huszonnyolc éves koromig. De ez a diktatúra folyamatosan gyengült, és egyetemista éveimben, a nyolcvanas években majdnem szabadon élhettem és tanulhattam. De eközben mégis láthattam, hogyan működik egy totalitárius rendszer, és láthattam, hogyan omlik össze. Azért szerencsés az én generációm, mert megszereztük ezt az alapvető tapasztalatot, de a rendszerváltáskor mégis fiatalok voltunk. A mi életünket már nem tudta tönkretenni a »kommunizmus«, mint a nálunk idősebb korosztályokét. Megtanultunk félni tőle, de megtanultunk nevetni is rajta. És megtapasztalhattuk azt az érzést is, hogy milyen, amikor az ember büszke a hazájára.” – írja a Magyarország és a jövő című, 2014-re datált, nagy ívű, összegző esszéjében.

A hatvanasok akkortájt születtek, amikor a hatvannyolcas nemzedék a legerősebb társadalomkritikát fogalmazta meg nyugaton, akkor szocializálódtak, amikor – a nyolcvanas években – Magyarországon az elit értelmiség ellenzékké szerveződött, de a hatvanasok ’lekésték’ a mozgalmat, és már nem is akartak mozgalmárkodni, elegük lett az előző nemzedékek közéleti harcaiból, örökös belepofázásából, fontoskodásából, heroizmusából meg önpusztításából, inkább a rezignált kívülálló szerepét választották. Inkább illúzióval, mint reményteljes hittel várták a rendszerváltozás utáni jövőt, amelyben, persze, ők is hatalmasat csalódtak. Csalódtak a rendszerváltókban, csalódtak a politikusokban, egyáltalán: csalódtak. De személyes emlékezetében még a nyolcvanas években is „értelmiségivé válni… fontos és jó célnak tűnhetett egy fiatal számára. Valódi értelmiségi fölény persze akkor sem létezett, viszont volt helyette erkölcsi-szellemi tőke.” Ma nincs eszmény, kiüresedettség van, hiányzik a jövővízió – állapítja meg visszatérően az író, nemzedéke a hanyatlás, a nihil nemzedéke, bár még emlékszik arra, hogy a korábbi években, évtizedekben, századokban nemcsak a személyes életéért érzett felelősséget az elit, az értelmiség pedig a cselekvő idealizmus jegyében a történelemben fogalmazta meg önmagát.

Erre a köztes állapotra, életérzésre alapvetően kétféle válasz adható: az egyik a hitnélküliség, az üresség belátó elfogadása teljes kivonulással, elzárkózással, a cselekvés megtagadásával, a másik a kapaszkodók keresése, az elpárolgott hit helyett valamiféle transzcendens remény újrakonstruálása. Kemény István esszéi, jegyzetei, tárcái, akár költészetről, akár közéletről, akár személyes élményeiről beszél bennük, attól roppant izgalmasak, hogy tulajdonképpen mindegyikben e kettősséggel vívódik gyötrelmesen (és „kendőzetlenül” őszintén).

Zrínyiről, a költőről és hadvezérről tart előadást Horvátországban. „Zrínyi Miklósra – Londonban kiadott életrajza szerint – »a Gondviselés Európa sorsát bízta«. De megölte egy vadkan. Számomra elképzelhetetlenül nagyszabású sors, és mégis tragikomikus. Ez lett volna az ő fátuma? Sírjak vagy nevessek? Még az életét is jobban megértem, mint a halálát.” Nem, nincs itt semmi polgárpukkasztás, sem a nemzeti hagyomány provokációja, egyszerűen a maga világszemléletébe nem tudja beilleszteni a heroizmust, a világjobbító elszánt akaratot. Aztán eljátszik a gondolattal, mivé, kivé vált volna Zrínyi, ha három évszázaddal később, a huszadik század elején születik – a legnemesebb közéleti életek tragikus sorsát élte volna, utóéletében pedig a nemzeti kegyelet háborítatlan alakja lenne. „Vesztes volt? Egyszeri vesztes vagy örök vesztes?... A szerencséért küzdött Zrínyi? Vagy a szerencse ellen, csak nem tudta?... Játszott egyáltalán Zrínyi? Osztottak neki lapot? Túl korán jött megváltó?... Vagy mégiscsak egy egyszerű költő lett volna, aki családi és történelmi okokból egyszerűen nem tehette meg, hogy az is maradjon?” – Csupa megválaszolhatatlan kérdés a cselekvő idealizmus nélküli korban élő író számára, és mégis döbbent tisztelet a tántoríthatatlan nagyság és akarat előtt. Mi változott körülöttünk, mi változott bennünk, hogy ironikusan gondolunk a nagyságra? Hogy ironikusan gondolunk önmagunk elképzelt hős szerepére? Kemény István másutt, bár dilemmás elégtétellel, de nyugtázza, hogy a kortárs magyar költészet megszabadult vízügyi hivatali szerepétől (Illyés), azonban Zrínyihez mérve magát mégis a nagyság, a hős-szerep iránti sóvárgását jelenti be: „Nem vagyunk hősök. Félünk, hogy kinevetne a »szakma«, vagy ami még rosszabb, elterjedne rólunk, hogy személyünkben valami gyanús és korszerűtlen próbál beférkőzni a modern művészet világába… És a végén még nem kapnánk művészeti ösztöndíjat Wiepsdorfba… De ha hőssel találkozom, mint most Zrínyivel, mégis rögtön úgy érzem magam, mint egy gyalogos hattyú: miért is nem tudok repülni?” (Zrínyi Miklós és az üvegplafon)

Gyanús és korszerűtlen hősnek, eszmék, ideák megszállottjának lenni elfogadhatatlan, ha a nemzeti sorskérdésről való gondolkodás pozőrködésbe csap át, és mégis mindegyre vonzza a korszerűtlen. A Komp-ország, a hídról című, a kötet szintén nagy lélegzetű esszéjében éppen ezt a neuralgikus kérdést, neuralgikussá vált szemléleti viszonyt gondolja újra Kemény István. „Én vagyok az utolsó magyar”, mondta magáról Ady, s hogy valóban mélyen és kétségbeesve élte meg látomását, jelzi, hogy halálos ágyán eltépte a Bibliáját. „Bizony nem lehetetlen, hogy Ady Endre, a próféta, ott, akkor, az üdvözlet vételekor egy pillanatra valóban megpillantotta a jövőt!” – jegyzi meg az író. Ady a „dilemmás” Erdélyért aggódott, Kemény hasonlóan dilemmásan próbálja megérteni azt a modern zseni költőt, aki up-to-day modernségébe tökéletesen beleintegrált egy archaikus szerepet, a váteszét. Kell itt lennie valamilyen titoknak – kérdések sorát teszi föl ismét, hogy megértse, hol „vesztettünk utat”, hogyan, miképpen tudunk megmaradni magyarnak, nemzetnek. Ady költészetét szigorú esztétikai elvárással méri be, de Ady szenvedélyes, megkérdőjelezhetetlen sorsazonosulása előtt fájdalmasan fejet hajt.

Akár szimbolikus öndefiníciónak is tekinthetjük az Ady-esszé címét: Komp-ország, a hídról. Egyszerre távol, fölötte lenni a közéletnek, a mindennapi harcoknak, és a mai, hisztérikusan megosztott irodalmi életben valamely köztes, közötti helyet betölteni. (Kemény csak akkor nem győz meg, amikor a politikai közélethez közvetlenül szól hozzá: a jelenlegi jobb és bal egyformán elfogadhatatlan, miközben mindkettőnek van igazsága, írja – túlontúl leegyszerűsít, a semlegesség itt deklaráció.) Keresni, kutatni a ’menet közben’ elszakadt szálakat, a nagyságét, a transzcendens érzékenységét, a cselekvő idealizmusét – egyszóval szembemenni a mainstreammel, a „minden egész eltörött” állapotban küszködve meglelni a folytonosság és a folytathatóság emberi lehetőségét és élhető esélyét, életre kelteni az ember „ideaalkotó képességét”.

Sorra idézhetném, méltathatnám más, hosszabb-rövidebb remek esszéit is: a költészet természetéről (A költészet megkopasztása), az Európa Kiadó legendás zenészéről (Reciprok Elvis), az alternatív zenéről és a nihil kezdetéről (Emlékek a Bizottság zenekarról), a konvenciókat feltörni akaró Bobby Fischerről (A sakk Nietzschéje), Csokonairól, Füst Milánról, Berzsenyiről – mindegyik írása az említett paradoxon fölszámolására tesz kísérlet. Befejezésül mégis a Magyarország és a jövő című írásához térnék vissza, ennek nyitó képéhez. Egy hajléktalan, egykori újságíró él az író háza mellett. „Egy tálka mellett egy kartonpapíron Nagy László (huszadik századi magyar költő) két sora olvasható… A környékünkön viszonylag kevés a hajléktalan, de sok olyan ember él, akik olvasták Nagy Lászlót. Köztük én is. Ezért ismerkedtem össze az újságíróval. Annyira nem, hogy felvigyem a lakásunkba, és adjak neki egy ágyat, de annyira igen, hogy megtudjak róla pár dolgot… Ma reggel is eljöttem mellette, és bűntudatosan, halkan ráköszöntem. (Hátha nem hallja meg.) Nem nézett fel… úgy tűnt, hogy az Élet és Irodalom című hetilap van az ölében. Nyilván kiolvasta egy környékbeli, és odaadta neki a múlt heti lapszámot. Ha így történt, akkor elolvashatta Magyarország egyik legokosabb emberének, Tamás Gáspár Miklósnak a legutóbbi írását” a társadalom szociális hálójából kihullottak elkeseredéséről. Ez a képsor önmagában tökéletesen érzékelteti azt a borzongató nihilt, amit az író is megpróbál fölszámolni önmagában (és a világban), a cselekvő idealizmus hiányát (régebbi korokban nem lett volna píszí szenvtelenül bevallani a konkrét segítség elmulasztását), és, nota bene, az értelmiség „árulását”. A dilemma persze nem személyes, nem nemzedéki kérdés, korkérdés, hanem korunk talán legfontosabb létkérdése.

 

Pécsi Györgyi

Kemény István: Lúdbőr. Magvető, 2017

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése