Sárga, piros, kék – Somorjai Réka

Epika, Próza

 

Hátra mentünk, a kukoricáshoz. Ott kezdődött, ahol véget ért a szamóca. Régi sufni maradékának dőlt a diófa egyik túlnőtt ága. Elkezdtük festeni az oldalát. Ma délelőtt, mikor mindenki aludt, mi négyen lemerészkedtünk a verembe. Krumplik. Büdös, áporodott burgonyák, félig elrohadva vagy szétrágva, ahogy az idő széteszi általában az anyagot, mellettük fémdobozokban a festékek, sárga, piros és kék. A tavalyi festésről maradtak meg: hátha jó lesz még valamire. Mi elvittük, és most festjük vele a sufni oldalát. A sárga mellé kéket, majd pirosat és megint sárgát, valami könnyed matematikai bravúrral. Jenőke mindig belerondít az enyémbe. Gyűlölöm, ha ezt csinálja. Állandóan ott akar lenni, ahol én, szaglászik utánam, koslat, biztosan hiszem. És mindent jobban csinál – ő meg ezt hiszi. Biztosan. Kos. Azok ilyen akaratosak velem. De azért csak festek.

Öreg szaga van a festéknek. Mint a nagyanyámnak. Bent eszi a térdét a görcs. Régen sütött nekünk, kora reggel ébredt, együtt a sárgarigókkal. Felrakta a kávét, és figyelte egy darabig, ahogy a gőz lecsapódik az üvegpoháron. Már nem süt. Hat elemit járt ki. Mesélt a háborúról, hogy egyszer a magyarok megállították a répaföldön. A földeken kellett répát vetniük, és míg szülei kapáltak egy sort, ő kiszökött a duktusra1, és szembeütközött a katonákkal. Csupa férfi. Azt mondta, nem félt tőlük. Egyenruhában volt mind, és az olyanok törvénytisztelők. A katonák azt akarták tőle, hogy húzódjon valami biztonságos helyre, és ott vészelje át az estét, míg a front tovább vonul. Ezért aztán a nagyanyám szólt a szüleinek, akik riasztották a falut, és mindenki a saját kis zugába húzódott. Zug. Zuglakók lettek egy estére. Sercegtek odalent, ahogy az elvermelt burgonyákon a penész. De mi csak festettük a sufni oldalát. Vasbeton oldalai voltak, és sehol egy forrasztásnyom rajtuk, vagy valami varrat, ami megmutatja, hol kezdődik az egyik darab beton és hol a másik. Akkora volt, hogy én meg a testvérem elfértünk benne. Amúgy kutyaólként üzemelt, Bogáncs néha ránk ijesztett. Művészekre! Megnyugtattuk a pulit egy-egy darab elcsent hússal, ő ilyenkor elégedetten visszasétált a sufniba, amit mi festettünk. Már csak egy oldal volt hátra, amikor feltűnt a kertben apa vasbeton alakja. Rajta sem volt soha egy varrat, ami mentén belenézhetek, hogy tudjam, mi van odabent. Félelmetes vasbeton alak. Közeledett. Sűrű volt a levegő, ahogy maga előtt tolta. Egymásra néztünk a többiekkel. Jenőke meg csak röhögött. Kos. Annyira jellemző. Futni kéne. Fussunk! Üvölt valaki, hogy mi a fenét csináltok. Összeszalad a talpainkban a vér. Fuss, mert apára már kevés a festék! Fuss, bele a tengeribe! Hátra se néztünk, csak kaszáltuk kezeinkkel magunk körül a kukoricacsöveket. A levelek arcunkba csapódtak. Éreztem, hogy felakadok a tengerihálóban. Nem is tudom már, hogy ki vezetett, csak követtem az arcba vágó levelek útját. Talán Bekkát. Szőke haja, mint a tengeri szálai. Meghalunk mind, gondoltam. Apa megöl. Úgy halunk meg – névtelenül –, mint azok a répaföldi katonák, vagy a nagyanyám nagyanyja, akit félre kereszteltek, mert a bába nagyot hallott, és Juliannának keresztelte a kicsit. Aztán háláig senki sem tudta nagyanyám nagyanyjáról, hogy valójában Gizella a neve. Csak az anyakönyvi kivonat előkerülésekor látták, hogy a Juli néni valójában Gizi néni volt. Fussál már, bazmeg! Hülye Jenő. Úgy gyűlölöm. Biztosan sejti.

Elé kerülök. Kifeszítek pattanásra egy kukoricacsövet, és a pofájába eresztem. Aztán most bőg, meg elterül, játssza a krisztusi kínokat. Nyámnyila is. Fekszik, mint a zsák, és szipog. Megeredt a taknya. Bekka sipákolva röhög a hátam mögött. Megkérem, hogy adjon zsebkendőt, ha van nála. Mégis csak be kell forrniuk a sebeknek.

 

duktus1: tájszó a Nyírségben, erdősort jelöl ki

Kommentek elrejtése, megjelenítése