Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Életképek az ágyásból

Kritika, KritX

„Ezért tud a szövegvilágon kívüli dolgokra vonatkoztatás könnyelmű olvasói aktusainak pontosan azzal ellentartani a Növényolimpia, hogy benne minden megrekedés nyelvileg is motivált. A főszereplő narrációja gondoskodik róla, hogy a történetnek éppúgy ne legyen kifutása, ahogyan saját elmondott történeteinek sincs.” – Szijj Ferenc regényében Smid Róbert folytatott irodalmi mélyművelést.

Hogy az olvasó elváráshorizontja fokozatos váltásoknak van kitéve a Növényolimpia lapozása közben, az a könyv elsőként szembeszökő, de közel sem egyetlen érdeme. Először akkor, amikor tudatosul bennünk, hogy egy, a kortárs irodalomban túlnyomórészt költészete révén kanonizálódott alkotó regényt írt, méghozzá úgynevezett nagyregényt – bár ez különösebb megrökönyödést nem okozhat, gondoljunk csak Kemény István néhány évvel ezelőtti Kedves ismeretlenjére. Az már inkább meglepő – mint ez Pogrányi Péter szép meglátása is a Revizoron megjelent kritikájában –, hogy a kötetet legfeljebb a terjedelme kvalifikálná ebben a műfajban: gyakorlatilag egyetlen szereplő néha direkt, néha az elbeszélői szólamba ágyazott monológja tölti ki a könyvet, melyet szándékoltan bagatell szituációk és témák visznek előbbre (ha egyáltalán). És hiába vezet minket a narráció fejezetenként újabb, változatosan abszurd történéseket váró helyszínekre, érezzük – nem kizárólag a fojtogató méretű talponállókból, éttermekből és lakásokból –, hogy itt maga a fikció világa az, ami minimálisra szűkült. A felhasznált panelek még véletlenül sem válnak valamilyen nagyívű narratíva építőelemeivé. A létező szocializmusban gyökeredző Magyarország helyett így mindössze olyan mozaikokat kapunk, amelyeknek időbeli viszonyai a legkevésbé sem jelöltek: az idő az alkohollal együtt folyik szét. Éppen ezért a Növényolimpia Parti Nagy Lajos egyetlen regénye, a Hősöm tere sajátos folytatásának tekinthető. Ez amellett, hogy felveti a kérdést, Szijj miért éppen a kortárs magyar irodalom ezen unikális kötetének szövegpoétikáját idézi meg, egyben előirányozza, hogy a nyelv, a terek és az események egymást erősítő kisszerűsége csak egyvalami grandiózus leírását valósíthatja meg. Mégpedig egy olyan mentalitásét vagy atmoszféráét, amelynek történeti kontextusát azért sem szükséges egyértelműen rögzíteni, mert mind a mai napig sikertelen volt a kigyomlálására irányuló minden kísérlet. A fentiek értelmében tévedés lenne a nemzetközi trendet követő és a nálunk is egyre népszerűbb ökoirodalom zsánerébe sorolni Szijj regényét, amely a hazai sporadikus szövegkorpuszt (pl. Bartók Imre, Szerényi Szabolcs vagy Harcos Bálint kötetei) gazdagítaná; a növényeket nála máshol kell keresni.

Mire a regény végén eljutunk a tényleges növényolimpiáig, vagy a „növényverseny, állatfarsang, akármi”-ig, akkor már tulajdonképpen a növényszintű létezés valamennyi formájával szembesültünk. A vegetatív létezés vezérelvét pedig maga a főszereplő fogalmazza meg: „[h]ozzám ne beszéljenek, én se szólok senkihez. Ez se az, hanem én csak majd a fénnyel akarok kezdeni valamit, ha hozzájutok, elnyelni, megemészteni, mint egy eleven automata, aki nem tartozik senkinek semmivel, csak a pénzt kell elnyelnie, és felőle üthetik, rugdoshatják, tehetnek róla bejelentést a kiragasztott számon, az őt nem érdekli, ő csak feldolgozza folyamatosan, percről percre, napról napra a fényt, mert másnak nincs értelme. Végső soron ugyan ennek sincs, de valahogy mégiscsak meg kell szólalnunk ebben a világban, az nem lehet, hogy mindig csak másokat próbálunk lebeszélni valami végzetes tettről, illetve rábeszélni, vagy elhallgatni mások elől az igazságot, mindig csak mások, mások. A többi növény” – nem csoda, hogy a regényben nem találunk igazi beszélgetéseket.

Visy Beatrix ÉS-ben megjelent kritikájának elmés észrevétele, hogy minden egyes jelenet lényegében egy versenyszám, a regény pedig így tudósít az éppen történő, ám egyszersmind mindig megrendezés előtt álló növényolimpiáról, anélkül, hogy arról bárki tudomást szerezne a szövegvilágban. Azzal, hogy egy aktuálisan már ható esemény jövőbe helyezett lehetősége tartja össze az elbeszélés keretét, a Növényolimpia nem csupán Bodor Ádámnak Az érsek látogatásában alkalmazott regényszerkezeti megoldására utal, de hatása éppen abból az olvasói felismerésből fakadhat, hogy a szereplők által várt esemény – amelynek bekövetkezte helyzetük felvirágzását vonná maga után – már megtörténte vagy éppen történése miatt a kilátástalanságuk okozója. Ám az olvasó és a szereplők viszonya kétirányú utca. Annak érzékelésével, hogy a szereplők mennyire képtelenek felmérni az életterüket és emberi kapcsolataikat valóban meghatározó tényezőket, együtt jár az olvasóban jelentkező szorongás is, mintegy a szövegben elmaradt felismerés pótlékaként. Visy kritikája mindazonáltal a szükségesnél jobban agonizál a regény tragikumán, elfedve azt a kimunkált hangulatot, amely miatt képtelenek vagyunk dönteni az olvasottakra adható érzelmi reakció tekintetében: hangosan felnevessünk, vagy inkább belül zokogjunk? Nem mintha nem volna hihetetlenül nyomasztó olvasmány a Növényolimpia, és ne válna tökéletesen világossá már az első néhány fejezetben: még annak a koporsónak sem jut hely a regényben, amelyikben a jövőnk van. Szijj kötetében azonban nem az egyenlőtlen eloszlás, hanem pontosan a komikummal való kiegyensúlyozottsága miatt kerül domináns helyzetbe a tragikum. Például bármennyire úgy tűnik, hogy az elbeszélésen eluralkodik a paranoia, a Mesterséges lélegeztetés fejezet egyértelműen igazolja a mindennel szembeni bizalmatlanságot: a pénzt az italokért előre kell kérni, hátha a vendég még a fizetés előtt elhalálozik, a zsebében pedig nem találnak annyit, hogy az fedezze a fogyasztását.

A kilátástalanság a fentiek alapján a szó mindkét értelmében helytálló lehet a szereplők helyzetének jellemzésére, a klausztrofób regényvilág pedig egy másik Parti Nagy-művel is rokonságot mutat ekképpen, azzal, amelyikből a Hősöm tere kölcsönzött alakokat: a Mauzóleummal. A bezártság egymással és ezzel párhuzamosan az elzártság egymástól a regény beszédmódját általánosan meghatározó tapasztalat, amely minden megnyilatkozásbeli sutaságot megokolhat, valahányszor emiatt kudarcba fullad a szereplők közti kapcsolatfelvétel. A nyelv ugyanakkor érzéketlen az iránt, hogy mikor folynak le ezek a „beszélgetések” – hiába találunk korszakspecifikus szavakat vagy utalásokat bizonyos eseményekben. S ez csak erősíti a regényt belengő közönyt, amely azt sugallja: nekünk, olvasóknak sem lényeges tisztában lennünk azzal, hogy a fejezetek, illetve azon belül bizonyos momentumok a rendszerváltás környékén, az ezredfordulón vagy inkább a jelenben játszódnak. Legyen szó magáról az olimpiáról, a kormányfőtanácsos barát sűrű emlegetése által végig jelenlévő nepotizmushangulatról, vagy a kényszeres tárgygyűjtő Arankának egy régi, rossz rádióra tett (és nyilvánvalóan könnyen elérthető) megjegyzéséről: „… az csak akkor szólalt meg, ha megütötték, megrugdosták, vagy kitaszigálták valahonnan, azt már ki kellett dobni, egy olyanért hogyan lehetne valakit felelősségre vonni, vagy bármiért, amit el se követhetett, mert ha valami rossz, és ma már nyíltan ki lehet jelenteni, és fennen hangoztatja is mindenki, még azok is, akik a haszonélvezői voltak, hogy minden rossz volt, akkor ott hogyan lehetne valakinek a szemére hányni, és utólag megvádolni vele, hogy mit követett vagy nem követetett el, vagy miért felelős vagy nem felelős.”

A nyelv ugyanakkor mintha éppen ezt az időtlenséget támasztaná meg azzal, hogy nem korszakonként jellemző szóhasználattal él, hanem inkább az olyan betoldott műfajokban mutat árnyalatnyi regiszterváltást, mint a két levél (7. és 17. fejezet) vagy a két szövegváltozat ugyanarra a (fentebb idézett) elmélkedésre a vegetációról (9. és 10. fejezet). A regény többi fejezetének nyelvhasználata bizonyos mértékig a műveltség és kifejezőképesség kapcsolatát hozza előtérbe, vagyis azt az irodalmi művek (eminensen a drámák) hagyományos fogásának is betudható aszimmetrikus viszonyt, hogy valaki vagy a túlzott retorizáltsággal próbálja palástolni tudása hiányát, vagy pedig képtelen nyelvileg közvetíteni valódi tudását. A főszereplő viszont hiába hat Hajnóczy valamely regényhősének kései visszhangjaként, a Növényolimpia valamennyi kétértelműsége, eldönthetetlen helyzete nem a folyton sör és gin bódulatában leledző főszereplőn átszűrt elbeszélésmódjának tulajdonítható (hanem inkább az olvasóra gyakorolt hatásra épít), és legkésőbb a kötet harmadánál egyértelművé válik, hogy a megszólaló legfeljebb pszeudoértelmiségi lehet. Minden megnyilatkozása pontosan tükrözi ugyanis azt a spektrumműveltségnek (vagy most már talán Wiki knowledge-nek) hívott tudást, amely távol esik az egzisztenciáját vesztett szellemi munkásétól. Ám a beszélő éppen ennek köszönhetően ereszthet gyökeret, és kerülheti el azt, hogy az ágyás többi lakója kiközösítse; ezzel egyidejűleg pedig azt is, hogy bármi lényeges történjen vele a regényben.

Amikor viszont valóban cselekszik, az egy félreértésekből (például, hogy melyik növény tart „előrébb” az evolúcióban) és félrehallásokból (például az Ausztráliában talált vasevő bogárról vagy baktériumról szóló, visszatérő szónoklat) álló narratíva összetákolásához vezet. A burjánzó asszociációkra épülő monológok végső soron ugyanazzal a közönnyel és érdektelenséggel találják szemben magukat, mint amit beszélőjük tanúsít azok felé, akiknek ezeket címezi (beleértve annak lehetőségét is, hogy valójában kizárólag magához és/vagy a hangja hallatásáért beszél a főhős). Ezért érzékeny értelmezési gesztus, amikor Hlavacska András a Kulteren megjelent recenziójában a megszólalás monotonitásához kevésbé kritikusan viszonyulva jelentőséget tulajdonít az önmagával szemben a végtelenségig meggyőződéses beszédmódnak, amelyből „úgyszólván a kulcsfontosságú értesülések [nyerhetők ki]”. Hlavacska rámutat arra, hogy a regényben sokkal inkább a megszólalás mint aktus, nem pedig a töltelékszavakkal az egyik tagmondatot a másikhoz végeláthatatlanul kötő hangvétel az igazán lényeges. Márpedig egy ilyen megközelítés felől már nagyobb változatosság mutatkozik a regényben, hiszen a megszólalással és a folytonos beszéddel végrehajtott nyelvi cselekvések irányulhatnak a meggyőzésre (pl. pénzkérés a Földi maradványok fejezetben), vagy éppenséggel egy másik aktus elkerülésére (pl. beleegyezés a nyúl örökbefogadásába a Nyúl az asztalon fejezetben). A sok beékelődés, ami miatt nem jutunk sehova, így tulajdonképpen mind azt célozza, hogy ne következzenek be bizonyos események, amelyek kimozdítanák a beszélőt homeosztázisából, és bármifajta új inger befogadására vagy feldolgozására kényszerítenék őt. E növénylétben vagy vegetációban ezért mindenki csak tápanyagot vesz magához, és gyakran éppen egymás elől isszák el a szereplők az állapotuk fenntartásához szükséges alkoholt: „… tehát az ő részéről erről ennyit akar hozzátenni, csak úgy mellesleg, és inkább fizessek, issza ki az utolsó kortyot is, ami utalhat arra is, hogy még egy italt, de értheti rajta azt is, hogy sok pénzt, amivel kezdte, és aztán folytatta, és mindig ahhoz tért vissza, mert neki megvan a Váber Laci testvéreinek telefonszáma, és csak egy szavába kerül, mondja, miközben nem néz oda, de látom rajta, hogy máris a Teknokol Karcsi poharában maradt kétujjnyi fröccsre gondol […] – Ja, hát ezen az alapon én is befejeztem – iszom ki kíméletlenül a Teknokol Karcsi fröccsének a maradékát is.”

A nyelvi cselekvéseket nem nehéz a cselekmény tüköralakzatainak tekinteni, az állandó késleltetést, a történések eltolását, és ezzel párhuzamosan annak reményét (mind a szereplők, mind az olvasó részéről), hogy valami mégis történni fog, hogy legalább a sokat emlegetett esemény végbemehet. Azonban az elbeszélés kétszeresen is benövi az elbeszélt történetet. Egyrészt a Növényolimpia zsákutcás világának cselekménye ugyanúgy nem vezet sehová, ahogyan a vontatott narrációnak sincs se füle, se farka – legfeljebb olyan, egyre növekvő kiterjedése, mint azoknak a növényeknek, amelyek „minden helyet elfoglalnak a hasznosabb és szebb és különlegesebb” növények elől. Másrészt, a cselekményhelyszínként sűrűn megjelenő temető szüntelenül árasztja magából az egész szövegvilágra rátelepedett apátiát, és előrevetíti valamennyi karakter sorsát. Ezért a főszereplő által a főtanácsos barátnak javasolt óriási törpe mint a magyar főváros igazi látványossága a párizsi Eiffel-torony budapesti megfelelőjeként – ennek minden asszociációjával (pl. „merjünk kicsik lenni” nagyban) – gyakorlatilag keresztfaként is megállná a helyét a nemzeti ágyásban, vagy a mauzóleum homlokdísze is lehetne. A nemzethalál szövegidegen pátoszát ugyanakkor visszahúzzák a földre az olyan nyelvi mozgások indái, mint a panama tulajdonnevesülése vagy Trianon köznevesülése, illetve a nyelv és valóság kereszteződésénél zajló események. Például a keresztrejtvényfejtés („… a taxiállomáson nézek utána, hol vannak elakadva a keresztrejtvényfejtésben az ukrán–orosz határfolyóval vagy azték várossal, hogy az előbbire habozás nélkül Isonzót, utóbbira pedig Doberdót javasoljam, még akkor is, ha a betűk számát tekintve nem stimmelnek, mert akkor halkan megkérdezném, hogy a taxiórák, azok mikor stimmelnek percre és kilométerre pontosan”) vagy az olyan, az egész szöveget behálózó közölések (zeugmák), hogy „fordul az ajtó és a bizonytalan jövő felé”. Ezért tud a szövegvilágon kívüli dologokra vonatkoztatás könnyelmű olvasói aktusainak pontosan azzal ellentartani a Növényolimpia, hogy benne minden megrekedés nyelvileg is motivált. A főszereplő narrációja gondoskodik róla, hogy a történetnek éppúgy ne legyen kifutása, ahogyan saját elmondott történeteinek sincs. Szijj regénye így nem szociografikus látleletként vagy kulcsregényként olvasható elsősorban, még akkor sem, ha visszaköszönnek benne bizonyos mindennapi tapasztalatok vagy helyzetek, melyek humorában kiirthatatlanul jelen van a gazzal benőtt virágoskert felett érzett gyász is.

 

Smid Róbert

Szijj Ferenc: Növényolimpia. Magvető, 2017

 

 
Kommentek elrejtése, megjelenítése